„A sokszor írt témának meg nem írt regénye” – Lovik Károly: A kertelő agár

1904. augusztus 28-án – többek között Ambrus Zoltán, Cholnoky Viktor és Ignotus írásai mellett – különleges kettős portré jelent meg A Hét hasábjain egy Kapus nevezetű, a rangos Szent István-díjat elnyerő lóról, továbbá az általa fémjelzett istálló birtokosáról. A szöveget jegyző publicista – egyúttal a díjnyertes Kapus tulajdonosa –, aki ekkor már többkötetes szerző, azt panaszolja, hogy erőfeszítései ellenére íróként jóformán ismeretlen; a visszhangtalanság, a műveit övező hallgatás máskülönben pályája végén is jellegzetes motívuma önéletrajzi jellegű írásainak. A századforduló irodalmában tájékozott olvasó számára akár ennyi információ is elegendő, hogy kitalálja, a korszak egyik kivételes alakjáról, Lovik Károlyról van szó, aki, amellett, hogy komoly hírnévre tett szert lótenyésztőként, illetve a lósport szakértőjeként, korai halála ellenére tekintélyes prózai életművet hagyott maga után. Publicisztikáit, novelláit, regényeit ugyan prominens lapok közölték, a Nyugat szerzői közé Görgey csillaga című regénytöredékével csak posztumusz került be (arról nem is beszélve, hogy Schöpflin Aladár 1914-es kritikájáig még a neve sem szerepelt a folyóiratban); mellőzése minden bizonnyal sokáig meghatározta írói munkásságának összességében talán kedvezőtlen megítélését.

Lovik remekbe szabott kisregénye, életművének vélhetően legnagyobb figyelemmel kitüntetett darabja, A kertelő agár a Herczeg Ferenc által szerkesztett Új Időkben folytatásos regényként látott először napvilágot, 1906 januárja és márciusa között, majd a rákövetkező évben könyvformában is megjelent a hetilap kiadásáért is felelős Singer és Wolfner gondozásában.

Az Új Idők középosztálybeli olvasóközönsége alighanem nagy lelkesedéssel fogadta a látszólag ízlése és igényei mentén szerveződő, fordulatos dzsentritörténet túlnyomórészt vasárnaponként megjelenő részleteit,

gyaníthatóan mit sem törődve azzal, hogy a happy endre hangolt história alakulása szembetűnően elcsépelt forgatókönyvet követ. A kisregény ugyanakkor a könnyed szórakozásra vágyó befogadók mellett az igényesebb olvasók tetszését is elnyerhette, erre utal legalábbis korai recepciójának legizgalmasabb szövege, Dömötör István Két kötet Lovik című, a szerző 1907-es köteteivel számot vető recenziója. Az Új Idők éleslátású kritikusa – hangsúlyozva, hogy a kisregény sem a megjelenített miliő, sem a karakterformálás, sem pedig a cselekményszövés szempontjából nem tekinthető újszerűnek – az elbeszélt történetről az elbeszélés módjára irányítja a figyelmet, Lovik egyedülálló látásmódjának, megfigyelőkészségének és stílusérzékének lenyomataiban fedezve fel a szöveg értékeit: „Mert nyilvánvaló, hogy »A kertelő agár«-ban a szorosan adott téma csak váz, üres tömlő, amit előbb tele kell fújni levegővel. Mint ahogy a muzsikus a szokott, töméntelenszer használt taktusokba szokatlan dallamvezetést, szokatlan harmóniákat szoríthat, s ekkor kész a még nem hallott zene: az író különállósága is azzal jelentkezik, ha a nyersanyagot, amit elébe nyújt az élet, eddig nem ismert módon alapozza és cifrázza ki. Ekkor kész a sokszor írt témának meg nem írt regénye.”

Dömötör megállapítása, miszerint a kisregény „szorosan adott témája” helyett elsősorban e „téma” megformáltsága érdemes a befogadó figyelmére, a jelenkori irodalomértés perspektívájából nehézségek nélkül értelmezhető. Mivel a dzsentrikérdés színrevitele már A kertelő agár megjelenésének idejében is több évtizedes hagyományra tekintett vissza a hazai elbeszélő irodalomban (Mikszáth Gavallérokját például tíz esztendő választja el Lovik munkájától), a korabeli olvasókat nem érhette váratlanul a kisregény agarak körül forgó dzsentriuniverzuma, melyben egy jelentéktelennek tűnő sértés hiábavaló bosszúkísérletek sorozatához vezet, s melyben két szerelmes, ha kerülőutakon is, de végül egymásra talál. A témaválasztását és cselekményét tekintve egyaránt konvencionális történet – ahogy arra Tarjányi Eszter is rávilágít A dzsentri exhumálása című kiváló tanulmányában – következtetésképp hasonlóan működhetett (és működik ma is), mint hősének, Bogdány Balázsnak jóllehet untig ismert és hígvelejű, az előadásmód ellenállhatatlanságánál fogva mégis szívhez szóló bókjai: „A bók nem volt éppen új, szellemesnek se lehet mondani, de némely ember oly kedvesen tudja elmondani a legjelentéktelenebb semmiségeket, hogy öröm nézni. Balázs is ezek közé tartozott, kellemes, érces férfihangja volt, amellyel csínján tudott bánni, s gőgös ajka körül lányos mosoly húzódott, amely olykor csaknem gyermekivé változott. Mozdulatain és modorán mindig úri finomság és könnyedség ragyogott: az ilyen ifjakat a világ még akkor is művelteknek mondja, ha sohasem olvastak egyebet, mint képes árjegyzéket és étlapokat.”

