„Utazás a fényhálóban” – Gondi Magdolna munkái a novemberi Kortársban

Alkotónk – aki számára a szín az érzelem, a forma pedig a gondolat egyértelmű kifejezője (bár az én elképzelésemben az érzelmes geometria, sőt az érzelmes forma sem áll távol egymástól) – mindig nagy gondot fordít kiállításainak megtervezésére, verbális értelmezésére, szellemi kidolgozására. Így, elgondolásait jelen esetben is több számítógépes videóban kidolgozta, szimulálta, amely végül az ad hoc tényezőket figyelembe véve, az eredeti elképzeléshez képest tartalmi szempontból lényegében nem változott. A szóban forgó szuggesztív és impozáns legújabb újpesti tárlata tehát három, egymással összefüggő tematikai egységként jelent meg a látogató előtt. Az oldalsó kisteremben a Sámánszerek és szertartások korábbi, a középső nagyteremben az Utazás a fényhálóban címadó ciklus, míg a belső részben a Fényoltárok jelölésű műegyüttes egymással közeli és távoli, szoros vagy áttételesebb párbeszédet folytató újabb és legújabb darabjai sorakoztak fel.

Az első rész pigment és pasztell technikával papírra készített expresszív, meditatív és látomásos művei (Afrosámán; Csakra és Csakrina; Dimenziókapu), valamint az atavisztikus, mély érzelmeknek jelképteremtő módon utat engedő akril-farost képei (Test és Lélek; Kereszt; Ősi rítus), illetve a számítógépes átdolgozásokon áteső vészterhes Guernica-átirat triptichonjának darabjai pontosan jelezték a művésznő az emberi jelenségről, kultúráról, civilizációról mit gondoló, a világhoz hogyan viszonyuló főbb érdeklődési irányait és köreit. Tudniillik különféle hitvilágok – sámánizmus, buddhizmus, kereszténység –, valamint más útkereső mélytudati szintek, illetve önvizsgálati reflexek víziói jelentek meg a művekben.

A középső rész műegyüttesei mintha egy teljes isteni és/vagy emberi színjáték körforgásába szerettek volna bevonni-vonzani bennünket, amelynek nem titkolt célja az Ég és Föld között járó, beavató, misztikus, ezoterikus „elme-felszabadítás”, a tökéletes lelki valóság átélése, elérése, az átlényegülő szellemi felemelkedés, az öngyógyító módosult tudatállapot, a divináció megszerzése lett volna. És valóban, a művésznő egy Hermész Triszmegisztosz-i hívószóval – amint kint, úgy bent, ahogy fent, úgy lent – megidézett és vizuálisan életre keltett, illetve működtetett olyan belső utazást szimuláló-szimbolizáló képi rendszerbe vont be bennünket, amelynek elemei (elképzelése szerint) segítik felfedezni univerzumunk szerkezetét, valóságát.

Az ő forgatókönyve alapján ennek a képciklusokat összefűző vizuális beavató szertartásnak a sorrendje a következő: Földi pokol [tudniillik a földi sík, az anyagi élet nehézségei, megpróbáltatásai, örömei tartanak minket ebben a létben, a fizikai megnyilvánulásban]. Elindulás [mely szerint az Ég felé törekvő lélek megkezdi utazását a Fényhálóban]. Kapu [ugyanis a sztratoszféra határát átlépve kapu állja utunkat, a fizikai lét felső korlátja: vajon kinyílik-e az utunkat álló ajtó?]. Majd megjelennek a Bolygók között; a Kapuőr; végül az Átlépés a fénybe műegyüttesek sziporkázó darabjai, ám a Fényoltárok már a következő terem ékességei, bár a művésznő elképzelésében ezek a delejező látomások ihlették arra, hogy megkezdje útját a Fényhálóban. Tehát a kiállítás akár innen nézvést is indítható és értelmezhető a magát következetesnek tartó tárlatlátogató számára.

A cikk teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat novemberi számában az 56. oldaltól olvasható. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.

Ha biztosan kézhez szeretné kapni a Kortárs friss lapszámait, ide kattintva előfizethet a folyóiratra a Magyar Posta oldalán, illetve aktuális számunkat megvásárolhatja az Írók Boltjában, valamint fellapozhatja könyvtárakban.