Az élővilág jelen-léte – Kerekasztal-interjú a Milyen állat? című tanulmánykötet szerkesztőivel

A 2018-ban induló Új Alföld Könyvek (ÚAK) sorozatszerkesztője, Szirák Péter szeret és tud is címet adni. A Milyen állat? tőle származik: a szándék az volt, hogy a szó szerinti (köznyelvi) és a retorikai kérdés (szleng) feszültsége tegye figyelemfelhívóvá. Poétikus főcímhez tárgykijelölő alcím dukált a szerkesztőktől: az „irodalmi és nyelvelméleti” olyan kapcsolatos szerkezet, melyben a két tag és sorrendjük utal arra, hogy mind az irodalomtörténeti, mind a nyelvbölcseleti kérdezésirány helyet kapott a könyvben (ezek persze bajosan is gondolhatóak el egymástól függetlenül), de a tanulmányok többségének hangsúlya az előbbire helyeződik. Az, hogy a Fiatal Írók Szövetségének (FISZ) közreműködésével az ÚAK keretein belül jelent meg az anyag, jóformán természetes volt: a kötetben olvasható mind a tizennégy írás az Alföld folyóiratban is rendszeresen szereplő szerzőtől származik, többük Alföld-díjas. Ráadásul olyan kötetről van szó, amely a mifelénk épp kibontakozóban lévő, az önmaga feladatát a puszta motívumkutatásnál jóval összetettebben értő, fölöttébb időszerű biopoétikai kutatási iránynak már nem pusztán jövőbeni-lehetséges, de már elért eredményeiről számol be.

A kötet gerincét egy 2017-ben Állat az irodalomban címmel megrendezett konferencia előadásainak tanulmányokká bővített-szerkesztett anyaga adja. A konferencia a FISZ és az Eszterházy Károly Egyetem (EKE) Irodalomtudományi Tanszékének együttműködésében valósult meg egy nagy hagyományokkal rendelkező szakmai programsorozat részeként, ám a következő évek tematikus konferenciáinak első állomásaként („állat”, „halál”, „betegség”, „erőszak” és idén: „sport”). Szervezőkként reméltük, hogy lesz kötet, de ezt nem lehetett biztosra tudni. Amikor felmerült a lehetőség, hogy a tanulmánygyűjtemény az ÚAK-sorozatban jelenhetne meg, nagyon örültem, hiszen, ahogy Péter is kiemelte, szerzői az Alföldnél otthon vannak.

Ha volt előzetes szerkesztői koncepció, az leginkább talán abban állt, hogy hűek maradjunk ahhoz a szellemiséghez, amely már a konferenciafelhívást is meghatározta.

Ez elsősorban az ahhoz való hűséget jelentette, hogy az „állat” hívószava köré rendezhető kutatási irányzatok közül azokat juttassuk szóhoz, amelyek valóban megkísérlik mélyrehatóan megújítani az életről való tudományos beszédet. Ahogy az ma már jól látszik, a konferencia a hazai biopoétikai vizsgálódások egyik első fóruma volt – ez irányt adott az anyag összerendezéséhez is.

A FISZ kiemelten fontosnak tartotta, hogy az irodalomtörténeti konferenciák „hagyományát” – különböző szerkezeti és szemléleti változásokat követően is – ápolja, és a magas szakmai színvonal igényének megőrzése mellett a fiatalabb generációknak is lehetőséget adjon a szereplésre. Ekkor már évek óta dolgoztunk együtt az EKE Irodalomtudományi Tanszékével, ahol először Gergővel mi is előadóként vettünk részt különböző konferenciákon, majd Bednanics Gábor mentorálása és útmutatásai nyomán fokozatosan belekerültünk a szervezési folyamatokba – ezért is igyekeztünk megőrizni a jó kapcsolatot és az oldott hangulatú, mégis nívós szakmai tanácskozások atmoszféráját. Mindeközben pedig Gergő lett a szerkesztőtársam a FISZ Minerva Könyvek sorozatánál, a tudományos konferenciák szervezésében is egyre nagyobb teret kaptunk tőlük, valamint ekkorra már „kiöregedtünk”, mégis második otthonunknak tekintettük az Alföld folyóirat tudományos tehetséggondozó műhelyét, az Alföld Stúdiót, baráti viszonyba kerültünk a vezetőivel és tagjaival is.

