Guanótól a célkeresztig – kritika Király Farkas Sortűz című regényéről

Király Farkas Sortűz című regényével síkváltásokkal szerveződő, sokszereplős krónikát kap kézhez az olvasó, melyben a Ceauşescu-diktatúra utolsó kilencvenhárom napja (1989. szeptember 30–1990. január 1.) elevenedik meg naplószerűen a kiskatonák mindennapjainak felnagyított pillanatképeivel. Az a vidéki kaszárnya, amely az úgynevezett előfelvételis újoncok élettere a kötetben, a korabeli román társadalom modelljének bizonyul. Nem nevezi meg a szerző, de a kontextusból következik: a létesítmény valahol az északi országhatár közelében, Temesvártól és Bukaresttől meglehetős távolságra lehet. Oda rukkoltatták be korosztályuk legszerencsésebbjeit, akik sikeres egyetemi vagy főiskolai felvételi vizsgájuk nyomán a kötelező „hosszúkatonaság” tizenhat hónapja helyett „csupán” háromnegyed évre kényszerültek sor alá. A szó szoros és irodalmi, átvitt értelmében vett seregszemle során ismerjük meg közelebbről őket.

Az ifjakat közelképbe hozó fejezetek tipográfiailag, különböző betűtípusok révén különülnek el egymástól, így nyernek egyedi jelleget a karaktereik.

A szerb Jovan, a szász Hansi, a magyar Samu és a román Mircea történetéhez külön fontkészletet rendelt a szerző. Más-más a fiatalok szociális háttere, különböző vidékekről származnak, eltérő a neveltetésük, vallásuk, nyelvük, érdeklődési körük. Egyéniségük, reakcióik, szokásaik színezik – egyben hitelesítik is – a megrajzolt romániai társadalmi körképet. A középosztályt, a jövendő értelmiséget, metonimikus értelemben az „együtt élő” nemzetiségeket képviselik, akik az ország védelmét hivatottak biztosítani. Alkalmanként, egy-egy epizód erejéig Viharral, Csónakossal, Iljával, Uwéval, Louival, az ikerpárral, azaz a Zsebgyerekekkel osztoznak az olvasói figyelmen. A quator tagjai mellett feltűnnek kevésbé exponált szereplők is, fókuszban mégis változatlanul ők maradnak.

Hangzatos propagandaszólamok magasztosítják mindennapi elfoglaltságaikat. Kötelezettségeik számukra nem jelentenek szolgálatot, sem hivatást – elfásultak a meddő várakozásban. Pontosan tudják, érzik, mennyire hamis az a mesterséges készenléti állapot, amely kényszertevékenységeiket jellemzi. A Román Kommunista Párt XX. Kongresszusán elhangzott Ceauşescu-beszéd idézett részletei egyszerre dokumentumok és díszletkellékek, a couleur locale tartozékai. Parodisztikus háttérzajnak hatnak, mert felolvasásuk alatt a kaszárnya folyósóján intenzív patkányhokimeccset vívnak az „extrém” sportok kedvelői.

Valamennyien viszonylag hamar, hetek alatt megtanulják elkerülni a hatalmaskodó parancsnokok „kitüntető” figyelmét, fokozatosan kiismerik a kaszárnyavilág egyéb „gyöngéit” is. Attól kezdve, hogy ez sikerül nekik, közös várakozásban tengődnek, szolidárisan ugyanarra várnak: teljen már le a szolgálat! Tevékenységnek álcázott semmittevéssel és céltalan várakozással vánszorognak mindennapjaik.

Kezdetben különösebb ok nélkül, de nyomatékkal erőltették tisztjeik a szüntelen sietséget, ezáltal intézményesítették a céltalanságot.

Felelőtlenség és emberséges gesztusok, rossz és jobb napok közepette folyt a visszaszámlálás: végül is Mircea sikerrel átvészelte a tűzpróbát, Hansi nadrágja vasaló híján is makulátlanra sikerült, Samu figyelme megoszlott a patkánykorcsolyázás és a propaganda szlogenjei között, Vihar – mint modern Prométheusz – kitalálta... a kályhát.

