„Granum” – Pácser László munkái az áprilisi Kortársban

Újra és újra megnézem, „átlapozom” a művész által küldött, következetesen nem ábrázoló festményeit, világhálós csomópontjára (webnode-jára) feltett lírai absztrakt, valamint keményen és/vagy lágyan tasisztikus (az amerikai absztrakt expresszionizmus szellemét is megidéző) homogén színmezőket, tónusos színfoltokat és irányított kézmozdulatokat tartalmazó képeit, majd jelenlegi kiállításának reprodukciók által felidézett harmonikus szín- és formaérzékenységgel szerkesztett vásznait, s az ellenőrzött látvány meggyőz arról, hogy nem tévedek. De ha mégis kétely támadna bennem a vizuális élmény lelki mélységét, esztétikai értékét, szellemi, gondolati hátterét illetően, az alkotó mívesen és pontosan fogalmazott ars poeticája végképp eloszlatja tamáskodásomat. Tudniillik ez az írás egyszerre ad általános és konkrét kapaszkodókat, úgy művészetfelfogásáról, mint jelenlegi tárlatának egymással oszcilláló hármas tematikai felosztásáról. A többnyire biomorf, érzelmes és szabad geometriai alakzatokat tartalmazó, akrillal, olajjal és vegyes technikával készített festmények első terme a vízióké, a középső a granumé, a harmadik az ég-tájaké. Vizuálisan egymástól jól elkülöníthető, mégis egymásba rezgő, egymás fogalmi, szellemi és képi terében, minőségében élő, egymással párbeszédet folytató, kölcsönhatásban lévő, egymást meg nem tagadó, ki nem záró imaginárius világok együttese ez a három terem, amelyet valamiféle szinkretikus és szinergikus részecskenyelv tart egyben. Indoklásképp idéznem kell a művész már említett, a kiállításhoz kapcsolt ars poeticáját:

„A granum kifejezésnek több jelentése is van, mag, magszem, szemcse, rövidítve: gran. Szerepel úgy is, mint régi orvosi súlymérték (1 granum körülbelül 0,07 grammnak felel meg). Ha fizikai világunkra gondolok, akkor mindennek van mértéke, pl. az anyagoknak tömege, sűrűsége vagy fajsúlya. Azonban ha a szellemi világot nézzük, akkor a gondolatainknak is megvannak a fokmérői. Ha a morális oldalát vesszük, cselekedeteink lehetnek jók vagy rosszak. A művészetnek is van mércéje, pl. érzelmi telítettsége, szakralitása, popularitása vagy akár banalitása stb.

Számomra a festészetben is megtalálható a granum jelenléte – a »szemcse« mint apró alkotóelem – lehet fizikai és szellemi eredetű is. Az előbbi fogalomnál a vászonra felhordott festék sűrűségére-hígítására, míg az utóbbinál a színvilágra, a kompozíciós felépítésre, jelentéstartalomra, narratívára gondolok.

A képzőművészet és a festészet egész életemet végigkíséri. Munkáim születése közben a belsőépítész, iparművész »énemet« háttérbe helyezve, a racionális-mérnöki attitűdömet felszabadítva érezhetem és átélhetem ösztönös, művészi alkotói energiáimat. […]”

[…] Mivel abszolút absztrakt művészetről, mondhatni, érzéki-konceptuális festészetről van szó, elsősorban a magunk érzékenységét, rezonáló-, azonosuló-, asszociálóképességét kell követnünk ahhoz, hogy – engedve a művekbe kódolt anyagi és szellemi, morális és esztétikai tartalmak megszólító erejének – a képek kommunikációs vágyára a saját kommunikációs vágyunkkal válaszoljunk.

Pácser László és önmagunk igazolásaként idézzük fel Hamvas Bélának a 20. századi magyar művészet sajátosságait kutató, feltételezésünk szerint ma is érvényes sorait: „Az ember és a kép egymás felé irányított kölcsönös szenvedélyben élnek (nostalgie réciproque). A kép megszólítja az embert, és dialógusra fogja. Aki a megszólítást nem érti, vagy aki erre nincs hangolva, aki hűvös marad, az játékon kívül áll, az eleve ki van zárva, ez az eleve vesztes, aki nem számít. Aki azonban dialogikusan éber, az a megszólítást meghallja és válaszol. A kép és az ember között dialógusviszony keletkezik. Ami a képben megnyilatkozik, az az önazonosulási ősszenvedély, amely minden közösség alapja. […] A nagy mű az ember legyőzhetetlen kommunikációs szenvedélyének megnyilatkozása, és azért készült, hogy a némákat megszólaltassa. […] A magyar festészet rendkívüli jelentősége […], [hogy] nálunk a »tremendum« [»a megborzongató magasabb hatalom jelenléte«] megalkotásáról van szó, sokkal inkább, mint a jelenkortudatról. […] [Mert a legjobbjaink képein] az a bizonyos kínzó szellemigény nem egyéb, mint az igazságkeresés vagy a társkeresés, a dialóguséhség, emberkeresés, közösségkeresés, az azonosulási ősszenvedély megnyilatkozása.” Meggyőződésem, hogy Pácser László leginkább a lélek belső rezdüléseit követő, a psziché formáit, színeit, gesztusait kutató, a pszichikum transzcendenciával, divinációval kapcsolatos képzeteit, imaginációit kereső, azokat harmonogramszerűen megörökítő hiper- és szuperérzékenységű meditációs festményeihez ilyesféle út vezet.

A cikk teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat áprilisi számában a 44. oldaltól olvasható. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.

Ha biztosan kézhez szeretné kapni a Kortárs friss lapszámait, ide kattintva előfizethet a folyóiratra a Magyar Posta oldalán, illetve aktuális számunkat megvásárolhatja az Írók Boltjában, valamint fellapozhatja könyvtárakban.