A világ eredendő befejezetlensége – T. Horváth Éva képzőművész alkotói világáról Molnár Eszter írása olvasható a friss Kortársban

T. Horváth Éva művészi stílusának azonnali felismerhetősége nyilvánvaló. Felütésként tekintsünk a jelen írás tárgyául választott, 2025-ben kiadott kiállítási katalógusának címlapján szereplő, Összejöttek I–II. című munkájának kompozíciójára. T. Horváth mindenekelőtt mérhetetlen alázattal közelít konkrét fizikai környezetéhez – itt az egyszerű kartonpapírhoz, amely által kifejezi magát. Alkalmazkodik a papír adta véletlen formához mint adottságokhoz, beleértve töréseit, hullámzását, hiányait. Ez a környezetre figyelő, formaalkotó akarat a már meglévő tér rendjéből indul ki, abba helyezi grafikai gondolatait, amelyek megformált alakokká, fél-antropomorf mitológiai lényekké válnak. Az alkalmazkodás a kidobásra ítélt „talált tárgyak” használatával az anyagválasztásban is tetten érhető.

Sejthető, hogy tudatos lemondás ez, megszabadulás az önkifejezés feltétlen akaratától is.

Ez a kétséget kizáróan egyedi stílushang az életmű tucatnál több elkülöníthető korszakára és műfaji csoportjára nézve egyértelmű, ugyanakkor a munkák felismerhetősége szembeállítható megközelíthetőségükkel, s e kettősség egyik fontos
jellemzőjük.

[…] 1. A VILÁGGAL VALÓ ÖSSZEFONÓDOTTSÁG ÉS A BEFEJEZETLENSÉG ONTOLÓGIÁJA

„Az eredendő észlelés szintjén a világ mindig befejezetlen” – írja Ullmann Tamás Merleau-Ponty észlelésfilozófiájáról, s ez az állítás T. Horváth Éva festészetének ontológiai alapját is képezheti. Amikor ő fest, arról is vall, hogy mindaz, amit korábban – mint intencionális tudat – befogadott, miként folytatódik benne úgy, hogy többé nem válik el tőle, alkotásaiban folytatódik. A művészettörténeti rétegek és egyedi emberi élmények mint fenomének a befogadás révén, az őket befogadó tudat számára jelennek meg, hiszen „a tudat mindig irányul valamire. Ennek következtében nem beszélhetünk elszigetelt, világ nélküli szubjektumról és elszigetelt, önmagában nyugvó dologról sem. A fenomenológia a tudat és tárgya szoros összetartozását mondja ki”. T. Horváth Éva képei ezért nem lezárt tárgyak vagy végleges formák, hanem folyamatok, alakítandó állapotok. Képei nem kész jelentéseket kínálnak, hanem alakuló jelentésmezőket. Ahogyan Somhegyi Zoltán fogalmazott a Folyamataink című esszéjében: „A műegyüttes érdekessége továbbá, hogy ez a folyamat, alakulás, változás több síkon, többszörösen zajlik úgy, hogy a végén kénytelenek vagyunk felismerni, még tovább folytathatnánk.” T. Horváth bevett alkotói módszerének fundamentumát jelentik ugyanis a gyakori átfestések, a korábbi kompozíciók átalakítása, az „új szemmel újra megcsinálom” attitűd, amely azt jelzi, hogy

a kép nem lezárt vizuális konkrétum, hanem időben elnyúló esemény.

Az előrajzolás, a festés és az átfestés, majd az esetleges ismételt átfestés nem befejezést, hanem fenntartott alakulást jelent, és ez a folyamat a nézőben is folytatódhat. Ezért ezeket a képeket nemcsak „új szemmel újrafesteni”, hanem új szemmel újranézni is fontos.

[…] 6. KELETI ANYAGSZEMLÉLET ÉS MEDIATÍV ALKOTÓI ATTITŰD

T. Horváth Éva alkotói módszere nem a reneszánsz individualista teremtésmodellből indul ki, ahol szuverén ego deklarál egy mondanivalót, hanem világelemek kurátora, rendezője, aki megszabja, hogy a világ elemei miként kerülnek egymás mellé, így válik a kép együttműködéssé az anyagban ismét láthatóvá tett, de korábban már én-résszé, belsővé tett világgal. Azaz nemcsak az alkotó, hanem a kezébe kerülő anyag sajátos törvényei hozzák létre a kompozíciót, amely aztán ismét újra akar rendeződni, alakulni, „festődni”, ahogy a művész világgal való viszonya ismét elmozdul. A művésznek eszerint médiumként folyamatosan vallatnia kell az anyagot, a környezetét.

[…] 7. MANIERISZTIKUS KARNEVÁLLÍRA ÉS HUMOR

T. Horváth művészetének kevésbé hangsúlyozott, ám lényegi vonása a vizuális irónia és a rá jellemző, sajátos édes-bús humor. A torzított arányú alakok, a groteszk arcok és az egymásba alakuló formák esztétikai karaktere inkább a játékosság, mint a tragikum irányába mutat. Jó példa erre a kiállításon szereplő Cica (2020), amelyben a manierisztikusan meghizlalt, groteszk fehér macskaalak formái a képszerkezet téglány alakjához igazodva torzulnak.

A karneváli hangvétel különösen erőteljesen jelenik meg azokban a munkákban, amelyek középpontjában egy kecses, táncoló macska-, illetve madáremberszerű alak áll, mint a Táncoslábú II. (2021) és a Táncoslábú (2021). Ezekben a művekben a groteszk és a lírai játékosság sajátos egyensúlya figyelhető meg.

A festményekben az állati, növényi, emberi és tárgyi létszintek egyetlen lélektérben mozognak. A kövek arccal bírnak, az írás hangulatilag érthető, még ha nem is olvasható. Ez a derű néha Chagall könnyedségét, néha Hrabal vagy Bukowski nevettetését
idézi.

[…] ÖSSZEGZÉS. A FENOMENÁLIS MEZŐ KIMERÍTHETETLENSÉGE

„A fenomenális mező dinamikus többértelműsége elvileg kimeríthetetlen.” T. Horváth Éva képei ilyen mezőként működnek.

A néző nem egyszerűen értelmezi őket, hanem belép a kép által létrehozott tapasztalati térbe:

nem objektumot szemlél, hanem eseményben vesz részt. Minden újranézés újrarendezi a látottakat, s a jelentés mindig egy réteggel beljebb vagy éppen egy lineáris olvashatóságú kompozícióban egy képkockával előrébb mozdul.

T. Horváth festészete ezért nem lezárt életműként, hanem folyamatosan alakuló univerzumként értelmezhető. Munkái egyszerre hordozzák a 20. század szintetizáló művészeti attitűdjét, és reflektálnak a 21. század fragmentált látásmódjára. Nem végső kijelentéseket tesznek, hanem fenntartják a világ eredendő befejezetlenségét.

A cikk teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat friss lapszámában a 26. oldaltól olvasható. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.

Ha biztosan kézhez szeretné kapni a Kortárs friss lapszámait, ide kattintva előfizethet a folyóiratra a Magyar Posta oldalán, illetve aktuális számunkat megvásárolhatja az Írók Boltjában, a Magyar Napló Könyvesboltban és a Ludwig Múzeum shopjában, valamint fellapozhatja könyvtárakban.