„arc nélkül” – Csóka Szilárd Zsolt és Herman Levente munkái a márciusi Kortársban

Egy arc elevensége a szemek pillantásától függ, ha ez hiányzik vagy takarásban van, akár egy napszemüveg által, akkor az arc maszkká válik. Számtalan kultúrában van jelen a maszk szertartások, rituálék elengedhetetlen kellékeként. A szemek, sokszor a száj helyén is, kis nyílás van, s amikor felkerül az arcra, a tekintet, a nézés által a maszk dermedt mimikája szinte megelevenedik. Herman egyes arcmásain éppen a szemek vagy a száj hiányzik, vagy csak elmosódva sejlik. Csóka egyes alakjain sokszor szintén hiányzik vagy kidolgozatlan a szem, máskor üres szemüreg teszi arcait maszkszerűvé. Mindketten kapcsolódnak, s közben el is szakadnak az arc tradicionális ábrázolásától, más-más módon destruálják az arcot. A „facebook”, a filmes híradások, az internetes információáradat korában napi több száz arccal szembesülünk, nem könnyű már kiváltani bennünk az érdeklődést vagy a kíváncsiságot. Az emberi arcok is mintha a kommersz tömegtermelésnek estek volna áldozatul. Ezek persze nem festett arcok, hanem a fotók, hiszen a fotó megjelenése leginkább a portréfestészetet vitte zsákutcába.

[…] Herman 2006-ban Tervek és vázlatok egy magánhadsereghez címmel festett egy közel 80 darabos sorozatot. A festőt a 2006 nyarán zajló izraeli–libanoni háború és a magánhadsereg fogalmával való találkozás késztette egy fiktív zsoldoshadsereg arcképcsarnokának megfestésére. A világban akkorra már elszaporodtak az úgynevezett PMC-vállalatok (Private Military Companies, azaz Magán Katonai Vállalatok), melyek pénzért megvásárolható, bérbe vehető, gyilkolni képes alakulatokként jöttek létre. A festményeken torzult arcok, szemeiktől vagy éppen szájuktól megfosztott, horrorisztikus fejek merednek a nézőre. A hátborzongató valóságot vetíti elénk a festő? Vagy a művész élettől elrugaszkodott szürrealista képzelgését látjuk? A közel két évtizede készült sorozat darabjai nem sokkal megfestésük után szétszóródtak a világban. Az etyeki kiállításon bemutatott képek egy budapesti magángyűjteményben találhatóak. 

A festmények megrendítően aktuális felhangokat kaptak a világban zajló háborúk okán.

[…] Az arcvesztésre Csóka kidolgozott egy sajátos technikai eljárást, mely képes megmutatni a portré abszurd valóságát vagy éppen valótlanságát, a személyiségétől, az egyéniségétől megfosztott ember magányosságát. Festői módszere grafikai technikán alapszik, a monotípia eljárását követi. Miután realisztikus felfogásban megfesti modelljeit, a festményről lenyomatot készít. A lenyomaton tovább dolgozik, az alakok ruházata, környezete újabb rétegeket kap, az arcok és kezek pigmentjét vesztett, festékhiányos részleteit azonban érintetlen hagyja. A portré másodlagos valósága egy új tartományba kerül, az eredmény egy, a két valóság határán egyensúlyozó kép. A lenyomat mintha felgyorsítaná az időt, az egyébként többnyire fiatal lányokat ábrázoló alakok elvesztik üde szépségüket, mintha egy öregítő software játszana velük. Az arcokat belengi az elmúlás szele. A képpárok láttán felmerül a kérdés, van-e a valóságnak több verziója. Igazabb-e egyik a másiknál? A lenyomat tükörképet eredményez, így a képpárok egy gyakran idézett művészettörténeti paradigmát is felhoznak: a művészet–tükörkép kérdéskört. Csóka egyszerre akarja ábrázolni a valóságos és a virtuális teret, a teret és az időt a maga állandó változásában. Miközben az AI ontja magából a festményeket, bármit bármivel bárhogyan összemixel, Csóka egy különös, hibrid valóságot épített magának, miután lefesti a látványt, a modellt, azt rafinált technikával átviszi egy másik hordozóra. Platón barlangjában a falon megjelenő képek egy másodlagos valóság képei, akárcsak az interneten megjelenő információk. Igazak, valóságosak? Egyre nehezebb a kérdést megválaszolni. 

Csóka az Y generáció tagjaként vérbeli digitális bennszülött, aki azon igyekszik, hogy megújítsa a festészet hagyományos eszköztárát.

Modelljeinek arcbőre, keze a nyomtatás következtében új faktúrát kap, az alakok új bőrbe bújnak. Mintha egy virtuális lény, egy árnyalak, mintha önmaguk kísértetei jelennének meg a vásznakon. A hatás olykor hátborzongató. Legújabb képein premier plánba hozta az arcokat, melyek így még inkább fókuszba kerültek. Megjelent egy új hordozó, a plexi, melynek csillogó anyaga a tükör-asszociációra erősít rá. A digitális világ toposzait a kézzel való alkotás írja felül, miközben a festő képes az RGB-színtérben, a digitális filterek világában mozgatni festményeit.

A cikk teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat márciusi számában a 27. oldaltól olvasható. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.

Ha biztosan kézhez szeretné kapni a Kortárs friss lapszámait, ide kattintva előfizethet a folyóiratra a Magyar Posta oldalán, illetve aktuális számunkat megvásárolhatja az Írók Boltjában, valamint fellapozhatja könyvtárakban.

((kép: KO_hirlevel.jpg))