A cél tehát az volt, hogy az ország különböző egyetemeiről, műhelyeiből érkező fiatal kutatók és a már elismert, jelentős tudományos munkássággal rendelkező egyetemi oktatók közös szakmai fórumon találkozhassanak, minden évben, Egerben. Az említett szemléletváltás pedig abban érhető tetten, hogy Gergővel kifejezetten törekedtünk arra, hogy a FISZ–EKE konferenciák egy meghatározott koncepcióra épüljenek, amely olyan tematikusan is megragadható, kibontható és vizsgálható fogalmakat emelt a tanácskozások középpontjába, melyek egyrészt régóta az irodalomtudományos gondolkodás középpontjában állnak, másrészt azonban az utóbbi évek nemzetközi kultúrakutatásában is felértékelődtek, vagy legalábbis körülhatárolásuk és rekontextualizációjuk megélénkülni látszott. Az „állat” pedig éppen ilyen jól kamatoztatható hívószónak tűnt, ráadásul ez az egri konferenciák hagyományának jubileumi alkalmával esett egybe (ez volt a tizedik tanácskozás).

Az életformák reprezentációi iránt megélénkült tudományos-kutatói érdeklődés összefüggésben áll azzal, hogy a különböző művészeti területek is egyre intenzívebben tematizálják kultúra és natúra kapcsolatát, viszik színre az ember-állat-növény viszonyrendjét? Tapasztalható egyfajta szinkronitás, az utóbbi években történt ilyen jellegű sűrűsödés? A hazai kötetcímek szintjén is van itt minden hangyáktól bálnákig, enyésznek és tenyésznek a természeti metaforák, képek a borítókon a Távozó fán át a Natúr öntvényen, a Növényolimpián és a Földabroszon keresztül a Lomboldalig.

A kérdés egyáltalán nem egyszerű, és tulajdonképpen nem is válaszolható meg – legalábbis könnyen és röviden biztosan nem. A Föld emlékei, Éjszakai tölgyfa, Egy földterület növénytakarójának változása, Kráter, Az alvó vulkán, Sár, A sebzett föld éneke, A virágok hatalma, Kagylóban tenger, Függőleges lovak stb. – ezek mind olyan kötetcímek, amelyek még akkor is felhívják a figyelmet ember és természet viszonyának kitüntetettségére, ha versnyelvükben, beszédmódjukban, poétikájukban radikálisan különböznek is.

Ráadásul az önkényes felsorolás alapján azt is meg lehetne kockáztatni, hogy a ’70-80-as években is megfigyelhető egy efféle „biopoétikai” érdeklődés, sőt Juhász Ferenc, Zelk és Kányádi említett kötetei alapján korábban is.

Ameddig azonban utóbbiak esetében aligha lehetne bármilyen tendenciát érzékelni, a ’70-es években valószínűleg igen. Ha pedig ezt a felsorolást valaki világirodalmi viszonylatban folytatná, minden bizonnyal érdekes mintázatok rajzolódnának ki, ugyanis a Schwere Erde, Rauch (Theobaldy), Gras; Eiswasser an der Guadelupe Str. (Brinkmann), Erdreich; Luft und Wasser (Sarah Kirsch), Rivers and Mountains; The Double Dream of Spring (Ashbery), Winter Insomnia (Carver) című kötetek, valamint Ted Hughes Crow: From the Life and the Songs of the Crow-val kezdődő szövegei mind arra utalnak, hogy ember-állat-növény poétikai viszonyrendje az ’70-80-as években is páratlan együttállásokat képezett. Ekkor a kérdésre adható válasz tehát: nem. Minden ilyen kijelentés azonban további kérdőjeleket foglal magában, mert az egyértelmű tagadáshoz is komolyabb történeti-poétikai kutatásokra volna szükség, amelyek cáfolhatnák vagy éppen igazolhatnák a felsorolt kötetek hagyománytörténeti különállását.

