„Az öko-alkotó” – Vámos Zoltán [VAAMOOS] munkái a szeptemberi Kortársban

Vámos Zoltánnak ettől az időszaktól kezdve valósággal szárnyal az alkotószelleme, s ontja magából a műveket. Öko-alkotónak is nevezi magát, s ebben az önmeghatározásban nagyon sok igazsága van, hiszen műveit természetes matériákból építi fel, fűből, szénából, ágakból, deszkadarabokból, korhadt farönkökből, ipari hulladékokból, de már a kezdet kezdetén rátalál a papírpépre is, majd az újrahasznosított, szétbontott kartondobozokra, valamint a gyűrt csomagolóanyagokra, s egyéb kollázs, illetve applikációs elemekre, legújabban például a textilféleségekre, amelyekből különös szobrait, titokzatos kultusztárgyait, rejtélyes objektjeit és többrétegű „síkplasztikáit” készíti.

Ebben az összefüggésben a szándéka az, hogy „megmentsen” olyan anyagokat, amelyek sokat mondanak magukról és a világról:

„mindannyian újrahasznosított atomok vagyunk egy csillagtérből” – jegyzi meg egyik kiállításához kapcsolt információs lapján a 2010-es évek elején. Vámos szinte földöntúli vonzalmat érez a mikro- és makrokozmosz, a természeti népek és kultúrák, az ősi civilizációk, a technikai utópiák, a tudományos fantasztikum, az információközlés, a lehetséges létformák, az anyag és energia jelenségei és törvényei iránt. Ilyenformán alanyi és egyetemes filozófiai gondolatok megteremtője.

Dr. Turai G. Kamil művészetfilozófus érzékenyen jegyzi meg Vámos felcsigázó titkával, titokzatosságával kapcsolatban egyik leporellójában, hogy „nála az anyagsemmi képes pár lépésben istensemmivé lényegülni”. Ugyanakkor a művész színezett, festett papírpépből készült szürrealisztikus-atavisztikus őslényszobraival, „gally-állat” és „agancs-ágak csillagbog” térplasztikáival, Evolúciós kísérlet sorozatával kapcsolatban azt találja mondani, hogy ez már egyenesen „papirusz-paleontológia”. De Turainak vannak más telitalálatos megfogalmazásai is a besorolhatatlan Vámos-jelenségről. Például: „Úgy bánik anyaggal, színnel, formával, mintha soha senki se alkotott volna előtte.” Vagy máshol: „A Tisza-vidék tanyavilágából robbant be a világértelmezők, nemzetek feletti felderítők élcsapatába.” Majd értékelését így foglalja össze: „Teljességgel természetelvű ez a művészet, hathatós válasz az önpusztításra és a környezetszennyezésre. […] Visszahelyezi az embert abba az áhítatos kultusz-központiságba, ahonnan gondoskodva belátható a mindenség.”

Más méltatói és értelmezői kiemelik organikus-szürrealisztikus szobrainak, falra akasztható objektjeinek, síkplasztikáinak, kollázsképeinek szimbolikus elemeket használó ősi totemekre, titokzatos fétisekre, maszkokra, bálványokra, gólemekre, kultikus, szakrális és spirituális tárgyakra emlékeztető jellegét. Ezeket az atavisztikus, átszellemített, felcsigázó és megrázó szent titkokat, érzeteket-érzületeket keltő tulajdonságokat erősítik fel azok a kézműves technikák és lelemények, amelyek a papírból fémeket (bronzot, aranyat, ezüstöt, ólmot), követ, bőrt, szíjat teremtenek, fém- és/vagy koromszíneket, rézgálic és/vagy királykékeket varázsolnak. Ehhez hasonló a szó nemes értelmében vett fiktív kegytárgyszobrokat (pszeudo-plasztikákat, kamuflázs-ereklyéket) eddig csak Szlaukó László munkái között láttam. Mint ahogy Vámos metálszíneihez hasonlító fémes hatásokat (fémimitációkat) is csak P. Boros Ilona reliefszerű papírképei között fedeztem fel. S bár lehet, hogy mások is alkottak és alkotnak papírmasszából különös térplasztikákat – lásd például Záborszky Gábor (1950–2023), Körösényi Tamás (1953–2010) vagy Zámbó Attila idekapcsolható műveit –, véleményem szerint Vámos Zoltán eredetiségéhez nem fér kétség.

„Mostanság a kozmikus, galaktikus utazás felé kacsingatok” – mondja egy 2022-ben keltezett beszélgetésben az alkotó a kecskeméti kirakat-kiállításával kapcsolatban dr. Turai G. Kamil kérdéseire válaszolva, majd hozzáfűzi: „A hatvanas-hetvenes években még a nem látható mikrovilág foglalkoztatott, most a már nem látható makrovilág. […]

Amikor szembesültem azzal, hogy leéltem az életem, s nem azt csináltam, amire születtem, elszörnyedtem, s elhatározásra jutottam. Azóta csak az érdekel, hogy feltárjam magamból azt, amit korábban elaltattam.

A művészet nélküli élet öntudatlan hiányérzete felébresztette bennem a tudatos művészt. Állati szerencsémnek tartom, hogy felfoghatatlan, rejtett csillámokat, csodákat mutathatok fel a világegyetemből. […] Bár barátságos vagyok mindenkivel, barátaim nincsenek. Jobb híján teremtek magamnak egy olyan világot, melyben jól érzem magamat.”

A cikk teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat szeptemberi számában a 48. oldaltól olvasható. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.