Ki lesz most a jó ember? – kritika a „Lót – Szodomában kövérebb a fű” című előadásról

Két életrajzi vonatkozástól nehéz elvonatkoztatni, amikor beülünk az Örkény Színházba megtekinteni a Lót – Szodomában kövérebb a fű című előadást. Ez a tragikusan korán elhunyt Térey János utolsó drámája, és egyben az első drámája azután, hogy a POSZT válogatójaként végignézte a magyar nyelvű színházak 2017/2018-as szezonját, és arra a következtetésre jutott, hogy a magyar színház ugyan színvonalas, de kockázatkerülő; darabválasztása megúszós; harsányan politizál, de művészi értelemben ritkán radikális. Többek között azt az Örkény Színházat is bírálta, amelynek igazgatója, Mácsai Pál később felkérte egy dráma megírására, s Térey, akinek a POSZT-válogatástól amúgy is újra megjött a kedve a feladathoz, vállalta is azt. Mi pedig kíváncsiak vártuk, vajon megfelelt-e a saját kritériumainak.

Hogyne! – vághatnánk rá, amennyiben új drámát ír, amely nemcsak keletkezési dátumában kortárs: Térey épp a biztos választásokat, az elhalt problematikájú művek kényszerű (hiszen a széksorokat fel kell tölteni nézőkkel) műsoron tartását illette kritikával.

Ebből a szempontból is különösen merésznek tűnik, hogy úgy írt velejéig aktuális darabot, hogy egyik őstörténetünkhöz, Szodoma és Gomorra pusztulásához nyúlt.

Egészen pontosan Lót és családjának történetéhez, akiket meglátogat két angyal, hogy közöljék velük: Ábrahám közbenjárására elhagyhatják a várost, ha azonnal csomagolnak, s nem néznek vissza otthonukra. Ezt Lót felesége nem tart be, sóbálvánnyá merevedik, két lánya pedig leitatja apját, s vele hál, hogy a hitük szerint kipusztult emberiség fenntartásáért apjuk utódot nemzzen nekik.

Ha azt hinnénk, aligha lehet a mától ennél távolabbi történetet találni, Térey hamar ránk cáfol: a felszíni, de szerencsére ironikus kiszólások mellett („Adtam nekik egy egyetemet, de azt mondták, hogy nem kell, bazdmeg”) a darab alapkonfliktusai is mélyen átélhetőek, ugyanis rendre olyan kérdések körül forognak, mint hogy mit kezdjünk a bevándorlókkal (az angyalokkal, akiket a szodomaiak betolakodónak néznek); hogyan alkalmazkodjunk a vándorélethez; hol lehet a hazánk; milyen a közelgő végítélet árnyékában élni; urai vagyunk-e egyáltalán a sorsunknak; lehet-e valaki hídember a szélsőséges megosztottság korában. Térey ráadásul nem egyszerűen ráolvassa az aktuális értelmezést a bibliai történetre, hanem annak a legerősebb elemeit korszerűsíti – folytonos (el)vándorlás, a múlthoz való ragaszkodás, az idegenekkel szembeni vendégszeretet vs. bizalmatlanság –, és nem csak a humor szintjén, mint amikor a bekopogtató angyalokat adóellenőröknek nézik, a kormánynak dolgozó vő pedig a társadalom lehallgatásán ügyködik.

A Lót többszólamú darab, nem egyszerűsíthető karakán állásfoglalásra ezekben a megosztó témákban. Térey végső soron egyetlen alapkérdést vizsgál különféle közelítésekből:

Mit jelent ebben a radikálisan megváltozó, pre-apokaliptikus korban jó embernek lenni?

Annak számít vajon Lót, a gazdag vállalkozó, aki mindenkivel szeretne jóban lenni? Megvédi ugyan az angyalokat, de a lányait feláldozná értük – abbéli igyekezetében, hogy közvetítsen a társadalom rétegei között, épp legfontosabb közegéről, a családjáról feledkezik el. Ezt jeleníti meg a feleség nagymonológja, aki a bűnös városból való elmeneküléskor veti Lót szemére, hogy a folyamatos költözködésben, az örökös továbbállásban épp csak róla feledkezett meg, őt korlátozta az autonómiájában, a döntéseiben. Az otthonra találás kínzó dilemmája feszül itt ki elénk, amelyben Kerekes Éva figurája nem az isteni parancs megtagadásaként, hanem a saját múltjához, a gyökereihez való ragaszkodás emberi gesztusaként néz vissza Szodomára, és kövül sóbálvánnyá.

Térey drámája egyébként is monológokból épül fel – így válik az egymás melletti el- és félrebeszélés drámájává, melyet Kovalik Balázs ötletes rendezésében egyes párbeszédek ismétlődése is aláhúz. Kovalik maximálisan kihasználja a forgószínpad adta lehetőségeket: az aranyozott konzervfalakból álló díszlet, amely Lót gazdagságára és vállalkozására utal, a forgás révén kiismerhetetlen labirintussá bonyolódik, aminek széthullása a lerombolt várost, a pusztuló civilizációt is jelképezi. Az operarendező Kovalik egy kórust is felléptet, akik a szodomai csőcselék hangját képviselik: a klasszikus zene, amiről hagyományosan az európai magaskultúrához asszociálunk, a gyűlölködő nép hangjává válik, s ez már önmagában nagyon erős és ironikus dramaturgiai fegyver.

A díszlet több szempontból is gazdagon szimbolikus: a szélső falon az aranybárányok az aranyborjút is megidézik, ugyanakkor a szögletes, formalizált konzervfalak a gazdagságba való bezártságot, a pénzbe való bebetonozottság hamis illúzióját is sugallják. Hasonlóképp Térey drámája is sokrétű, a végére mégis megbicsaklik – jellemzően ott, ahol a mitológia logikáját követő bibliai történet leveti magáról a kortárs allúziókat, vagyis amikor a mai motivációk mentén (Lót felvilágosult lányai megerőszakolják az apjukat) nem magyarázható a cselekmény.

A darab vége így nem a vérfertőzés tabuja miatt válik erőtlenné, hanem azért, mert a saját, belső logikája nem képes tovább működtetni.

Ez a bicsaklás azonban nem homályosítja el visszamenőleg az előadás erényeit: csillogóan önironikus humorát, az allegorikus történet ellenére is természetes színészi játékot, a mély rétegeket felvillantó rendezést, és az intellektuális kihívást, amit a kortárs allúziók és a bibliai történet korántsem didaktikus összesimítása jelent. „Furcsa volt, de jó” – hangzik a konszenzusos vélemény a ruhatári sorban állás közben. Valószínűleg ezt Térey is bóknak venné.