Ha azonban inkább arról az ökokritikaként fémjelzett összefonódásról van szó, amelyben a különböző ökológiai fenomének iránt már nemcsak a tudományos és irodalmi élet érdeklődik, hanem a politikai-etikai diskurzus és a széles értelemben vett nyilvánosság is (valamilyen formában) folyamatosan napirenden tartja, akkor természetesen nem véletlen, hogy az utóbbi években reflektorfénybe került. Már nem egyértelmű ugyanis, hogy a fokozatosan változó technomateriális környezet milyen viszonyban áll az ember által művelt természeti, az ember által ismert természetes és az ember által létrehozott, szociálisan konstituált környezettel. Ekkor a kérdésre adható válasz: igen.

A magam részéről nem szoktam bánni, ha az élő irodalom élő kérdésekkel foglalkozik – az embernek a nem emberi életformákkal való viszonya, az azokért (nem) vállalt felelősség etikai súlya és következményei mára már nem a kutatók ügye, de olyan komplexum, amely tematizálja a közbeszédet.

Bár nem tudjuk pontosan, de lehetséges, hogy épp egy olyan világjárvány közepén vagyunk, amelynek hatására újra kell gondolni ember és állat együttélését.

A nemzetközi piacon előkelő helyen jegyzett kortárs szerzők könyvei azt szokták bizonyítani, hogy az irodalom nyújtotta kommunikatív lehetőségek módot adnak arra, hogy általuk másként ismerjük fel azt a globalizált világot, amelyben boldogulnunk, vagy legalábbis életben maradnunk kellene.

Az EKE igen színvonalas Vizuális Művészeti Intézete nemrégiben Természetművészet specializáció néven indított képzést a Képalkotás BA szak hallgatói számára, ami a természeti és az emberi, vagy ha úgy tetszik, akárcsak a Natúr öntvény cím a költészet területén, a natúra és a kultúra kapcsolatára irányuló kortárs képzőművészeti érdeklődés hazai intézményesüléséről ad hírt. Ezzel párhuzamosan jól érzékelhető a természet, egy általánosabb szinten pedig az élet problémakomplexuma felé való odafordulás az irodalom területén is. A fent felsorolt címek mellett itt elég csupán Áfra János és Szegedi-Varga Zsuzsanna Termékeny félreértés című könyvére, Szálinger Balázs legújabb köteteire (360° és 361°), valamint Nemes Z. Márió költészetére, a nemzetközi színtéren pedig Durs Grünbein munkásságára utalni. Ugyanakkor, és ez már a besűrűsödés fenti kérdését illeti, látható az is, hogy az élet poétikái hagyományteremtő erővel van jelen egyes, a líraértésünket meghatározó korpuszokban: Szabó Lőrinc, Gottfried Benn vagy Nemes Nagy Ágnes például egyaránt kiemelt figyelemmel fordult az élet különböző formációi felé.

A kérdés tehát inkább az, hogy miért épp most lett szemünk mindezt észrevenni, és a kortárs költészet egy meghatározó vonulata miért épp erre a hagyományra csatlakozik rá. Egyfelől persze ez a jelenség, vagyis az, hogy csak most ismerjük fel mindennek jelentőségét, valóban különösnek hathat, másfelől azonban, és ebben teljes mértékben egyetértek Péterrel, semmi különös nincs abban, hogy egy, az életformák komplexitásának fenyegetettségét, az ökológiai összeomlás előszelét saját bőrén érző korban több figyelem jut arra, hogy az ember, akárcsak az állatok, gombák és növények: élőlény. Ugyanakkor ez a kérdéskör ma már semmiféleképpen sem gondolható el anélkül, hogy biopolitikai keretbe ne ágyazódna, tehát bizonyos mértékig az élet feletti szuverenitás és ennek következtében a halál politikájának kérdésévé ne váljon. (A járványhelyzet ezeket az összefüggéseket, melyeket Agamben munkássága egyébként már régen feltárt, minden korábbinál látványosabbá teszi).

