„A színpadi por tartósít” – interjú Kis Balázzsal a színpadmesterségről

Huszonnégy éve dolgozol a kecskeméti Katona József Nemzeti Színházban, ahol díszítőként kezdtél, majd színpadmesterként folytattad, jelenleg pedig műszaki vezető vagy. Mesélj egy kicsit a kezdetekről! Hogyan lett belőled színházi ember?

Egerben születtem, bútorasztalosként végeztem a szakmunkásképzőben, de nem tudtam elképzelni magam bútorgyári munkásként, bár szerettem a fával dolgozni. Tizenhét-tizennyolc évesen csöppentem a színház világába. Egy haverom javaslatára jelentkeztem díszítőnek Egerben a Gárdonyi Géza Színháznál. Az egészet egy jó bulinak tartottam eleinte, de aztán annyira magával ragadott a színház világa, annyira tetszett a közeg és a sok kreativitást igénylő feladat, hogy beleszerettem, és már harminc éve tart ez a szerelem.

Az a fajta szakma ez, amit csak menet közben lehet igazán megtanulni?

Igen. Megjártam a ranglétrát. Mint említettem, Egerben díszítőként kezdtem, majd hirtelen elhatározásból átmentem Szolnokba, a Szigligeti Színházba, ahol Spiró György igazgatósága alatt három és fél évet töltöttem el szintén díszítőként, de voltam bútorosa, forgószínpad-kezelője is a teátrumnak. Egy idő után még többet szerettem volna kihozni magamból, és egy adódó lehetőséget kihasználva elszerződtem Kecskemétre. 2005-ben Bodolay Géza igazgatása alatt lettem színpadmester – három helyszínért, a Nagyszínházért, az akkor még Üzemszínház néven létező Ruszt József Stúdió Színházért és a régi Kelemen László Kamaraszínházért feleltem.

Csupa vidéki színházat soroltál fel. Ezek szerint sosem vonzott túlzottan Budapest?

A vidéki létezés természetes volt a számomra, nagyon sokáig eszembe sem jutott ez az opció. A főváros pezsgése nem nekem való, de az évek múlásával megtalált néhány kihívás, amiről azt gondoltam, hogy a vidéki színházakban megszerzett rutinommal már meg tudnék felelni ott is.

Tájelőadások alkalmával sok fővárosi színházban dolgoztam, és láthatóvá vált, hogy nincs különbség vidéki és fővárosi színház között. Lelkiismeretesen, pontosan kell dolgozni, bárhol legyünk is.

Maradtam, mert 2013-ban Cseke Péter igazgató úr új kihívás elé állított: kinevezett műszaki vezetőnek.

Hogy néz ki egy napod a színházban? Milyen feladatokat látsz el, és kik azok, akikkel szorosan együtt kell működnöd?

A színpadmester végrehajtóember, parancsokat teljesít. Ő a színház egyik kereke. Rendszerint reggel nyolc órakor (az utóbbi években akár reggel hét órakor is) már a színházban vagyok a csapatommal. A pontosság híve vagyok, olyannyira, hogy ha valaki nyolc óra öt perckor ér be, azt már lustaságnak, nemtörődömségnek veszem. Ebben a szakmában nagyon fontos a pontosság, a precizitás és a kreativitás – utóbbi alatt azt is értem, hogy tudjak nyugodt szívvel az embereimre rábízni olyan feladatokat egy produkción belül, amiknél nem kell senkinek a nyakába lihegnem, hogy ellenőrizzem, elvégzi-e dolgát, vagy sem. Tíz óráig el kell bontani az előző esti előadás díszletét, és be kell állni a délelőtti próbára.

Tíz óra után mind a három helyszínünkön elkezdődnek a próbák – ez egy kicsit nyugalmasabb periódus nekünk –, majd délután kettőtől lebontjuk a délelőtti próbadíszletet, és beállunk az esti előadáshoz szükséges díszletelemekkel. Azért kell ennyire előre dolgozni, mert a díszletekkel még dolga van a világosítóknak, hangosítóknak és a kellékeseknek is. Este hét óra ötre minden technikai feltételnek pontosan össze kell állnia az előadáshoz. Levezénylem a darabot, majd este tízkor hazaballagok.

Sokszor még éjjelente is azon kattogok, hogy a következő nap feladatait hogyan fogom összeállítani. Színpadmesterként ugyanis azt tartom, hogy minden napra kell legyen egy terv a fejemben, mert enélkül a három helyszín munkáinak összehangolása nem sikerülhetne.

Manapság olyan feszített tempóban születnek sorban az előadások, mint egy gyárban – bizony nagy szükség van a pontos tervezésre.

Műszaki vezető, színpadmester: melyik hivatás áll a szívedhez a legközelebb?

