Továbbélő mítoszok – Pápes Éva a decemberi Kortárs képzőművészeti rovatában mitológiai témájú grafikai kiállításról írt

A modern embernek már nincsenek a fejében képzetek istenekről, szörnyekről, csodálatos hőstettekről, égig érő hegyekről, kozmikus összecsapásokról, tündérekről, elfekről, boszorkányokról, netán az Olümposzról vagy a Walhalláról… Sorolhatnám még, mi mindenről nincsenek képzetek, de akkor sem lenne a fenti megállapítás igaz. Mert bizony, hogy vannak ilyen képzetek, ha nem is nevezhető mitológiára nyitottnak a mai gondolkodás. Miért is? Korunkban minden tanítás alapja a racionalitás, a kronológia, a tények vizsgálata és összehasonlítása. Fókuszban a gazdaságosság, a reál tudományok, a mesterséges intelligencia állnak… Pedig

a mítosz örök témái: a jó és a gonosz, a fény és a sötétség, isten és ördög harca, a szerelem, féltékenység, megcsalás, áldozat – mindez az élet és a művészet, valamint a tömegkultúra egyik alapsémája volt és lesz, amíg az ember létezik…

A mitológia az emberi emlékezet őslenyomata, minden képzetünk alapforrása, ős-ismerős és nélkülözhetetlen, nemcsak a képzeletünk számára, hanem az egészséges lelki működésünk fenntartásához is. A gyermeki lélek számára elengedhetetlenek a tündérmesék (a mítoszok kistestvérei), amelyekben megtanulhatja a világ működését, megélheti a félelmet és a harcot, a gonoszságot és a hősiességet önmaga veszélyeztetése nélkül. De a felnőtt sem létezhet az archaikus képek adta érzelmi hatások nélkül. Frusztrált nappal, aztán éjszaka sárkánnyal álmodik, majd reggel felhúzza a pókemberes trikóját, beleül az ágaskodó leopárdot viselő autójába, hogy beérjen a munkahelyére. Útközben a Starbucksnál iszik egy kávét, rámereng a logó sellőjére, majd az irodájában felnyitja Apple laptopját. Talán nem gondol arra az almára, amit a keresztény mitológia Évája adott a tudás fájáról Ádámnak, de mégis valamivel jobban érzi magát… Persze, nem véletlen, hogy a nagy világcégek logói előszeretettel használnak mitológiai elemeket, tervezőik pontosan tudják, hogy mekkora ereje van bizonyos ősi képeknek, képzeteknek…

[…] A hosszas mitológiai bevezetés arra szolgált, hogy keretbe foglaljon egy érdekes törekvést: három kiváló grafikus ötletét, hogy egyfajta mitológiai merengés keretében „hozzászóljanak” a mai ember és a mitológia kapcsolatához.

Három művész és három különböző viszony a múlt ősképeivel, archetípusaival.

Mindhárman egyéni utat választottak, amelyen közvetítik a saját maguk mitológiáját, illetve amelyen keresztül átadják nekünk a bennük élő képet. Ez azért is különösen izgalmas vállalás, mert jóval szélesebb kaput nyitnak így a nézők, műélvezők számára, mert nem egy, hanem mindjárt háromféle megközelítést élvezhetünk. A három irány: a hagyomány mint archaikus forma, a hagyomány mint társadalomkritika és a hagyomány mint a mélységeink tükre.

P. Szathmáry István, aki a Magyar Bestiáriumban már megmutatta hozzáértését a mitologikus gondolkodásban, egy olyan utat nyit meg számunkra, ahol az archaikus forma dominál. A kakason lovagló ördög vagy a meztelen boszorkány a bika szarva között pont az, illetve pont olyan, ahogyan egy valamirevaló ördög beégett a képi tudatunkba, ahogy a népmesék alapján elképzeltük. […]

[…] Végh Kata iránya más, ő a mitológiai elemeket leleplezésre használja, a jelen világ groteszk megnyilvánulásait pellengérezi ki, kemény, de mégis mulatságos. Jeleneteiben előbukkan az előítélet, a kisszerűség, a hatalomvágy, vagy biblikus szóhasználattal a hét főbűn: büszkeség, kapzsiság, harag, irigység, bujaság, falánkság és lustaság. A Nagy parázna alakja ráadásul nagyon jól példázza azt is, hogy minden kor maga teremti meg az elfogadott rosszat és jót. […]

[…] Lévai Ádám mitológiai merengésének iránya megint más, ő a mélylélektani oldal, a belső utazás megjelenítője. Bár a groteszk elem nála is jelen van, de leginkább mint egyfajta kivetítése egy kemény belső harcnak, ahol az önmagával küzdő lélek torz formákba görnyed. A torzulás nem társadalmi vetületű, hanem egy belső meghasonlás, békétlenség állapotrajza. Legyőzött Góliátja a mindenkori erő veresége a még nagyobb és még annál is nagyobb erőtől, nem Dávid győzelme, hanem a küzdés fájdalmas mellékterméke. […]

[…] Bizony, így volt ez mindig… „ember küzdj és bízva bízzál”, mondhatnánk Madách szavaival, aki szintén mitikussá tágított emberi (Az ember) tragédiájában korszakokat összekötő ívet húzott a mindenkori múlt és jelen között. Mert mitológiai merengésekre mindig szükség van, mert fölényesen intelligens (AI) korunkra ráfér némi önreflexió és önirónia, ahogyan a mitikus képek felvillantása is, hogy legyen elég muníciónk megélni, megcsinálni a következő évszázadokat is.

A cikk teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat decemberi számában a 48. oldaltól olvasható. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.

Ha biztosan kézhez szeretné kapni a Kortárs friss lapszámait, ide kattintva előfizethet a folyóiratra a Magyar Posta oldalán, illetve aktuális számunkat megvásárolhatja az Írók Boltjában és a Magyar Napló Könyvesboltban, valamint fellapozhatja könyvtárakban.