„Salföldön teremtsünk meg egy kis Görögországot” – A februári Kortársból a Somogyi Győzőről írt, Festő a világ közepén című monográfia könyvbemutató beszélgetését ajánljuk

TÓTH IDA: Elöljáróban írod, hogy Győző – életmódjának köszönhetően – hamar legendás alakká vált, de éppen a legendák szorították háttérbe munkáinak művészeti szempontú elemzését. Szerzőként hasonló kérdés előtt álltál: az életműből és az életútból milyen arányokat mutatsz be? Egyáltalán: elképzelhető-e Győző életművéről úgy beszélni, hogy az életútját nem tárgyaljuk?

TAKÁCS GÁBOR: Ad absurdum elképzelhető. Volt olyan kritikus, aki eleve abból indult ki, hogy engem nem érdekelnek az életmozzanatok; nem érdekelnek a rackák, a huszártörténetek, és így tovább. Ezt én elfogadhatatlan hozzáállásnak érzem.

Ha azt mondom, hogy az életével, világával nem foglalkozom, elzárom magam a megértéstől.

Ugyanakkor valóban nagy feladat volt – ezt érzékelteti a kérdésed –, hogy hogyan tudjuk a műre, a művészetre irányítani a fókuszt ahelyett, hogy a legendák és az olyan csodálatos mozzanatok kötnének le bennünket, mint egy Balassi Bálint-napi viadal vagy a Győző udvarában az állatok, egyáltalán az a paraszti gazdaság, amit ő működtet. Ott volt Mari szamár, akiről többször nyilatkozta, hogy a legjobb marketingmenedzsere volt a nyolcvanas években: egymást érték a riportfilmek, tudósítások, ahol erre a regényes világra helyeződött a hangsúly, sok esetben háttérbe szorítva azt a hírt, hogy itt mégiscsak egy képzőművész él és
alkot.

TÓTH IDA: Győzőhöz fordulva szeretném felidézni azt a pillanatot, amikor négyéves korodban elkaptad a skarlátot, és elkülönítettek egy szobába. Édesanyád papírt, ceruzát, ollót adott, s valahol itt kezdődhetett, hogy ha baj van, mit csinál Győző: rajzol. Azóta ez az életstratégiád? Szereted azt állítani magadról, hogy ösztönös művész vagy. Ugyanakkor a tudatosság is nyilvánvaló, például a környezeted kialakításában. Modelljeid a most is körülöttünk szaladgáló kutyák, a rackák és a lovak. Te tartod fenn ezt a világot, de ők is segítik a művészetedet. Ökologikus gondolkodás határozza meg az életformádat. Hol van tehát a tudatosság határa, és hol, miben jelenik meg az ösztönösség?

SOMOGYI GYŐZŐ: Az előző, elejtett kérdésedre azt mondom, hogy akkor is rajzolok, ha nincs baj. Kényszeres tevékenységemmé vált a rajzolás és festés. – Az életpálya felépítése az Dalmával kettőnk közös munkája. Mögötte ott van egy világnézet, a keresztény katolikus vallás, amire az egész alapozódik. Nem azt jelenti, hogy reggeltől estig erről beszélünk, de ez az alapja a törekvéseinknek: az életmód kialakítása, az állatok tartása, közösségképzés stb. Ez a része olyan értelemben tudatos, hogy tudom, miért építek kecskeólat, miért alapítok huszárcsapatot, de maga a művészi tevékenység, a rajzolás és a festés mintegy félálomban történik. A kezem mozgat. Ha elkezdek gondolkozni és akarni valamit, az nem lesz jó. Úgy érzem, hogy valaki mozgatja a kezemet; rá kell bíznom magamat. Ha énnekem gondolataim támadnak, akkor kudarc. Nagyon sok művész programművész, tudja, mit akar csinálni. Megtervezi a képet, vázlatot csinál, s akkor megalkotja.

Nálam ez úgy van, hogy leteszek egy pontot – nem is én, hanem a kezem –, firkálásnak indul; nem tudom, mi lesz, és esetleg életem legjobb grafikája jön ki belőle egy-két hét múlva.

Erre mondják azt, hogy ösztönös, tudattalan és félálomszerű. Ezt a félálomszerű állapotot nevezném én ihletnek, ami a művész számára a legkedvezőbb lelkiállapot. Begörcsölt, tudatos lelkiállapot vagy valami harcos kín megöli a
művészetet.

[…] TÓTH IDA: A könyv egyik erényének tartom, hogy rámutat a grafikák és a tojástempera-festmények közötti folytonosságra. Ezek a munkák nem állnak ellentétben egymással, hiszen Győző sokszor egy időben dolgozik több műfajban, fest és rajzol. Hogyan, milyen formában mutatkozik meg a folytonosság az életműben?

