Művér, harisnyamadár és bolhapiac: a színházi kellékesek titokzatos világa – interjú Kertész Jankával

A színházi háttérmunkások világát számos titok övezi. Kívülálló el sem tudja képzelni, hány ember munkája és kreativitása szükséges ahhoz, hogy egy sikeres produkció összeálljon. Te is fogaskereke vagy ennek a misztikus gépezetnek – két éve dolgozol kellékesként a Katona József Színházban. Miért éppen ez a hivatás vonzott?

Mindig is nagyon érdekelt a színház. Egy ideig dolgoztam a szállodaiparban, de hamar kiderült, hogy az nagyon nem az én világom. Láttam egy hirdetést, hogy a Katona öltöztetőt keres, azonnali kezdéssel. Szerettem volna jelentkezni, de úgy éreztem, nem volna fair egyik napról a másikra felmondani. Akkor elhatároztam, hogy nem dolgozok már ott sokáig, majd egy június végi napon felmondtam. Aztán igyekeztem kiélvezni a nyarat, és próbáltam nem azzal foglalkozni, hogy mit kezdek magammal szeptembertől. Augusztus elején pedig szembejött velem egy újabb hirdetés: kellékest keresnek a Katonába. Gondolkodás nélkül jelentkeztem, és engem vettek fel.

Mi a jó kellékes ismérve?

A kreativitás, az empátia, a jó emberismeret elengedhetetlen. Nagyon nem mindegy, hogy bizonyos színészekkel hogyan és mikor kommunikálsz, mert van, aki előadás előtt rendkívül felfokozott állapotban van. Fontos tudni, hogy ki az, akit ilyenkor békén kell hagyni. Az is lényeges, hogy gyorsan tudj reagálni vészhelyzetekben. Mondok egy példát: javában folyt egy előadás, én a takarásban álltam, és láttam, hogy a színpad túloldaláról idegesen gesztikulál nekem egy színész – hiányzott a kelléke. Átsprinteltem a takarásban, gyorsan kikerestem a kelléket, amit valószínűleg nem pont a szokott helyére tettem, és az utolsó pillanatban a kezébe nyomtam. Olyan is történt már, hogy egyik színészünknek kibicsaklott a bokája – gyorsan bekötöztük, adtunk fájdalomcsillapítót. Ez nem feltétlenül a mi dolgunk, de nálunk így alakult ki. A kelléktár közvetlenül a színpad mellett van, és a színészek bejönnek hozzánk, de nem csak akkor, ha problémájuk van: sokszor nálunk ülnek le két jelenet között is.

A kellékes minden idegszálával jelen kell legyen, figyelemmel kell kísérnie az előadást, a színészek apró rezdüléseit, a kellékek útját.

Az előadás közbeni változtatásokat pedig precízen és pontosan kell elvégezni.

Hogyan néz ki egy napod? Kikkel kell folyamatos munkakapcsolatban lenned?

A mi munkánk nagyban függ a díszlet- és jelmeztervezőtől. Többnyire a díszlettervező az, aki kitalálja a kellékeket. Van, hogy megtetszik neki a próbakellék, amit beadunk, de legtöbbször konkrét elképzelése van. A Katonában sok alapkellék megtalálható a bőröndöktől kezdve, az orvosi eszközökön, műételeken és kitömött állatokon keresztül a fegyverekig. Vannak tárgyak, amiket hagyatékként adományoztak a színháznak. Hogy milyen kellékekre lesz szükség a készülő előadásban, azt egyrészt a szövegkönyvből tudjuk, másrészt próbáról próbára alakul ki. Kipakolom a szükséges kellékeket, figyelem a próbát, és mindent feljegyzek. A munkám azonban korántsem csak ennyi: olyan kellékigény is felmerülhet, amit nem találunk meg a raktárban, így ezeket kelléktáron kívül kell „vadászni”. Juci, a kolléganőm [Tölli Judit kelléktárvezető – a szerk.] már jó ideje a szakmában van, megvannak a forrásai, és fantasztikus a beszerzésben, míg nekem rengeteget kell még tanulnom ezt. Szerintem nincs olyan kellék, amit ne tudna előteremteni. Ő segít, ha jó lelőhely kell. Persze próbálom kellékes szemmel járni a várost és a bolhapiacokat – igyekszem kiszúrni azokat a tárgyakat, amik kellékként értékesek lehetnek és jól megjegyezni azokat a helyeket, ahol nekünk való kincseket lehet találni. A próbák előtt egy, az előadások előtt két-három órával kezdem a kellékek előkészítését, kipakolását. Van olyan előadás, ami nagyon igénybe vesz, mert sok a változás: kitolnak egy asztalt, meg kell teríteni, vagy kijön a színész, kezében gitár, és már megy is vissza átöltözve egy másik kellékkel. Ilyenkor az öltöztetővel karöltve iparkodunk, hogy ez valóban pár pillanat legyen.

Kézügyesség mennyiben feltétele ennek a szakmának?

A kreativitáshoz hasonlóan nagyon fontos. Vannak olyan kellékek, amiket nekünk kell elkészíteni, vagy ha úgy adódik, megjavítani. Az egyik előadásunkhoz absztrakt könyv, a másikhoz arany szárnyacska kellett, a harmadikhoz virágfüzér-ugrókötél – egy kötél rostjaiba fontam művirágokat, a színésznő azzal galoppozott be a színpadra.

Bizonyára van olyan kellék, ami különösen kedves a szívednek.

Képzeld, nincs!