A kisregény narrátora az első fejezetekben, amellett, hogy beavatja az olvasót az agarászó felvidéki dzsentrik világába, mintegy lépre is csalja a szöveg befogadóját,

azt sugallva, hogy elbeszélése fókuszában két évszázados sporthagyománnyal bíró família, a Bárándiak és a Balsaiak vetélkedése áll. Az agarászat terén nyilvánvaló szakértelemmel rendelkező, bennfentes elbeszélő egy legendás (a nyúl és az agarak végkimerültség okozta halálával végződő) verseny felidézésével érzékelteti a rivális családok dicsőséges múltját, és készíti elő a „küzdelmek küzdelmének”, Bodrogköz és Kormos „vitéz tusájának” előadását – finom iróniával jelenítve meg az agarak küzdelmét életprogrammá emelő dzsentriközösség „prehisztorikus környezetét”, melyből kizárólag egyetlen szereplő, a Balsai-klán „pater familiasának” lánya, a család szenvedélye előtt értetlenül álló Klárika lóg ki.

Az elbeszélés Bodrogköz és Kormos fordulatos párharcának plasztikus leírása után éri el első dramaturgia csúcspontját, ekkor tolódik el a hangsúly a Bárándiak és a Balsaiak történelmi időkbe visszanyúló rivalizálása felől utóbbiak és az agarak viaskodása felett bíráskodó Bogdány Balázs konfliktusának irányába. A csinos, ugyanakkor az „agarásztudományt” leszámítva üresfejű fiatalember ugyanis kertelésen (azaz pályája szabálytalan lerövidítésén) éri, a szabályok értelmében pedig diszkvalifikálja a versenyből a Balsai família büszkeségét, a fekete Kormost – vérig sértve és bosszúra sarkallva ezzel az érinthetetlennek hitt család férfitagjait. A kisregény cselekménye ettől a ponttól kezdve már-már paródiába hajlik, ugyanis a Balsaiak a falkavezér, Kázmér vezérletével nevetségesebbnél nevetségesebb ötletekkel rukkolnak elő, hogy helyreállítsák az univerzum rendjét, és elégtételt vegyenek az őket megcsúfoló Balázson. Előbb a kártyaasztal mellett, majd egy kacér özvegyasszony, Marianne csáberejét hívva segítségül igyekeznek megsemmisítő csapást mérni ellenlábasukra, akiről időközben persze kiderül, hogy szorult belé némi leleményesség, így könnyűszerrel ki tud térni fondorlatos kelepcéik elől, miközben ők, e játszmák sorozatával, méltóságuk maradékát is elveszítik: „Eleinte minden játék szép; a barátságos világítás, a tiszta zöld posztó, a méltósággal előmasírozó királyok és virágot tartó királynők tetszetős képpé olvadnak. Maguk az urak is előkelőek: fehér ingmellük ragyog, arcuk derült, de emellett elhatározott. Csak később változik a helyzet, amint az óra mutatója előbbre meg előbbre halad: a gyertya lassan megrogy, a faggyú egyenlőtlenül szakad le róla, a kanóc reszkető lángot vet, a királyok és királynők egyre-másra engednek méltóságukból, s végül közönséges himpellérekké válnak, akik nem érdemesek a beléjük helyezett bizalomra, a fehér ingmellek összegyűrődnek, bepiszkolódnak, az urak okos tekintete éhes farkaspillantásoknak ád helyet, s az asztal, mintha a rajta történő bűnöket bánná, hamvat hint magára...”

