„egy- vagy sokféleképp” – Kopócs Tibor művei a július–augusztusi Kortársban

Kopócs Tibor élete és életműve számomra olyan, mint az emberi szem előtt kibontakozó, láthatóvá váló, minden leágazásában a szívből követhető teljes és organikus érrendszer – egészen a végtagokig, a hajszálerekig. Így annak bármelyik pontján elindulva visszajuthatunk az életpumpáig, da ha az idegsejtek metaforáját vesszük, akkor visszaérhetünk a teremtő agyvelő univerzumáig. Mert egyértelmű, hogy a szív és az ész, az érzékiség és az okosság, az ösztönösség és a tudatosság, valamint az álmok és a tudatalatti irracionális tartományok harmonikus kereszteződéseként határozható meg az alkotó olykor humorba, iróniába, szatírába mártott – végső soron mindig figurális, mindig ábrázoló, mindig az emberi egzisztencia kulturális létformáit kutató – világképe és világszemlélete.

[...] Tóth László költő-író élete számos ponton összefonódott, összekapcsolódott Kopócs Tibor életével. Amint már említettem, még mint tinédzser találkozik először az Új Ifjúság hetilap képzőművész grafikai szerkesztőjével. Később a Madách Könyv- és Lapkiadó, majd a komáromi Magyar Területi Színház válik szakmai tevékenységük érintkezési pontjává, közös színterévé. A hasonló érdeklődés versben, filozófiában, képben, színházban, lapkiadásban – lásd a tervezés és a megvalósulás partjai között létező olyan kérész, majdnem szamizdat, alternatív vagy éppen stabilan létező újságokat, mint a Valag [sic!], a Párbeszéd, a Tüske, a Reál-Press és az ATELIER – olyannyira összehozta őket, hogy Tóth Lászlónál hitelesebb nyilatkozót, véleményalkotót el sem tudok képzelni.

Ő találóan a szabaduló- és az átváltozóművészek közé sorolja Kopócs Tibort. S itt most muszáj lesz hosszabban idézzem az elemzőt: „A maga nemében heroikus, sőt romantikus vállalkozás az övé – visszaállítani a világ egységét, a személyiség integritásának hitelét –, s ő nem kis céltudatossággal vállalja korszerűtlenségét, ha a múlóra, az egyfélére, a globálisnak becézett uniformizáltságra, kalodába kényszerítettségre irányuló neveztetik korszerűnek. A szabadulóművészek közé tartozik, akik nem nyugszanak bele a megkötöttségekbe, akik a valóság és saját végességük legképtelenebb gúzsai közül is kivágják magukat.

Az átváltozóművészek közt keresendő a helye, akik – bár ugyanazon név alatt – időről időre más-más alakban lépnek elénk, s más-más lényegét mutatják föl ugyanannak és önmaguknak is.

Mindig is vonzó volt számomra benne, hogy nem nyugszik bele abba, hogy valamely, egyszer s mindenkorra eltanult technika, látásmód, egyszer s mindenkorra kitanult én foglya legyen – pedig milyen könnyű dolga lenne így! –, ehelyett a maga személyiségét a kifejezés és önkifejeződés sokféleségéből építi fel.”

Tóth László másrészt kiemeli Kopócs állandó tágasság- és kultiváltságigényét, nyitottságát, a „sokféle elemből összeálló műveltségét és sokirányú tájékozódását”, „a világból minél nagyobb részt és minél több értéket becserkészni és szintetizálni óhajtó hajlamát”, „a soha semminek a kizárólagosságára vagy egyedülvalóságára fölesküdni nem kívánó tartását”, „az egyetemes és a helyi egyensúlyba hozásának makacs igyekezetét”. S amikor Tóth Kopócs műveinek „akciórádiuszáról”, cselekmény- és/vagy hatósugaráról, vonatkozási rendszeréről (Szakolczay Lajos fogalmazásában műveltségélményéről) beszél, akkor a képzőművész alkotásainak „idéző”, „időutazó”, „időutaztató” karakterét emeli ki. „Ha egyszer összeállítaná valaki képeinek – [közel hatvanévnyi művészi pályájának] – hivatkozás-, illetve idézetkatalógusát, önmagában is lenyűgöző eredményre jutna, s az ismeretek burjánzó szövevényét ragadhatná meg benne ezáltal is” – írja a Kopócs Tibornak több versét is dedikáló költő-barát.