Engem ugyanis nem az érdekel, milyen a viszonyom egy adott tárggyal, hanem az, hogy hogyan tudja a színész életre kelteni.

Egyszer egy kismadarat kellett csinálnom – harisnyából készítettem gombócot, ráragasztottam tollakat és egy csőrszerűséget, vagyis az egészben semmi nagy truváj nem volt, mégis, amikor a színész kézbe vette, és elkezdett játszani vele, az a kismadár életre kelt. Csodálatos érzés látni, ahogy egy általam kreált tárgy jelentést, értelmet kap a színpadon.

Egy munkahelyen nem lehet mindenki mindenkinek szimpatikus, akaratlanul is keletkeznek súrlódások. Volt már olyan, hogy nem kedvelt téged színész, vagy te nem kedvelted őt, de ennek ellenére minden nap együtt kellett dolgoznotok?

Azt hiszem, még nem volt ilyen. Legalábbis remélem, egyik kollégámnak se vagyok nagyon unszimpatikus. Igyekszem tiszteletben tartani azokat, akikről érzem, hogy távolságtartóbbak, vagy magukban szeretnének lenni. Viszont nagyon fontos nyíltan és őszintén kommunikálni a munkahelyen ugyanúgy, mint a magánéletben, és pozitívan állni a másikhoz. Ha valaki kellékügyben fordul hozzám, teljesen mindegy, jóban vagyunk-e, vagy sem, örömmel állok a rendelkezésére.

A Platonov első felvonásában például nagyon sokat isznak a szereplők. Mit adtok alkohol címén a színészeknek?

Alapszabály, hogy nem szabad alkoholt beadnunk, mert nem lehet tudni, hogy abban a felfokozott állapotban, amelyben előadás közben egy színész van, hogyan hatna rá. A vörösbort meggylé, a whiskyt fekete tea, a likőröket madártej, a sört alkoholmentes sör helyettesíti. Ha nagyon extra küllemű, színes koktélra lenne szükség, akkor jön az ételfesték. Vodka és pálinka helyett víz, kávé helyett kóla van a poharakban.

Legutóbbi munkád, mielőtt még nem zártatok be a világjárvány miatt, a Székely Kriszta rendezte Poppea megkoronázása volt, ami próza és opera különleges elegye. Lecsökkentett költségvetéssel készült, kizárólag a korábbi előadásokhoz gyártott vagy raktáron fellelhető díszletelemeket, jelmezeket és kellékeket használhattátok.

Ez mindannyiunk számára kihívás volt. A történet szerint Poppea és Néró bárkin és bármin képes átgázolni, hogy elérjék céljukat. Nérót se felesége, Octavia, se a szenátus nem tudja befolyásolni egy ponton túl, csak és kizárólag Poppea. Talán nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, vér is folyik az előadásban, akárcsak a Tartuffe-ünkben. Ehhez úgynevezett vérgolyócskákat gyártunk: átlátszó fóliába művért öntünk, a fóliát pedig kis madzaggal összekötjük. Ha ezt a színész összenyomja és szétkeni például a nyakán, a kezén, a derekán, úgy tűnik, mintha valóban a vére folyna.

Azzal, hogy minden nap belelátsz a színházi varázslatba, mi több, készítője vagy, nem repedezik meg a színházról alkotott képed? Nem veszítetted el a „gyermeki” lelkesedésed?

Á, dehogy! Ettől csak még szebb az egész. Engem mindig ennek a varázsnak a megteremtése izgatott. Minél jobban megismerem ezt a különleges világot, annál jobban és otthonosabban érzem magam benne. A Katonában pedig kifejezetten jó lenni. Egy ilyen minőségi közeg ritkán találja meg az embert. Ezért rettentő hálás vagyok, és igyekszem nagyon megbecsülni.

Azt nem sajnálod, hogy bár rengeteget teszel hozzá az előadásokhoz, a tapsot mégis a színészek kapják?

Ugyan! Megérdemlik.

Én akkor végeztem jól a munkám, ha a nézőknek fel se tűnik, mennyit dolgoztam.

Nem szabad érzékelniük, hogy a háttérben mennyien dolgozunk. De így belegondolva, a taps végül is mindazoknak szól, akik részt vesznek az alkotófolyamatban. Ez egy társasjáték, és ahhoz, hogy jól működjön, mindenkinek benne kell lennie. Egyébként A fehér szalag című előadásunkban, amelyben a kellékezés mellett statisztálok is, én is meghajlok a színészekkel. Remek érzés, tényleg, de igazából nem is a taps miatt, hanem mert ilyen csodálatos művészekkel állhatok a Katona színpadán. Rettentő boldog vagyok itt kellékesként.

Színházi szakmákat bemutató cikksorozatunk korábbi részei:

„A fény teszi teljessé az előadást” – interjú Pallagi Mihállyal, a Nemzeti Színház fővilágosítójával

Egy igazi összművészeti alkotó múzsasorsról, bábszínházról, költészetről – interjú Tóth Réka Ágnes dramaturggal

Mi fán terem a színházi dramaturg? – interjú Szabó-Székely Ármin dramaturggal

„Jó, ha van metafizikája a térnek” – beszélgetés Izsák Lili jelmez- és díszlettervezővel

„Világot teremteni egy szöveg köré” – beszélgetés Antal Csaba díszlet- és jelmeztervezővel

A színházi fotó lélektana – interjú Dömölky Dániel fotográfussal

Szociális munkásból színházi szakember – interjú Szládek Kata rendezőasszisztenssel

„Nem szabad megvárnom, amíg beáll a csönd” – interjú Horváth Évával, az Örkény Színház súgójával