A sok értetlenségbe, megannyi ellentmondásba ütköző újoncok rezignált bölcsessége nagy belső erőnlétre, érett életészre vall: igyekeznek problémamentesen átvészelni a kritikus hónapokat. Reakcióik mégis kiszámíthatatlanok, rögtönzéssel válaszolnak feletteseik képmutatására, egymás vicceire, életveszélyes szituációk kihívásaira. Csapdahelyzetekből, provokációk kereszttüzéből ösztönösen menekülnek, sokszor unalmukban fogant, bizarr ötlettel teremtenek lelki és testi komfortot maguknak: őrhelyükön például önmagukat veszélybe sodorva csalnak a pihenéssel. Kényszerű összezártságuk – a kezdetben mondvacsinált, utóbb valós megpróbáltatások ellenére – katartikus pillanatokat is hozt számukra: a regényidő alatt, a kaszárnyalét körülményei közepette válnak igazán felnőtté. Elejtett megjegyzések töredékeiből okulnak, ellesett részletekből értik meg, mi történik körülöttük és velük. Egymásra utalva megtapasztalják, hogy „pont akkor és ott” bajtársakon segíteni nagy tét, az együttműködés(ük) életet ment(het).

A regényben a kezdeti tunya bizonytalanság lassan rendszerszerűen működő káosszá, szinte otthonossá alakul. Operettszerűen zajlanak bizonyos jelenetek – akár madárszaros, akár késedelmes egy újonc bevonulása, nem okoz fennakadást, folytatódik a seregszemle, pedig volt ál-gáztámadás, teszi-tosza lövészet stb. Lassacskán morzsolódik az epikai idő, miközben ellehetetlenedtek az élhetőség mezsgyéi: hiányos felszereléssel, megfelelő kiképzés nélkül, képtelenség közepette – megfoghatatlan az ellenség, mégis támadt – éles helyzetbe kerülnek, valódi fegyverekkel találják szembe magukat a kiskatonák. Hogyan védekezzenek? Lazul az általános fegyelem, golyózáporok, aknamezők, őrállások közepette egyre több az áldozat. Kiszolgáltatott a legénység az altisztjeikkel együtt. Élet és halál közelsége átrajzolják körülöttük a perspektívát, de a túlélés iskolájában mindennek ellenére bajtársakká kovácsolódnak.

Király Farkas alkotásának sodrásában a bejegyzések/fejezetek dimenziója fokozatosan változik meg: az ősszel keltezettek egyszemélyesek, a téliek viszont közösségi jelleget öltenek. Nem vánszorog többé bennük az idő, hanem felgyorsul, és általa hangsúlyosabb lesz az érzelmi töltet is – fokozott empátiával éljük meg a történteket. Az ifjak mindennapjaiban – csakúgy, mint a megbolydult külvilágban, a lakosság körében – eltűnnek a hagyományos értékrend referenciapontjai, méltatlanság és abszurdum spektrumába sodródnak. Oknyomozó kérdéseiket beléjük fojtják feletteseik. Céljuk a túlélés – nem tehetnek mást, pilótamódra váltanak. A Sortűzben nincs kulmináció: hosszan ható, belső erő alakítja a mű idejét és a figurák fejlődését. De nincs logika a tiszti kar hatalmaskodóinak önkényeskedése mögött, mint ahogy nem mentség az általános felkészületlenség, a csapnivaló felszerelés sem. Éppen ezek ellenében kénytelenek felelős harcosokká érni az újoncok.

Derűs felütések élénkítik a regényben az epikumot (például egy filmforgatás jelenetében lehetségessé vált az elképzelhetetlen anakronizmus: „egymással szemben állt a Wehrmacht és a vörös hadsereg”), mégis mindvégig megnevezhetetlen tragédia előérzete lappang az olvasóban. Az alkotás időkeretein kívül helyezte, ezzel epilógussá tette a szerző azt az utolsó szövegegységet, amely rövid, technikai leírása a fegyver(ek) működési elvének. Ez a megoldás hatásos finálénak bizonyul, annál is inkább, mert találgatásra késztet. Újabb sortűz következik? Ki állhat a célkeresztben?