Művészünk „filozófiai érdeklődésű alkotó”

– állítja róla szintén Tóth László –, de a „világérzékelés és világértelmezés kettőse közül mintha legtöbbször inkább az elsőre, a megismerés szenzitív, nem pedig racionális, értelmi oldalára kerülne nála a hangsúly. […] Nála elsődlegesen az érzékelés hordozza a filozófiai többletet, az érzékelés az ő gyakorlatában maga az értelmezés.”

De visszatérve az alkotó – elsősorban a festészetében tapasztalható – egyénien használt színműszerű szerepjátékaihoz, szituációteremtő azonosulásaihoz, kulturális és művészettörténeti kulissza-toposzokban, egyénien értelmezett motívum-idézetekben, visszatérő alapgondolatokban, vezéreszmékben, témákban, jelképekben, helyzetekben, figurákban gondolkodó, sokrétű előadásmódjához, a költő-barát a következőképpen oldja fel az egy- vagy sokféleképp dilemmáját: „…talán nincs is igazi énünk, csak énjeink vannak. Vagy ha mégis, ezt az énünket az énjeink együttesen adják.”

Végezetül a révkomáromi Platz Galériában megrendezett tárlat hitvallásszerű tömör válogatása lehetővé teszi számomra, hogy konkrétabbá, kézzelfoghatóbbá tegyem Kopócs Tibor művészetét mindannál, amit az elvontnak ható összefoglalómban megfogalmaztam.

[...] A második terem a színes síkplasztikákként térben is funkcionáló leleményes tűzzománc „sanctumoké” és az ars poeticáé, valamint a tiszteletadásé, amelyeknek szakrális theatrum sacrumaiban, szent színházaiban, „dobozaiban” az újraértelmezett hagyomány jegyében összeolvad a pogány folklór, az ógörög és a keresztény mitológia, illetve hitvilág a vallásos, biblikus érzület képi látványával (Militáns angyal, 2006; Busó I–II., 1999; Szent Antal megkísértése, 2006; Utolsó vacsora – Lőcsei Pál Mester tiszteletére, 2000; Ars poetica, 2013). A Madárember I–III. triptichonja (1997) nemcsak Ikarosz, de a keresztre feszítettség, vagyis a „vörös földből való”, ám mindig felfelé törekvő-tekintő örök Ádám, mi több, a megváltás és a megváltottság drámai, sőt Volto Santo szimbóluma is egyben.

[...] Összefoglalva. Kopócs Tibor festményeinek és tűzzománcainak szókimondó, már-már szemtelen, végletes, harsány, tiszteletlen és botrányt okozó, provokatív, de mégsem bántó – vagy, ahogy ő mondaná –, okosan és derűsen „füllentő”, megszépítő, túlzó természetében, magatartásában, szemléletében, valamint minden témát, problémát, helyzetet kicifrázó történetmeséléseiben sajátságos emberi humor, tartás, valamint őszinte igazságérzet lakozik.

A kiállítás a révkomáromi Platz Galériában tekinthető meg 2025. július 20-ig.

A cikk teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat július–augusztusi számában a 60. oldaltól olvasható. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.

Ha biztosan kézhez szeretné kapni a Kortárs friss lapszámait, ide kattintva előfizethet a folyóiratra a Magyar Posta oldalán, illetve aktuális számunkat megvásárolhatja az Írók Boltjában, valamint fellapozhatja könyvtárakban.