„Aki énekel, kétszeresen imádkozik” – A kereszténység és a zene kapcsolatának alakulása

Ahogy a címben olvasott Szent Ágostontól idézett mondat is sugallja, az emberiség az idők kezdete óta kommunikációs médiumként használta a zenét és az éneklést, hogy ezáltal létesítsen kapcsolatot Istenével vagy isteneivel. Létezhet-e vajon vallás zene nélkül? Az éneklés a szertartások nélkülözhetetlen elemének tűnik: forduljunk bármelyik vallás vagy a kereszténységen belül bármelyik felekezet felé, a liturgiában a gyülekezet dalai általában állandó motívumokként vannak jelen. Az indok egyszerű: az éneklés bizonyítottan pozitív mentális változásokat idéz elő, de a gyülekezet tagjai is közösségérzetet, emelkedett lelki élményt kaphatnak egy-egy ilyen alkalomtól. Ez az állítás igaz a kereszténységre is, ahol a istentiszteleteken, sőt az otthoni egyéni vallásgyakorlásban, egyaránt fontos szerepet játszik az éneklés: már Pál apostol is szorgalmazta a zsoltárok és himnuszok előadását anyanyelven, amelyek a mai napig fennmaradtak. Jogosan merül fel a kérdés: van-e bármilyen más zenei emlékünk, ami több ezer éves múltra tekint vissza?

A kereszténység történetének első évszázadaiban a híveket sokszor üldözték, gyakran el kellett hagyniuk szülőhazájukat és kisebb, titkos csoportokban gyakorolni a hitüket.

Talán épp ezért ismerhető fel a korai keresztény zenében a Földközi-tenger népeinek zenei befolyása, és ahogy a korai egyház átterjedt Jeruzsálemből Kis-Ázsiába, Észak-Afrikába és Európába, több zenei hatást is magába szívott.

A keresztény zene egyik jelentős fordulópontja a világos, tiszta hangzást használó gregorián ének megjelenése. Ezt az egyszerű dallamsort egyszólamú textúrának nevezik (ekkor még hangszeres kíséretet nem használtak). A kántálás a kolostorokban nyert igazán teret, hozzájárult a munka és az ima egyensúlyához a közösségeken belül: a szerzetesek úgy érezték, ez elősegíti a belső harmóniát, illetve összhangba kerülhetnek általa Istennel és az őket körülvevő világgal, miközben dicsőítették is őt. Az éneklés fennköltséget kölcsönzött a szent szövegeknek, hiszen meditatív erővel bírt, és hozzájárult az odaadó imádkozáshoz.

A következő fontos állomás a reneszánsz, ahol a középkori vallásos világszemlélet mellett, illetve helyett a humanizmus határozta meg jelentős módon a művészet tartalmi és formai kereteit. A világi művészet megjelenését övező érában a zene szintjén eltolódott a hangsúly a vallásról, egyre inkább világi lett. Bár a korábbi idők chansonjáról főként témája miatt nem gondolnánk, hogy bármiképpen is köthető volna a vallásos muzsikákhoz (a lovagi szerelmi tematika és az arisztokrácia szórakoztatása nem feltétlen enged erre következtetni), hatásait erősen magukon viselik a korszak vallásos kompozíciói. A 16. században az egyházon belül és azon kívül kibontakozó átalakító, reformáló szándékokban több tényező mellett a zene is nagy szerepet kapott. Luther Márton kortársaihoz hasonlóan gyakran használta az úgynevezett contrafactum eszközét: a világi dallamokat új, vallásos szövegekkel ruházta fel. Természetesen több protestáns felekezetben is lejátszódott ez a folyamat, hiszen a népszerű dallamok a népénekbe, azaz a korálba való beépítésének fontosságát máshol is felismerték.

A Liturgikus Mozgalomban a katolikus, a protestáns és az anglikán egyház felekezetei egyaránt részt vettek, és céljuk az volt, hogy végérvényesen helyreállítsák a gyülekezet aktív részvételét az istentiszteleteken, illetve hogy a katolikus egyház nyúljon vissza eredeti gyökereihez.

