„Hegyeken túl” – Tánczos Krisztina a májusi Kortársban

Tánczos tájképeit szemlélve a meditációs csönd érinthet meg bennünket. Képein a figurális motívumok szűkszavúbbak, míg az általa tételszerűen meghatározott föld, víz, levegő hármas egységének interpretálásai a meghatározók. A táj képeit a festővászon tájként való megélése által sikerülhet megalkotni, annak a bizonyos belső tájélménynek a festés taktilis, materiális átélése által generálni. A festői tájak a festői gesztusok sokaságából, rétegződéséből és ezek kölcsönhatásaiból születnek – vélték az új festészet képviselői –, és így váltak a műalkotások teljesen önállóvá, saját időben és térben létező dologgá.

A festőművész megérinti a vásznat, miként megérinti őt önnön ihletett pillanata. A hely pedig, ahol a művészet születik, reményteljesen segít, inspirál. Miként említettük,

Tánczos számára döntő a föld, víz, levegő panteisztikus egysége.

A föld számára anyagi és bibliai értelemben fontos festészeti téma, a föld magában foglalja a termékenységet, azt a termőföldet, amely az élet záloga, a flóra és fauna mellett az emberi környezetet, életteret jeleníti meg: „Egyszer pára szállt fel a földről, és megáztatta a föld egész felszínét. Akkor az Úristen megalkotta az embert a föld porából, és orrába lehelte az élet leheletét. Így lett az ember élőlénnyé” (Ter 2,6–7). Tánczos festészetének kardinális pontja a fenn és lenn átvitt értelemben vett vertikális komplexuma, amely tetten érhetően képkompozícióinak szervezője. Fenn és lenn, Vörös föld, Fekete föld, Hajnal felé – nagy méretű festmények sora, ahol a vászon alsó felét kitöltő erőteljes sötét tónusok a föld és különösen a termékeny talaj megjelenítését pasztózus, erőteljes, az olajfesték adta lehetőségeket, akár rétegzettséget a gesztusokba oltó festői aktivitásban valósítja meg. De nem ragadunk meg a földi matériában – bár hangsúlyos elemként a humusz megjelenítése eposzi jelzőként újra és újra fajsúlyos motívum –, utunk felfelé tart, akár szó szerint, hiszen a festményen belül halad a tekintet a mindenkor hangsúlyos horizont felé, majd az égbolt hol naposabb, hol borúsabb szférájába. Ez az az alaphelyzet, amely számos további témaábrázolási kört iniciál Tánczos festészetében. A fák és a fa gyökereinek megjelenítése, furcsa transzparenciája személyes szimbolizmus, mintegy a családfa és a kapaszkodás jelbeszédszerű inverz manifesztálása, lásd a Gyökérlétra, Gyök-erezet, Gyök-ér című képek. Óhatatlanul felmerül az életfa, a világfa mitológiai, a magyar hitvilágban is alapvető gondolatköre, ha tágabb vonatkozási rendszerben is.

[…] Krisztinához, mint említettük, közel állnak az „el- és kisajátított” beszédes, nagyon nyomatékos mitologikus és bibliai motívumok. 

A rögös föld a kiindulópont újra és újra, a létra, az út, a magvető és a kert témavilága felé.

„A tájkép a lélek műve. Látványa sokkal inkább az emlékezet rétegeiből, semmint a kövekéből épül” (idézet Simon Sharma Landscape and Memory című tanulmányából). A létra azontúl, hogy az úttal, gondolatiságát tekintve, mintegy szinonim, a bibliai asszociációt vetítheti elénk. (Jákob menekülve álmot lát: egy égig érő létrán angyalok járnak föl s le. Jákob elnevezte a helyet Isten házának, amely a megváltást hozta el számára.) A létra a támaszkodás szükségességéről is szól, amely az épített faltól a csillagos égboltig, a fa gyökereiig előidézhető az emlékezet, a megélt tapasztalatok, az álmok és főként a képzelet határtalanságából, már ami az ember életútját érinti. A művész személyes sorsát „támasztja oda” a rajta, az individuumon túl létezőkhöz, túlmenőkhöz, akár fenomenológiai jelenségekhez. Ugyanakkor a pigmentektől redőzött festőiségből fakad a Magvető alakjának megformálása. A Magvető a Jézusnak tulajdonított példabeszédek közé tartozik, ahol a hívő maga a magvető, ki képes az igét érteni és terjeszteni.

A cikk teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat májusi számában a 45. oldaltól olvasható. A lapszám hamarosan online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.