A Balsaiak ürességtől kongó, talmi világának ellenpólusát a família többi tagjától külsejét és látszólag vonzalmait tekintve is elütő Klárika testesíthetné meg. A reflektált olvasónak ugyanakkor be kell látnia, hogy az agarászszenvedély iránt közönyös kisasszony sem kifejezetten rokonszenves, azonosulásra alkalmas karaktere a történetnek, sőt – miként arra Angyalosi Gergely is felhívja a figyelmet merész interpretációjában – valójában nem is annyira idegen környezetétől, ahogy azt például a narrátor a szöveg első fejezetében olvasható jellemzése implikálná. Klárika ugyan felismeri a „kutyák nógatásában” és „lovak sarkantyúzásában” kimerülő élet sivárságát, nem tud és a jelek szerint nem is akar kilépni e keretek közül, sőt – azzal, hogy Balázst a házasság, s legfőképpen a sporthagyomány továbbörökítése révén integrálja a Balsai-klánba, egy erős kutyával bővítve a falkát – mintegy meg is szilárdítja ezeket. A fiatalember az agarászversenyen történt ominózus ítélet, tehát jóformán családja megszégyenítése által válik számára vonzóvá. Ekkor, ha hihetünk az elbeszélőnek, örömében nem realizálja azt, hogy Kormos diszkvalifikálásának aktusa tulajdonképpen nem a dzsentriközösség értékvilágát, csupán hierarchikus rendjét támadja.

A kisregény a névnapi szánverseny valóban lélegzetelállító jelenetével újabb tetőpontjához érkezik; a lényegében Balázs és Marianne, valamint Balsai Izidor és Klárika fogata között zajló küzdelem szimbolikus jellegénél fogva végképp elkerülhetetlenné teszi a az ifjú dzsentri fölényével való számvetést. A Balsaiak pénzügyi géniusza, a jövedelmei egy részét a család nemesi patinájának restaurálására fordító Izidor egy hirtelen és teljes mértékben téves előfeltevésből kiinduló ötlettől vezérelve újfent magára ölti fiatalkorában hátrahagyott gavallérjelmezét, és kísérletet tesz Marianne meghódítására (egyúttal természetesen az ádáz ellenség megalázására), míg Klárika – jóval megfontoltabb stratégiát követve, felismerve a famíliáját leckéztető Balázs férfiúi hiúságát – kiveti hálóját az ezúttal megvezethetőnek bizonyuló fiatalemberre. E játszmák legnagyobb vesztese értelemszerűen Kázmér, akit Izidor önszántán kívül, Klárika pedig saját döntéséből cselez ki. Köszönhetően azonban a szerző békítő, konfliktusokat elsimító intenciójának, az elbeszélés legvégén a „pater familias” is kiengesztelődik.

A kertelő agár a mai napig is hatásos, duplafedelű szöveg, melyet Lovik – Angyalosi megállapításával – „érezhető élvezettel” formált meg, mintegy játékra invitálva mindenkori olvasóját. A játék, illetve a játékszenvedély tehát nem kizárólag tematikusan jelenik meg a kisregényben, hanem szövegszervező elvként is, s nem csupán a történet – mint azt láthattuk – egymással szakadatlanul versengő, játszmázó szereplőinek változatos relációi kapcsán értelmezhető, hanem szerző és szöveg, továbbá szöveg és befogadó viszonyrendszerében is. S hogy miben áll ez a játék?

A kertelő agár különböző, adott esetben ellenkező irányú hatásmechanizmusok kombinációja révén egymástól élesen eltérő befogadói stratégiák előtt egyaránt megnyílhat –

ilyen értelemben pedig száztizenöt évvel megjelenése után is izgalmas, nehezen skatulyázható szöveg. Egyfelől nem áll ellent a belefeledkező olvasásnak: sallangmentes, rendkívüli arányérzékről tanúskodó stílusa, fesztelen humora, érzékletes, hangulatteremtő leírásai, és legfőképpen narrátorának imponáló jártassága a megjelenített társadalmi környezet rituáléiban megteremti a befogadó bevonódásának lehetőségét. Ugyanakkor, követve az Új Idők kritikusának példáját, az elbeszélt történetet némi távolságtartással kezelve, az elbeszélésmód sajátságaira összpontosítva is olvasható. Ebben az esetben felismerhetővé válik, hogy a szövegben rejlő finom irónia nem kizárólag az agarászó dzsentrikre, hanem a Lovik által mozgósított idejétmúlt regénysémákra, a Jókaitól és Mikszáthtól örökölt 19. századi fegyverzetre is vonatkozik. Így készül „a sokszor írt témának, meg nem írt regénye”.

Cikksorozatunk további részei:

Az eltűnt Hellász nyomában – Szabó Magda Zeusz küszöbén című művéről

Szenvedélyek végletekig: 80 éve jelent meg Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regénye

Zenélő, szomorú mocsár – Gozsdu Elek és a Tantalus

Amiről a noteszlapok hallgatnak – Tolnai Ottó első, Rovarház című regényéről

Mennyi a nyugdíja egy világszínvonalú kisregénynek? – Ottlik Géza: Hajnali háztetők

„Menj Könyvecske, tulajdon agyam fajzotta leányom” – Fél évszázada jelent meg Weöres Sándor Psychéje