Míg a reformáció az újdonsült egyházi felekezeteket harcterekké változtatta, a II. Vatikáni Zsinat a protestáns hívek felé kívánt gesztusokat tenni azok Rómához való visszatérésének reményében. A zene területén ez abban nyilvánult meg, hogy a schola- vagy a cappella-együttesek által előadott liturgikus énekeket és himnuszokat beépítették a gyülekezet repertoárjába. Itt is voltak, akik a liberálisabb értelmezési tartományokat részesítették előnyben (mint például a Sacrosanctum Concilium, azaz a II. Vatikáni Zsinat törvénye a szent liturgiáról), hiszen ezek a művek a hagyományos gregorián ének határain kívül is mozgásteret nyertek.

Mások a „népi mise” keretein belül népzenei alapokra szerettek volna énekeket faragni, csakúgy, mint a reformáció idején.

A Taizéi Közösség például egy svájci férfiakból álló gyülekezet volt, és az 1960-as évekbeli diákforradalom alatt odalátogató zarándokokat szerették volna bevonzani magukhoz a zene erejével. Az eredetileg kizárólag francia nyelven folyó ének gyakorlatát kiterjesztették: volt, hogy először latin nyelvű dalokkal próbálkoztak, amelyek egyszerű dallamaikkal mélyítették el a közösségi éneklés mellett a személyes imákat is. A közösség egyik alapító szerzetese, Roger testvér aztán megkereste a Párizsban komponáló Jacques Berthiert, és közös munkájuk gyümölcse valódi nemzetközi zarándokhellyé tette a taizéi dombot. A közösség zenei repertoárja a ’70-es évek végére bontakozott ki igazán, és jellegzetesen magán viseli a repetitív stílus jegyeit, valamint az egyszerű dallamú, gyakran angol nyelvű éneklést. Természetesen Magyarországon is egyre nagyobb követőbázist tudhatott magának a taizéi zenei stílus, annak ellenére, hogy a modern követőknek túl klasszikus, a hagyományőrzőknek pedig túl újító lehet.

Ha már a könnyűzenei kikacsintásoknál járunk, említsük meg az ifizenekarok jelenségét is Magyarországon. Az Ifjúsági énekkart 1977-ben alapította Varga László és Burger Ferenc, akik a gitáros könnyűzene térhódítását szerették volna felhasználni a fiatalok megszólítására. Az első ifjúsági kórus amatőrökből állt, tulajdonképpen egy baráti társaság alkotta. Példaként előttük a kor külföldi és hazai sztárjai álltak (Sillye Jenő, Dax, Gen Rosso, Duval, Sourire nővérek stb.), az ő szerzeményeiket dolgozták át.

Napjainkban a hit és a zene kérdésköre talán nem fonódik össze olyan elemi szinten, mint a korábbi évszázadokban, azonban korántsem mondhatjuk, hogy elhatárolhatók egymástól. A kortárs popzenében rengeteg olyan előadó működik, aki utal akár szövegében, akár dallamában az egyházi muzsikák világára. Vegyük például a hiphopot: Kanye West Jesus Walks műve az egyházi és a rapzene összes kötelezője mellé kiteszi a pipát szövegében (protestáns értékek hirdetése) és hangzásában (kórus) egyaránt.

Eggyel finomabb példaként felhozhatjuk Chance the Rapper Blessings névre keresztelt számát, ami az orgona, a trombita és a zongora hangjával tiszteleg a hagyományos liturgikus zenék előtt. Persze a popzenészek is gyakran használnak vallási elemeket: Joan Osborne One of Us, a Creed With Arms Wide Open és Bob Dylan Every Grain of Sand című műve is a slágerlisták élére került, és központi üzenetük Istenről szól. Az indie és alternatív zenei szcénákban is fellelhetjük a vallási motívumokkal operáló előadókat: példaként álljon itt Sufjan Stevens, akinek a zenéit nagyban átszőtte Istenben való hite, de ugyanitt emlegethetnénk a különböző keresztény rockzenekarokat is, mint a Third Day, a Skillet vagy a Switchfootot. Ez a vonulat itthon is népszerűnek számít: sorozatunk olyan hazai formációknak és trendeknek ered utána, amelyekről talán nem is gondoltuk, hogy a felszín alatt vallási gyökerek táplálják zenéjüket.