Mindez ráadásul, számos egyéb tényező mellett, társadalomtörténeti változásokkal is összefügg. Az állatokról minden bizonnyal másként gondolkodik az, aki együtt, egy háztartásban él eggyel. Az állat- vagy átfogóbban: természetvédelmi mozgalmak megerősödése és a bioetika térnyerése aligha függetleníthető bizonyos állatok politikai-jogi státuszának közelmúltbéli megváltozásától, és a városi típusú állattartás nagyfokú térnyerésétől. Vagy éppen az arra való ráébredéstől, hogy a többé nem művelt földek, a centire nyírt pázsitok, a fátlan, lebetonozott udvarok és a nagyvárosok világában a természet minden, csak nem természetes, tehát valami olyasmi, amit segíteni, óvni és ápolni kell, ha azt akarjuk, hogy részünk legyen benne. Az életnek szentelt figyelem, az emberi és nem emberi határaira, valamint az ezeket előállító műveletekre irányuló kérdezés, tehát a művészet, a tudomány, az etika, a politika és a társadalom bonyolult, az életünket – annak biológiai és kulturális értelmében is – meghatározó együttállásaival szembesít. Amikor kutatóként az irodalom azon vonulatát kíséreljük meg megérteni, amely erről az összefüggésrendszerről szól, egy rendkívüli megszólító erővel bíró hagyománnyal folytatunk párbeszédet.

A Milyen állat?-ban elsősorban kanonikus pozíciójú szerzők műveinek újraolvasásai történnek. Hogy látjátok, az ilyen fókuszú és szempontrendszerű vizsgálódások serkenthetik egyes életművek (újra)felfedezését, akár az azokról kialakított szakmai konszenzusok felülvizsgálatait?

Nem mindegy, hogy kanonikus szerzőkről vagy kanonikus művekről van szó. Ahogy én látom, a kötet írásai elsősorban valóban kanonikus szerzőkkel lépnek párbeszédbe – még ha ez nem is egyértelmű: például a brazil irodalom klasszikusa, Guimarães Rosa, akiről Urbán Bálint írt a kötetbe kiváló tanulmányt, itthon jórészt ismeretlen –, viszont többször is nem kanonikus, ritkábban elemzett műveket tárgyalnak. Ez egyfelől persze azt jelenti, hogy a klasszikus életművek ismét csak tanúbizonyságát adták annak, hogy kiállják az idők próbáját, és elsősorban – a maga többszempontúságában értelmezhető – hatástörténeti elevenségük tartja őket a kutatói érdeklődés homlokterében, másfelől viszont azt is, hogy a kanonikus műcsoportok nem feltétlenül esnek egybe az állat és ember viszonyát kérdőre vonhatóvá tévő irodalomtörténeti formációkkal.

Az állatra irányuló vizsgálódások tehát kiszélesítik a kánont, ezzel egy időben azonban szükségszerű módon – implicit vagy explicit – kritikáját is adják annak, a kánonlétesítés gyakran exkluzív jellegű antropocentrikusságára rámutatva. Az állat irodalmi színrevitelének vizsgálata ezzel abba a Magyarországon a ’90-es évek óta megfigyelhető tendenciába tagozódik, amely az irodalmi jelentésalkotás nem emberi dimenzióira irányuló figyelem növekedéseként azonosítható. Ilyen a nyelv, a technomateriális médiumok és a kultúrtechnikai gyakorlatok világa is. Az ezirányú figyelem növekedése átalakítja azt, ahogy olvasunk. Ha eddig elsiklottunk egy állat figurája felett, lehet, hogy ezentúl már nem fogunk. Attól azonban óva intenék, hogy „antikváriusokként” (Nietzsche) egyszerűen felhalmozzuk az irodalom állat-korpuszát, állat-kánonokat alkotva, pusztán csak azért, hogy felmutassuk: ilyen is van. Az irodalmi tudat tekintetében releváns kérdésfelvetésekkel dolgozó, komplex (történeti-kulturális és nyelvi dimenziókra egyaránt ügyelő), invenciózus olvasatok nélkül sem műveket, sem életműveket nem lehet felfedezni, ahogy a már kanonikus rangra emelkedetteket sem lehetséges újraértelmezni. Minden azon múlik, hogyan olvasunk.

