„Ne állj meg!” – Kovács Csonga Anikó a júniusi Kortársban

Lacza Gergely író, újságíró, szerkesztő Konfrontációk a nyitott műteremben című írása a művésznőt is szóra bírva közkinccsé tesz olyan alapinformációkat, amelyek nélkül kevesebbet tudnánk K. Cs. Anikó hivatástudatáról, identitásáról, hitvallásáról, merre-hová tartásáról. Tudósításában többek között dokumentálódnak olyan fontos tények és összefüggések, mint például az, hogy az alkotó a szóban forgó, 2023. szeptember 16-án a műtermében és házának udvarán megnyílt egynapos önálló kiállításával öt év után először jelentkezett újra közönség előtt. Ez a hosszabb időszak egy 2-3 éves „kényszerű” alkotói csend közjátékával együtt értendő, amikor is a kisgyermekei és az építkezési munkák (az otthonteremtés) kötötték le energiáit,

s csak a „fejben alkotás” maradt számára az egyetlen lehetséges szellemi alternatíva.

A szentmihályfai manifesztáción bemutatott Nő–Anya–Művész téma oszcilláló műegyüttese (speciális installációk, egyedi grafikák és linómetszet-objektumok) az előzményeket is beleértve az első állomását képezte annak a munkaprogramnak, amelyre hároméves alkotói ösztöndíjat nyert 2022-ben a 2023–25-ös időszakra a Magyar Művészeti Akadémiától.

Kovács Csonga Anikó a következőket nyilatkozza Lacza Gergely cikkében: „Az anyasággal összefüggésben alkotok. Úgy gondolom, a szülőfalumban érvényesül a legjobban az identitásom, a nő, az anya és a művésznő hármasa, ami ennek a koncepciónak a lényege. Ez az otthonom, ahol élek. […] Ez befogadja a művészi énemet, a vezető-szervező énemet, a háziasszony énemet. […] Én egy falusi lány vagyok egy viszonylag egyszerű családból, és amit abból a családból hoztam, az teljes mértékben a klasszikus női-férfi »felállás«, ahol a férfi a domináns, az asszony pedig csinálja az asszonyi munkákat. […] Borzasztóan nehéz egy olyan nőnek, akinek családja van. […] Teljes mértékben betölti a háziasszonyi szerepeket, elvégzi azokat a női munkákat, amiket el kell végezni, összetartja a családot, de emellett dolgozik, tehát karriert épít, és az én esetemben ott van az alkotás is, melyen keresztül reflektálok ezekre.”

[…] A fentebb leírtaknak beszédes példáit láthatjuk tehát a 2021 és 2023 között készült munkákban. Közöttük kiemelt jelentősége van az Identitás (2023) című installációnak és a már említett műanyag pelenkacsattal lezárható művészkönyv önleleplező (s egyben hitvallásszerű) ütköztetésének. Míg ugyanis az áttetsző geotextíliákra mint szűziesen fehér hálóingekre (vagy inkább munkaköpenyekre?) nyomtatott szövegek, identitást meghatározó rövid kijelentések – művész vagyok, vállalkozó vagyok, feleség vagyok, háziasszony vagyok, szervező vagyok, anya vagyok, vezető vagyok, nő vagyok – a butikkészletből könnyen leakasztható és cserélhető „szezonális” ruhadarabokként szerepelnek, addig a szintén fehér művészkönyvben ugyanezek a definíciók (az evangéliumi nyolc boldogság kortársi ellentéteként) a borítót felnyitva már más összefüggésben olvashatók!

Kialvatlan művész, ingerült vállalkozó, fáradt feleség, frusztrált háziasszony, stresszes szervező, türelmetlen anya, időhiányos vezető, túlterhelt nő vagyok.

Nem beszélve a Kaleidoszkóp (2023) című, több mint negyven egyéni technikával készült grafikai lapból (objektumból) álló sorozatáról, amely olyan, „mint egy hangulatnapló, ahol különböző lelkiállapotokban örökíti meg magát a művész, miközben a környezete nyugalomra inti cumit adva a szájába, amely meggátolja érzelmeinek megélésében”.

Ám ennek épp az ellenkezője történik a Vekerdy megmondta! (2023) három elektromos vasalót felállító installációjában. Itt ugyanis a vasalók talpára a művész három különböző grimaszt vágó arca kerül, s a cumik helyett a szájba dugott csatlakozók garantálják a nagyfeszültségű üzemmódot.

De elemezhetnénk Kovács Csonga Anikó számtalan témáját és/vagy technikai leleményét is. Azt például, ahogy a különlegesen precíz, finom és türelmes mozdulatokat igénylő, vékony csíkokat vágó s azokat megtartóan a szélekre fésülő linómetszet-dúc objektumainak egyikét valóságos repülő szőnyeggé alakítja (Vigyázz, kész, rajt!, 2021), míg két másikát ugyanezzel a leleménnyel függönyrojtokként fonja, kapcsolja össze, akár egy családi fotóalbum páros ablakát (Béke [Diptichon], 2022). És beszélhetnénk arról is, hogy linómetszeteinek dúcait – amelyeknek alapanyagait koncepciózusan a felújított konyhák és/vagy szobák lecserélt, leselejtezett darabjaiból gyűjti össze, amelyeknek takarításával, tisztán tartásával egyébként is csak az anyukák, a háziasszonyok törődnek – hogyan alakítja át újabb és újabb művek hordozóanyagaivá. De legfőképpen arról kellene elmélkednünk, hogy miért kerülnek oly gyakran e nyomóformák képei átlátszó és/vagy transzparens anyagokra, amelyek sokszor magukkal a dúcokkal szervülnek emlékkeltő tér-idő rétegzettségbe.

A cikk teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat júniusi számában a 45. oldaltól olvasható. A lapszám hamarosan online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.