TAKÁCS GÁBOR: Ha valaki, aki úgy gondolja, hogy ismeri Győző művészetét, átlapozza a könyv első fejezetét, valószínűleg meg fog lepődni azon, hogy milyen sok színes munkával találkozik már a hatvanas évekből is. Mert készültek zsírkrétával vagy inkább olajpasztellel rajzolt színpompás portrék, tájak, életképek, akár absztrakt színpróbálkozások. Készült néhány olyan színes szitanyomat, ahol ezeknek a színes rajzoknak a felhasználásával próbált sokszorosítani ez a propagandaművész. Készültek olyan térképek, szemléltető ábrák, amiket még a hatvanas évek végén rajzolt a frissen végzett káplán, aki az evangéliumi igehirdetés szolgálatába próbálta állítani a művészetet. Ennek jegyében készített olyan kis ábrákat, akár egyháztörténeti témájú rajzokat, Krisztus-ábrázolásokat, amelyeket egy szeminárium, egy hittankör számára, vagy akár azzal a szándékkal készített, hogy egy szöveget és képet egyaránt tartalmazó tankönyv jöjjön létre belőlük. Tehát a színek világa mindig nagyon erősen jelen volt Győző munkásságában, s hogy miként tisztult, változott a világlátása – színlátása! –, erről talán majd beszélni fog. S természetesen a fehér papírra vetett fekete vonal is elkíséri őt mind a mai napig.

[…] TÓTH IDA: A kötet képileg egyszerre játékos és filozofikus. Különböző pontjain váratlanul tűnnek fel rackák. A bárány – az Isten báránya szimbólumon túl – miért olyan emblematikus, meghatározó a művészetedben?

SOMOGYI GYŐZŐ: 1972-ben egy nyugat-európai autóstopos út során három hónapot Párizsban éltem; hozzám vágtak egy ösztöndíjat, úgymond, menekült művészek számára. Minden megvolt: lakás, ingyen ebéd, és fölmerült, hogy esetleg ott maradjak.

Egy hokedlin ülve ott kezdtem el tussal rajzolni; magam sem vettem észre, hogy racka juhot rajzolok – addig még nem is láttam racka juhot élőben –, és azt mondtam, hogy azonnal haza kell jönnöm.

Azóta már egy egész rackanyájunk van. A racka juh egész életünket
végigkíséri.

TÓTH IDA: Az utazás is meghatározó? Görögországban például a színekre találtál rá, bár a színekről szólva azt is elmondod, hogy azok Dalma szőtteseiből valók. Hogyan kapcsolódik egymáshoz ez a két színélmény?

SOMOGYI GYŐZŐ: Szinte kéz a kézben; Dalma előbb kezdett szőni, mint én színeseket festeni. A szőttes maga is színre bontott; nyomdászésszel tehát nincs összekeverve a kék meg a sárga vonal, hanem egymás mellett vannak, és ettől lüktetésnek hatnak. Ugyanez az elve ennek a foltszerű festésnek is: ami kék, az kék, ami sárga, az sárga, és a többi (árnyalat)szín az ember fejében jön létre. Tehát nem keverem én a palettán vagy a vásznon soha, hanem megfelelő arányban egymás mellé téve – ugyanúgy, mint a szőttesen – az egész kép adja vissza a színeket. Görögország azért volt döntő, mert én Budapesten éltem abban az időben, ráadásul Csepelen, ahol külső gyári környezet, füst, köd, szürkeség… Igazában ott csak a fekete-fehérben voltam otthon. Festettem én színeseket is abban az időben, de azok nem voltak még olyan tiszta és bátor színek. Görögországban láttam, hogy a tenger tintakék, a szikla az olyan fehér, hogy szinte vakít, és így tovább. S én azt mondtam, hogy Magyarországon is ugyanaz az ég van, az a nap süt. Salföldön teremtsünk meg egy kis Görögországot. Megél a kecske, a juh, a szamár, jó bor is van, nem kell nekünk Görögországba menni.

Az interjú teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat februári számában a 27. oldaltól olvasható. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.

Ha biztosan kézhez szeretné kapni a Kortárs friss lapszámait, ide kattintva előfizethet a folyóiratra a Magyar Posta oldalán, illetve aktuális számunkat megvásárolhatja az Írók Boltjában, a Magyar Napló Könyvesboltban és a Ludwig Múzeum shopjában, valamint fellapozhatja könyvtárakban.