Amikor színpadmesteri minőségben vagyok, úgy érzem, mintha a lábam gyökeret eresztene a színpadon, onnan kapom az életenergiát. Műszaki vezetőként épületfüggő vagyok. Nincs olyan hely a színházban, amit a hasammal vagy a hátammal ne poroltam volna le.

Bizonyára fel tudsz idézni olyan produkciót, amire különösen szívesen emlékszel vissza, vagy ami kiváltképp igénybe vett.

Mindig az az előadás a nagy kihívás, amin épp dolgozunk. Az én fejemben benne van a ház rajza, teljes képe, minden egyes produkciót az adottságokhoz kell igazítani. A tervelfogadón már pontosan tudom, hogy a rendezői vagy a díszletes vízió megvalósulhat-e, esetleg változtatni kell rajta.

Örömmel idézem vissza a 2010-ben készült, A nyomorultak című gigaprodukciót (rendezője Korcsmáros György, díszlettervezője Kentaur volt). Minden mindennel mozgott, a színpad szinte minden pontján volt emberem: elhelyeztük, beépítettük a díszleteket. Feszített tempó volt, hajnalokba nyúlóan dolgoztunk. Az előadást a Margitszigeti Szabadtéri Színpadra is elvittük. Szinte milliméterre pontosan ugyanazt a látványt produkáltuk, mint Kecskeméten, és ez büszkeséggel töltött el bennünket. A másik nagy projektet Alföldi Róberttel csináltuk, a Don Carlost rendezte nálunk 2005-ben. Robi mindig konkrét elképzelésekkel érkezett a próbákra, és ha valaki szerette volna előadni a saját javaslatát, mindig azt válaszolta: „Lehet beleszólni, véleményt mondani, de az mindenkinek száz forintjába kerül!” És valóban volt is egy becsületkasszánk, ahova a pénzt dobáltuk, ha nem bírtunk csendben maradni. Alföldi természetesen nem kőszívű – a premier után mi, díszítők méregdrága whiskyt kaptunk tőle a bedobott összegből.

Volt olyan, amikor csak egy hajszálon múlt, hogy nem fulladt kudarcba az előadás?

Emlékezetes volt, amikor az egyik előadáson az előszínpad egyik eleme megbillent, és majdnem beborult a zenekari árokba. A kollégámmal tartottuk a fejünkkel, a karunkkal egészen az előadás végéig, mert tudtuk, hogy addig a színészek még rá is fognak állni. Szerencsére nem történt sérülés, minden rendben lement. Kezdőként megtanultam egy életre, hogy amikor a színpadmester átadja a színpadot az ügyelőnek, kutya kötelessége szinte csavarról csavarra leellenőrizni mindent, vagy legalábbis nagyon figyelni azokra az elemekre, amik veszély forrásai lehetnek.

Évtizedek óta belelátsz a színházi világba. Változatlan maradt a színházról alkotott képed? Tart még a lelkesedésed?

Mint minden embernek, nekem is vannak, voltak szakmai és hangulati mélypontjaim. Ilyenkor háttérbe vonultam, pihentem egy kicsit, és újult erővel tértem vissza.

Mindig tartogat váratlan szépségeket ez a szakma, és ezt csakis lélekből, szeretettel lehet csinálni.

Ahogyan korábban is említettem, épületfüggővé váltam: vallom, hogy a színpadi por tartósít, és hogy a taps nemcsak a színésznek, hanem nekünk, színházi háttérmunkásoknak is szól. Bár nem hajolunk meg a reflektorfényben, de az elismerést mi is elraktározzuk a szívünkben.

Színházi szakmákat bemutató cikksorozatunk korábbi részei:

„A tapsrendnél néha elfejtek meghajolni” – interjú Fekete Máriával, a Pesti Magyar Színház zenei vezetőjével

Művér, harisnyamadár és bolhapiac: a színházi kellékesek titokzatos világa – interjú Kertész Jankával

„A fény teszi teljessé az előadást” – interjú Pallagi Mihállyal, a Nemzeti Színház fővilágosítójával

Egy igazi összművészeti alkotó múzsasorsról, bábszínházról, költészetről – interjú Tóth Réka Ágnes dramaturggal

Mi fán terem a színházi dramaturg? – interjú Szabó-Székely Ármin dramaturggal

„Jó, ha van metafizikája a térnek” – beszélgetés Izsák Lili jelmez- és díszlettervezővel

„Világot teremteni egy szöveg köré” – beszélgetés Antal Csaba díszlet- és jelmeztervezővel

A színházi fotó lélektana – interjú Dömölky Dániel fotográfussal

Szociális munkásból színházi szakember – interjú Szládek Kata rendezőasszisztenssel

„Nem szabad megvárnom, amíg beáll a csönd” – interjú Horváth Évával, az Örkény Színház súgójával