„Saját gondjainkon is szeretünk nevetni, segít feldolgozni őket” – Interjú Kerékgyártó Yvonne-nal az Együtt kezdtük című filmről

Amikor készült az Együtt kezdtük, egy interjúban azt mondtad, a forgatás közepén lenni nagyon hálás feladat. Hogyan emlékszel vissza a forgatásra most, és hogy érzed magad nem sokkal a film hivatalos premierje előtt? Van benned izgalom?

Egy forgatás sűrűjében előre menetelünk, ilyenkor az aznapi feladatokra koncentrálunk. Ezután jön azonban egy hosszabb fázis, az utómunka, ami ennél a filmnél hat hónapig tartott. Duszka Péter Gábor fantasztikus vágó, sőt több is annál. Nagyszerű alkotótárs, akivel remekül együtt tudtunk dolgozni. A vágóról általában kevés szó esik, pedig az ő kezei közt nyeri el végső formáját az alkotás. Legutóbb a sajtónapon láttuk a filmet a szakmai közönséggel. Most úgy érzem, hogy el kell engednem ezt a gyereket, és járnia kell a saját útját.

Úgy tekintesz a filmre, mintha a gyereked lenne?

A film kitölti az ember mindennapjait. 

A rendező hajlamos megszemélyesíteni a saját filmjeit.

Nem ez az első filmed, amiben a fiatal korosztállyal és a felnövéssel foglalkozol. Mi érdekel leginkább ebben a témában?

Az emberi viszonyok különösen foglalkoztatnak, ami forgatókönyvírói szemmel nézve is hálás téma. Minden történet úgy kezdődik, hogy karaktereket fejlesztünk, és viszonyrendszereket állítunk fel. Aktuális témák és kérdések érdekelnek – olyan közösségek, ahol azonosulni tudok a szereplőkkel. Az Együtt kezdtük esetében is így volt. Elolvastam a forgatókönyvet, és éreztem, hogy ebből a történetből megszülethet egy aktuális film, amilyenhez hasonló most nincs a palettán.

Az Együtt kezdtük a második nagyjátékfilmed rendezőként. Nehezebb volt a dolgod, mint a Free Entry esetében, amit alacsony költségvetésből forgattatok?

A Free Entry független film volt, közös ügynek tekintettük az elkészítését. Három évig forgattuk, és mindig össze tudtuk hozni a stábot annak ellenére, hogy igazi no-budget produkció volt, ami számomra azt jelentette, hogy van miért folytatni. Visszatérve az előző gondolathoz: egy film nemcsak a rendezőnek, hanem a producernek is a gyereke. Az Együtt kezdtük producerei, Romwalter Judit és Pék Csaba 2018 óta dolgoznak a filmen. Rendezőként 2020-ban csatlakoztam a produkcióhoz, amikor egy lefejlesztett forgatókönyv volt a kezükben. Az Együtt kezdtük esetében megtapasztalhattam, hogy amikor egy alkotó biztos gyártási hátteret tudhat maga mögött, és jó szakemberekkel dolgozhat együtt, nincs olyan nehézség, amit ne tudna megoldani. Egy rendező sosincs egyedül. A forgatás során az operatőr, Babos Tamás volt a legnagyobb támaszom. Nagyon erős látványcsapattal dolgoztunk. A látványtervezőnk, Valcz Gábor a Moszkva tér látványáért felelt, ami azért is fontos, mert Török Ferenc filmje erős inspirációs alap számomra. Ha bármihez kéne hasonlítanom az Együtt kezdtüket, mindenképp a Moszkva teret mondanám.

Azonnal igent mondtál, amikor Romwalter Judit és Pék Csaba megkerestek az ötlettel?

Elolvastam a forgatókönyvet, majd leültem beszélni velük és az egyik forgatókönyvíróval, Boros O. Istvánnal. Összeírtam a kérdéseimet és a gondolataimat. Háromoldalas jegyzetet készítettem, ami számomra is visszaigazolta, hogy magával ragad a téma. Onnantól kezdve vitt minket előre a közös cél: egy izgalmas film készítése.