Az újrafelfedezésre és a felülvizsgálatra teljes mértékben affirmatív válasz adható, noha az újraolvasás sem a kötet anyagát előkészítő konferencián, sem pedig a tanulmányok szerkesztésénél nem volt irányelv. Az, hogy javarészt már kanonikus szerzők műveinek vizsgálata alkotja a kötet anyagát, inkább az irodalmi szövegek időtálló közlőképességét bizonyítja, semmint valamilyen előzetes intenciót vagy akár az irodalmi évfordulók szimbolikus logikájához kapcsolódó, megszokottnak is nevezhető „életre keltés” szándékát. Az azonban még a személyes érdeklődés/kutatói elkötelezettség kioldhatatlan komponensének mérlegelése mellett sem hanyagolható el, hogy az elmúlt években a nemzetközi irodalomtudományos diskurzusban is felértékelődött egy hasonló perspektíva (és itt nem a kétezres évek elején berobbanó, a szociobiológia és az evolúciós pszichológia szempontjait beépítő interdiszciplináris kutatásokról van szó), amely ha nem is az olvasásra, mert az aligha szülne hatástörténetileg is jelentős eredményeket, de az életművekben történő „kiaknázatlan” területek felkutatására bizonyosan serkentőleg hatott.

Fölteszem, amikor valaki évek óta szisztematikusan az Oravecz-életművet faggatja, akkor szívesebben időz a szajlai madárnaplók poétikai tanulságaival, mint a franzeni ornitológiai esszék honi applikálhatóságának mérlegelésével.

Sőt, talán az is megkockáztatható, aki maga is kutyát tart, másként fordul oda Kosztolányi Hattyú-szövegeihez, mint akinek nincsenek személyes tapasztalatai arról, milyen nap mint nap szemébe nézni egy kutyának, vagyis milyen látni magát egy állat szemében.

Az egyéni kutatói és magánemberi (részben esetleges) környülállásokon túl persze az irodalomtörténészi meggyőződés (és a hatástörténetnek tulajdonított jelentőség) kérdése, hogy valaki abban látja-e dolgát, hogy kanonikus művekhez (legyen szó akár szépirodalomról, akár bölcseletről) fordul oda új kérdéseket föltéve nekik, vagy felvágatlan kötetek után nyomoz az OSZK-ban.

Hogy látjátok, a szóban forgó kötet tematikája alapján a prózai művek vagy a lírai alkotások bizonyulnak inkább kockázatokba bocsátkozónak, invenciózusnak, netán provokatívnak? Az állatreprezentációknak vannak műfaj- és műnemspecifikus sajátosságai?

Az állat irodalmi színre vitelét illetően a lírai és a prózai művek egyértelműen mutatnak különbségeket, a kérdés az, hogy ezeket miként értékeljük. A prózai művek az állatokat – és a szempontunkból most legalább ilyen lényeges állatit – jellemzően inkább tematikus szinten és nem az elbeszélés poétikáját meghatározó módon jelenítik meg, vagyis fenntartják a jogot a maguk számára arra, hogy egy, az emberit az állatitól újra és újra határozottan elválasztó zónát létesítsenek. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az animalitás hangsúlyos jelenléte ritkán eredményezi az elbeszélői hang emberi karakterének módosulását, az állati az elbeszélői narratíva szintjén általában nem szerez érvényt magának.

