„Jézussal” – Ughy István munkái az októberi Kortársban

Tóth Csaba: Már Nagybányán szakadás történt a magyar festészetben Hollósyék német, illetve az úgynevezett neósok francia orientáltsága közt. Ez a törésvonal ma is kitapintható az erdélyi magyar és a hazai képzőművészképzésben. A magyar képzőművészetet dominánsan mindig egy német-osztrák dominancia jellemezte, míg a Kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolát, ahol a diplomádat szerezted, egy párizsi irányultság. A múlt század hatvanas éveinek elején, amikor diplomáztál, kicsit persze más volt a képlet, Budapesten ekkor a szovjet mintakövetésnek állt a zászló, de Kolozsvárott ugyanúgy megmaradt Párizs, illetve az École de Paris, a Párizsi Iskola, ami egyet jelentett a francia avantgárddal, Picassóval, Modiglianival, Soutine-nel, Chagall-lal, Rouault-lal. Ugyanakkor nálad a német expresszionizmus is jelen van a festészetedben, Kirchner, Franz Marc, August Macke és Lovis Corinth. Ezekből az életművekből építkeztél, ezeket a látásmódokat formáltad, szabtad magadra. Jól látom ezt? Kérlek, igazíts ki, ha tévedtem.

Ughy István: Most fel kell kötnöm a felkötnivalómat, mert át kell, hogy fésüljem a művészettörténeti ismeretemet, száz meg száz festő, szobrász stb. munkáit, alkotásait. Az biztos, hogy a művészetre való igazi rácsodálkozás (s hogy én ki legyek?), már az első években Dürerrel kezdődött. Aztán Rembrandt szerettem volna lenni, ő a hegy csúcsa, majd Velázquez, de számtalan mesterem volt, akitől tanulni lehet. A magyaroktól Munkácsy, Paál László, Mészöly stb. (mind realisták és figurákat festők). Az avantgárddal (túl a kerítésen, magyarul) az egyetemen ismerkedtem meg, az impresszionistákkal, posztimpresszionistákkal is. Itt is divat volt a szocreál, a MODERNEK dokumentumrészlegre voltak zárva, engedéllyel nézhettük, fertőztek. Braque, Picasso stb. tiltottak voltak tulajdonképpen. Van Gogh, Cézanne, nekem Cézanne volt a kedvencem. Kádár Tibor volt a tanárom az első éven, ő volt a felforgató, akit öngyilokba kergettek kollégái. Emlékszem, milyen nehezen nyílt meg nekem Cézanne. (Sésame [Cézanne], ouvre-toi!) Bartókkal is pont így jártam, egyszer csak MEGNYÍLT. Aztán jött az egész 20. század, az expresszionistákkal később kötöttem örök szövetséget, főleg George Rouault-lal, James Ensorral a torz pofák furcsa maszkjai miatt, Kandinszkij óriás köztük. Otto Dix, Oscar Kokoschka megint kedvencem, Emile Nolde különösképpen. Végül is miattuk éreztem úgy, hogy megengedhetek magamnak némi TOMBOLÁST.

T. Cs.: A kortárs magyar művészetben Sváby Lajos és Szkok Iván áll a festészetedhez a legközelebb, a te formaképzésed viszont talán kicsit kubisztikusabb, vagy legalábbis némi rokonságot mutat Picassóval. Volt-e, van-e valami kapcsolatod ezekkel a festőkkel?

U. I.: Sajnos se Svábyval, se Szkokkal nem volt kapcsolatom, sokszor ostoroztam magam, hogy nem vagyok egy kicsit bátrabb, talán ha autóvezető is lehettem volna, több kiválósággal is megismerkedhettem volna, no meg itt újra fel kellett építeni azt, amit ott elvesztettünk, ez rengeteg időmet elvette. Sváby és Szkok is szívem csücske. Festők igazi értelemben. Ami Picassót illeti, mindenkire rányomta bélyegét, van, akire tragikusan, én ki tudtam szabadítani magam béklyóiból. A rengeteg, ezrével rajzolt régészeti rajz befolyásolt inkább a naturalisztikus expresszionizmus felé. Ha van ilyen?!

T. Cs.: Filep Sándorral, Horváth Lajossal, Legéndy Péterrel és még néhány kortárs alkotóval létrehoztátok az F (Figuratív) csoportot, ami egyfajta figurális művészeti tömörülés. Figurális művésznek lenni ma önmagában is ars poetica, és egyfajta kontinuitás, elköteleződés a képírás, az ikonográfiai hagyomány mellett. A kép a múltban mindig is a világ fogalmi és képi visszatükrözését, újraalkotását jelentette, „az ontológia síkján az egész látható világ sajátos értékkel bír, transzcendens elhivatottsággal, rendeltetéssel”. Ilyen alapon, ami nem ábrázoló­művészet, az nem is kép. És akkor már ott is vagyunk a képromboló avantgárdnál, ami a képre, a szakrális ábrázolásra szinte anatémát hirdetett. Miért kellett lerombolni az avantgárdnak a képet, a szakralitást, illetve ti miért tettétek fel az életeteket mégis a képre és a nyugati ikonográfiai tradícióra?

U. I.: Ami a Figuratív csoportot illeti, néhányan hoztuk létre, akik elégedetlenek voltunk a Veszprémi Művész Céh csendesen kérődző mivoltával. No meg, ahogy szokássá is vált, egyeseket kiemelve a csapatszellemből módfelett díjaztak, előzni kezdett a nonfigurativitás, a nihilfestés ajnározása. A kérdésed végével kezdem: miért kellett lerombolni a képi világot, és miért? Az úgynevezett modern nonfiguratív művészetet azért hozták létre a MEGMONDÓK, mert társa volt az új irányzatnak, mely a múltat akarta végképp eltörölni, ám volt még egy bűne, a legmarkánsabb, az egyházművészetből nőtte ki magát, mondjuk, Cimabuéból, de ötven „festőt” is lehet említeni. Ezzel is, mint minden megmondással célt tévesztenek, mert új, érdekes figurativitások születnek, szuper naturalizmusok. Mi még azért is ragaszkodni fogunk a MÚLTHOZ, én pláne. A csoportunk fő hajtószíja Horváth Lajos volt, kifőzői inkább mi ketten, de be volt avatva Kádár Tibor is, aztán ő vette át a stafétabotot, mert Veszprémben neki volt a legbefolyásosabb baráti köre. Tibor lett az elnökünk, festő, Horváth Lajos festő, Filep Sándor festő-grafikus, Dienes Attila szobrász, Párkányi Raab Péter szobrász, Legéndy Péter festő, művészeti író, kritikus, én, Törő László néprajzos, Horváth Lajos barátja, ő a titkári teendőket végezte, kellett volna egy mindentudó, nagy kitekintésű vezető, nem akadt. Néhány évig azért működtünk.

Az interjú teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat októberi számában a 70. oldaltól olvasható. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.