A film egyik fő gondolata, hogy nem sikerül minden célt időben teljesíteni. „Én is elképzeltem, hogy hol fogok tartani harmincévesen, és persze egyáltalán nem ott tartottam sem magánéletileg, sem a szakmai életemben” – mondtad egy interjúban. Mit tudtál kezdeni ezzel a generációs érzéssel?

Nemcsak a saját korosztályomat, de a fiatalabb és idősebb generációkat is foglalkoztatja a megélhetés kérdése. Jelen van a létbizonytalanság a társadalomban, aminek az az oka, hogy a világunk folyamatosan változik, és látszólag nem tudjuk befolyásolni. Nem is nagyon látjuk a minket befolyásoló folyamatok okait, így amikor falakba ütközünk, jobb híján magunkat okoljuk. Nekem huszonéves koromban volt a legnehezebb. Ez egy nagyon kritikus kor az ember életében, amikor úgy érzi, valamit már el kellett volna érnie, de mégsem sikerült megvalósítani a kitűzött célokat.

A mélypontokat arra kell használni, hogy megismerjük saját korlátainkat – lehet, hogy a mélypontok tanítanak meg valamire, amit később tudunk majd használni.

Utólag visszagondolni ezekre az időszakokra már könnyebb, mert az ember megbocsátóbb önmagának is. De mit tehetünk? Fontos, hogy olyan személyekkel vegyük magunkat körbe, akik támogatnak és előre visznek, ugyanakkor elég kritikusak és őszinték, ha arra van szükség.

Említetted a Moszkva teret mint inspirációs forrást. A fiatal felnőttek generációs dilemmái és útkeresése is megjelenik az Együtt kezdtükben, ami miatt nekem a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan jutott még eszembe.

A forgatás előtt azon gondolkoztam, hogy milyen filmek hasonlítanak az Együtt kezdtük történetére. Azonnal eszembe jutott Szabó Istvántól az Álmodozások kora, Gaál Istvántól a Sodrásban és a már említett Moszkva tér Török Ferenctől. Mindhármat újra is néztem. Szabó Istvánnál különös szerepe van a közeli beállításoknak – ő képes az arcokon megjelenő gesztusokkal mesélni. Nálunk is fontos cél volt, hogy minél több közelit mutassunk. Örülök, hogy a VAN-t említed, hiszen nagy kedvencem, és a mai napig meghatározó alkotás. A vágástechnikáját és a zenéjét különösen szeretem. Az Együtt kezdtüknél arra törekedtünk, hogy a zenei világban egy kedves, ismerős és személyes hangvétel jelenjen meg, ahogy Reisz Gábor filmjében, a VAN-ban is.

A filmet a dramedy műfajába soroljátok. Mennyire volt nehéz megtalálni az egyensúlyt két zsáner közt, hogy a poénok ne vegyék el a drámaibb jelenetek élét?

Amikor elolvastam a forgatókönyvet, azt éreztem, tele van drámai helyzettel, amit nyugodtan oldhatunk egy kis humorral. A humor azért fontos, mert hozzájárul az azonosuláshoz, ahogy a VAN-ban is. A saját gondjainkon is szeretünk nevetni, ami segít, hogy feldolgozhassuk őket – ezt rendezőként és forgatókönyvíróként is fontosnak tartom. Hartung Attila filmjében, a FOMO-ban egy bűncselekmény áll a történet középpontjában, de számára rendezőként lényeges volt, hogy megmutassa a humort is, amivel a főszereplők elfedik a saját felelősségtudatukat. Forgatókönyvíróként segítettem Attila munkáját, és ez a hozzáállás nagyon inspirált. Az Együtt kezdtükben sokat dolgoztunk a színészekkel azon, hogy megtaláljuk az egyensúlyt a dráma és a vígjáték közt, így több poén is a próbák alatt került a történetbe.