Jó példa erre az Édes Anna sorsdöntő fejezete, A rémület. Itt Kosztolányi fantasztikus elbeszélői megoldásának köszönhetően Anna animalitásának felszínre törését valójában nem a gyilkosság tette fogja kinyilvánítani, hanem az azt előkészítő szakasz, amelynek függvényében a gyilkosság maga nem lesz más, csupán az állati eluralkodásának tetőpontja: „Egyszerre oly zaj dördült végig a földult szobákon, mintha pisztollyal lőttek volna. Anna, aki nem ismerte az idegen bútorokat, feldöntött egy tölgyfaszéket, Moviszterék egy székét, az teljes hosszában elvágódott a padlón. Várt, hogy mi lesz. Gazdái az első, mély álmukat aludták, nem ébredtek föl. / A szomszédban egy kutya vonított a teleholdra, ott nem messze tőlük, a Tábor-utcában, a Hattyú, az a nagy, fehér kutya, amelyiket ismert. Anna ide-odalépegetett. Visszaszaladt a konyhába, evett valamit a sötétben, gyorsan és mohón, ami véletlenül keze ügyébe esett, egy rántott csirke combját meg sok-sok süteményt. / Utána az előszoba ajtajára borult, mintha ki akarna innen menni valahová. De mást gondolt, hangosan a fürdőszobába futott, onnan a sárga tapétaajtón a hálóba. Vizyné arra ébredt, hogy az ágya szélén valaki ül.” Az általa okozott zajtól – telihold idején! – bizonytalanná váló, megzavarodó Anna először kontrollálhatatlanul habzsolni kezd, majd meggyilkolja Vizyéket. Érdemes felfigyelni arra, hogy az emberi világ tartozékai, az ismeretlen bútorok idegenként, a kutya pedig, aki rajta kívül egyedüliként ébren van, és akinek a vonyítását hallja, ismerősként tűnik fel a számára – a lakásban újonnan megjelenő bútorok ismeretlensége megbontja a világ otthonosságának struktúráját, melynek visszaállításához az állat nyújt kapaszkodót. Anna a gyilkosságot közvetlenül megelőzően néma, viszonttaktilisan kommunikál, és az emberi mozgáshoz szokott szem számára természetellenesen lassan mozog („A jövevény nem felelt, csak ült, csak fogta a kezét, nem engedte el. Lassan mozgott s pusztán ettől a furcsa lassúságtól borzadt meg, mert oly lassan mozgott, oly lassan, hogy azt nem lehetett kivárni.”). Mindez csak tovább erősíti azt a nyelvileg megképződő kapcsolatot, amely az emberi világgal szemben a kutyához fűzi: akárcsak Hattyúnak, neki is „Gazdái” vannak. Anna átváltozása persze visszafordítható. Reggel felébredve néhány pillanat elteltével egyúttal a tudatára is ébred annak, mit tett: „Ekkor két tenyerét arcára tapasztva, eliszonyodott magától.” Az önmagától való eliszonyodás az előbbiek perspektívájából mindenekelőtt az állati feltörésétől, továbbá az ennek következményeitől való eliszonyodásként értelmezhető. Ez a mozzanat Anna önszemléletének szintjén egy hasadást idéz elő, és rávilágít az állati benne való jelenlétére – tettének motivációja éppen azért felfejthetetlen, mert az állatihoz tartozván nem nyelviesíthető. A feltett kérdés tekintetében itt az különösen fontos, hogy a narrátor ezt nyelvileg és a mű tematikus szintjén egyaránt jelzi, azonban anélkül, hogy az elbeszélés hangját és perspektívakezelését ez radikálisan befolyásolná. Hasonlóra példa Kafkánál A per emlékezetes zárlata is: „Akár egy kutya! – mondta K., s úgy érezte, szégyene talán még túléli őt.” Az állati és az emberi, az animalitás és a szégyen itt végbemenő enigmatikus összekapcsolását végül az ezeken a viszonyokon kívül elhelyezkedő, K. ellipszisét – az emberi érzésekhez hozzáféréssel bírva – referencializáló narrátor hajtja végre.

