„Fényképzetek” – Aranyi Sándor és Popovics Lőrinc kiállításáról

„Aranyi Sándor és Popovics Lőrinc kiállítása […] egyedi párbeszédet teremt a fotózás és a szobrászat között. […] Kapcsolatuk az anyag és a fény közötti kölcsönhatások iránti közös érdeklődésben gyökerezik. […] Aranyi fotó-parafrázisokat készít Popovics plasztikáiról, annak részleteiről, sajátos látásmóddal és technikával, miközben saját műfajt alkot a mára már védjegyévé vált fényfestményeivel” – szögezi le Ancsin Zsuzsanna a szóban forgó tárlat beharangozójában.

Ám kiegészítésképp hozzá kell tennünk az előbbiekhez, hogy Aranyi Sándor nem csak digitalizált fény-kép-reflexiókat alkotott felnagyított „analóg” printjeiben Popovics Lőrinc üveg-társított organikus és/vagy geometrikus andezit, gránit, bazalt és szerpentinit plasztikáiról (Az univerzum könyvtárából; Ezotér; Rianás stb.). De olyan más anyagú és állagú természeti jelenségekről is készített felvételeket, mint amilyenek például a vízjátékok képlékeny hullámzásai, áttetszőségei és tükröződései (Egy csepp víz; Az utolsó kortyom; Halváz; Távozó angyal stb.), a táj- és tárgyfalaknak nevezhető eróziós fa, festett fém, valamint vakolat és kő felületei (Kajaktúra a Verdon folyón [Tájfalak sorozatból]; Tájhordó I–II. stb.). Illetve színes és fekete-fehér printjei, azaz fényfestményei között kiállításra kerültek olyan más egyedi darabok is, amelyeknek témái a fény és árnyék, a sötétség és világosság világértelmező ellentéteire épülnek (A kapu [Dante Pokla]; A Mű-Teremben; Fény az éjszakában; Reflexió I.).

S itt feltétlenül fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy ennek a Fényképzetek hívószavú kiállításnak a másik fő princípiuma maga a természet,

legfőképpen az a természeti erózió, amelynek nem emberi kéz alkotta informel festői felületei és képződményei mind azt bizonyítják, hogy a nagybetűs natúrában, a környezetünk mérhetetlenül gazdag valóságában olyan, hogy absztrakt, nincs is, mert minden csak zoomolás kérdése. Ám ha ezt kizárólag csak szobrászati szemszögből nézzük, mindennek az ellenkezője is igaz, azaz a környezeti valóság önmagán dolgozó makrojelenségein, önmagát káprázatosan felemésztő szín- és formagazdagságán túl lehetséges, és működik a természetből leszűrhető formai letisztázás, a plasztikai elvonatkoztatás logikája is. Mindezekről azok a fából készült plasztikák győznek meg bennünket, amelyeknek a természeti témájú fotófestményekkel rendkívül összecsengő darabjai a galéria pincerészébe kerültek.

„Miközben a festészetben inkább természetelvű vagyok, a fotózásban elkalandozok a legvadabb elvonatkoztatásokig, amelyek szintén a valóság kis szeletei, tehát nem absztraktak” – nyilatkozta egyik kiállításán Aranyi Sándor.

[…] Popovics Lőrinc absztrakt organikus és/vagy absztrakt geometrikus plasztikáinak monumentum-teremtő, felkiáltójelszerű világát találóan jellemzi Nátyi Róbert művészettörténész: „Ezek a művek – mint általában a művész számottevő munkái – időn kívüliek, modernségük ellenére archaikusak is, valami ősi, »özönvíz« előtti világból léptek át napjainkba. Ez a cselekvés legalább annyira művészet, mint amennyire filozófia, életszemlélet vagy még inkább mágia. Az alkotásokról első megpillantásuktól kezdve az az ember érzése, hogy nemcsak szobrok, műalkotások, hanem többek ennél, meditációs objektumok. […] Ezek a szobrok tehát az anyag (kő) és a szellem (fény–üveg) összetársítása által Popovics Lőrinc metaforákban történő gondolkodásának jellemző példái. […] A kő alaptulajdonsága ugyanis, hogy nem transzparens, nem áteresztő. Erre mondja Hamvas Béla: »A kő a szellemnek éppen ellentéte, kemény és tehetetlen, és nem átlátszó, ahogy a szellem: éteri, aktív és transzparens.«”

Popovics Lőrinc legfőbb problémája és motivációja, hogy hogyan lehet az évezredeken, sőt évmilliókon át keletkező sötét és átláthatatlan kőből felszabadítani a belső energiát, végső soron a fényt.

Így talált rá a csiszolt és/vagy rusztikus, a fényes és/vagy matt, a sötét és világos, az anyag és szellem, gyakorlati értelemben a kő és az üveg metaforikus, egyben szimbolikus kontrasztjára. Ezek a hosszú évek során kikísérletezett bravúros kivitelezésű, türelmes megmunkálású, sötétség–világosság ellentételezésű, nyugodtan kijelenthetjük: szakrális kisugárzású szobrok az optikai jelenségek kimeríthetetlen tárházai, a külső és a belső ragyogások és villódzások, szikrázások és tükröződések egyszerre játékos és drámai fénytárai.

Megfigyelhető, hogy Popovics más és más tulajdonságú, szerkezetű, valamint megmunkálású, lényegében fekete tónusú, torony, tojás, hegy, oszlop, hasáb, elliptikus henger, valamint kristály formájú kövekkel kombinált üvegimplantátumainak, beültetéseinek vagy rátéteinek elhelyezkedése – függetlenül az üvegrétegek rejtett, esetleg sejtetett, illetve konkrét rajzosságától (lásd pl. A fény labirintusa c. munkáját) –: vagy függőleges (Átjáró; Axis [mundi]; Ünnep; Fényünnep), vagy vízszintes erővonalúak (Csend; Hírhozó; Lélekvitorla; Szintező; Töredék). Ám a Párhuzamosok című plasztikában ezek az üvegbeültetések – a két-két diagonális és a horizontális erővonal két érintkező szerpentinit hasábban történő megismétlésével – új, filozofikus hangsúlyt kapnak. Sőt, a szó szoros és átvitt értelmében is piramidális jellegű, tehát a piramis, a zikkurat, a (magas) hegy (kő) formáját megfejelő nagystílű és nagyszerű érzetet keltő, különféle megmunkálású, biblikus hangulatú üvegkúp-rátétek metaforikusan az eget ostromolják, a szakralitás tartózkodási helyét célozzák, jelenítik meg már-már a „jó nekünk itt!” lenni életérzés felkeltésével (Fényhegy; Forrásvíz; Zápor).

A cikk teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat májusi számában a 45. oldaltól olvasható. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.

Ha biztosan kézhez szeretné kapni a Kortárs friss lapszámait, ide kattintva előfizethet a folyóiratra a Magyar Posta oldalán, illetve aktuális számunkat megvásárolhatja az Írók Boltjában, valamint fellapozhatja könyvtárakban.