A fiatal főszereplőket szinte mind olyan színészek alakítják, akik színházban már játszottak, vásznon viszont még nem. Alapkoncepció volt, hogy filmes szempontból „friss” arcokat keress, de mégsem amatőröket?

A forgatókönyv sajátossága, hogy a szereplők a film elején tizennyolc évesek, aztán ugrunk az időben tíz évet, amikor újra találkoznak. Mandel Helga casting directorral először huszonnyolc–harminc év körüli színészeket kerestünk, de később úgy döntöttem a producerekkel közösen, hogy megnézek egy fiatalabb generációt. A producerek biztattak, hogy nyugodtan válasszak első filmes színészeket. Ekkor már voltak olyanok, akiket szerettem volna a filmben látni – Mészöly Anna és Nagy Márk például –, de Olasz Renátó színész-rendező ajánlott több fiatalabb színészt, akik közül jó páran egy osztályba járnak ma is. Így találtuk meg a filmbéli osztály nagy részét, majd sok próba során kidolgoztuk a karaktereket, a közösség dinamikáit. Rendezőként annak örülök a legjobban, hogy ez a munka eredményes volt.

A fiatalok mellett szerepel a filmben az egyik legfoglalkoztatottabb magyar színész, Mucsi Zoltán is. Milyen érzés volt együtt dolgozni vele?

Elképesztően kedves és segítőkész volt a többi színésszel. Végig támaszt láttam benne. Csodálatos ember, sokoldalú színész, aki imádja a kihívásokat. Hatalmas szerencse, hogy van egy Mucsi Zoltánunk.

Említetted egy interjúban, hogy a magyar premierfilmeket az üres közönség fogadja, és ezen változtatni kell. Amikor Herendi Gáborral beszélgettünk a Toxikomáról, azt mondta, „nem elég, hogy elkészül egy film, az igazi harc ott kezdődik, hogy eljuttassuk a nézőkhöz”. Mintha ebben sajnos különösen gyengén teljesítenének a magyar alkotások.

A magyar filmkultúra olyan kincs, amelyre büszkének kell lennünk. Nem a néző a hibás, ha nem tud egy alkotásról. Ez akkor fog változni, ha a forgalmazó és az alkotók szorosabban együtt tudnak dolgozni. Szintén nagyon fontos, hogy a közönség ismerje a magyar filmes történelmet. Az elmúlt százhúsz év alatt számos magyar alkotónak a nevét megismerte a világ.

A magyar film láthatósága akkor fog megváltozni, ha az emberek gyerekkoruktól kezdve, már az iskolában tanulnak róla, akár az irodalomról.

Ameddig nem épül be az oktatásba a filmkultúra ismerete – hiába válnak elérhetővé a magyar alkotások, nem lesznek érdekesek a nézők számára. A hazai filmkészítők minden esetben arra törekednek, hogy megüssék a nemzetközi színvonalat. Mi már a nemzetközi filmekkel versenyzünk, amiket streamen és moziban is meg lehet nézni. Az Együtt kezdtük esetében is az volt az alapvető cél, hogy nemzetközi szintű látványvilágot és színészi játékot vigyünk a vászonra.

Mi kell ahhoz, hogy azt mondhasd, sikeres lett az Együtt kezdtük? Milyen nézőszámot, fogadtatást remélsz?

Sok kópiával indul a film. Nagyon bízom a kertmozikban. A Balaton-felvidéken rengeteg vetítésünk lesz. Vannak a fejemben nézőszámok, de engem az érdekel, hogy hosszú távon népszerű lesz-e. Ahogy a VAN-t, a Moszkva teret és az Álmodozások korát a mai napig szeretjük újranézni, abban reménykedek, hogy az Együtt kezdtük is hasonló utat jár be. Nem az első heti nézettségnek készítünk filmet, hanem az örökkévalóságnak, mert a filmek akkor is élni fognak, amikor mi már nem.