Az előbbiek világíthatnak rá arra, hogy a líra, amennyiben kapcsolatba lép vele, a prózával szemben kevésbé képes magát leválasztani az állatról (ami persze nem jelenti azt, hogy a prózának ne lenne nagyon is súlyos mondanivalója az emberiről és az állatiról, valamint az ezeket elválasztó differenciáról). Ennek az az oka, hogy a lírai beszéd konstitúcióját az állat alakzatai, legyenek azok akár madarak, akár macskák, párducok vagy kutyák, érdemben alakítják, hiszen a lírai megnyilatkozás – mint a nyelv intenzitásának legmagasabb foka – menthetetlenül összefonódik azzal, amit színre visz, szigorú értelemben tehát nem fogható fel reprezentációként (ugyanez a helyzet a rockzenével is: a Csaknekedkislány zenekar Farkas című dala például nem véletlenül torkollik végül farkasüvöltésbe). Azt lehetne mondani, hogy a líra kevésbé alkalmas terep arra, hogy egy, a nyelv révén részben vagy egészben emberiként tételezett (mindenesetre: antropomorfizált) pozícióból legyen meghatározható, mi a különbség az emberi és az állati között, mivel a lírai hang önprezentációja csakis az állati formációival való interakció – az elhatárolások és kizárások, vagy épp az inklúzió műveletei – révén létesülhet. Ez azt is jelenti, hogy a líra ráirányítja a figyelmet az emberi hang kikülönítésének eljárásaira, valamint ezek feltételeire.

Arra, hogy az állat nem téma, szimbólum vagy tárgy, hanem a megszólalás létét így vagy úgy, de formáló, meghatározó tényező.

Az emberi lét történeti-kulturális és nyelvi feltételezettségére való effajta rámutatás szerintem már önmagában is mindig invenciózus, provokatív és kockázatos.

Azt, hogy ennek ellenére (vagy részben épp ezért) inkább a szépprózai művek (ha a modernitást vesszük, akkor mondjuk Kafkától Bulgakovon át Angela Carterig és Coetzee-ig) a fő hivatkozási pontjai a nemzetközi diskurzusnak, föltehetően a nagyrészt a fordíthatóságból következő ismertség és hivatkozhatóság magyarázza. Mindig túl könnyű és igazolhatatlan ilyesfélével előhozakodni, de talán nem teljesen indokolatlan azt állítani, hogy pl. Csáth Géza néhány novellája (Anyagyilkosság, A béka, A kutya) van annyira paradigmatikus, hogy ha részei lennének a világirodalmi kánonnak, eséllyel bukkannának föl a literaly animal studies tanulmánykötetekben.

Mindeközben, ha végignézünk a köteten, akkor az is jól látható, hogy az írásoknak több mint fele azért explicit módon is költői szövegekben igyekszik tetten érni az állati hangképzés, mozgás, tekintet, végső soron az állati jelenlét jelzéseit. És valamelyest a szövegek provokatív kezdeményezése is abban ragadható meg, hogy a költői megnyilatkozások antropológiai kódjait azok állati vagy éppen az állatitól elválasztott feltételezettségén keresztül tegye láthatóvá. Tehát az animalitáshoz fűződő nyelvi-kulturális alapviszony miatt az irodalmi szövegek már a reprezentációt megelőzően is jelentékeny kapcsolatba kerülnek azzal, ami a kultúrán belül mértéket, határt szab, lehetőséget nyújt, vagy éppen idegenként tűnik fel. Érzékelhető, hogy az „állatreprezentációk” szempontjából ez műfajfüggetlen módon is teljesen különböző poétikai utakat nyit meg, sőt például Faulkner The Bear című szövegét és Melville Moby Dickjét sem volna könnyű bizonyos azonosságok mentén összevetni, még akkor sem, ha Rilke Der Panther című versét alapvetően kivesszük egy komparatív biopoétikai listáról.

Az interjú az Innovációs és Technológiai Minisztérium Új Nemzeti Kiválóság Programjának támogatásával készült.

Az interjú elkészültét az „EFOP-3.6.1-16-2016-00001 Kutatási szolgáltatások és kapacitások komplex fejlesztése az Eszterházy Károly Egyetemen” című projektje is támogatta.