Kisbiblia, avagy egy újabb Voynich-kézirat

Sirokai Mátyás A beat tanúinak könyvében első kötetéhez, a Pohárutcához (JAK-Prae.hu) aligha találunk kapcsolódási pontot. A szövegformát a gondolatritmus határozza meg, akár a biblikus szövegek esetében. De a szövegeket olvasva nem ilyen egyszerű a helyzet. Az ősi képek, a mélyreható természeti elemzések és kiértékelések az ómagyar fejedelmek korát, a honfoglalás idejét idézik a sámánisztikussal együtt, még a kereszténység átvétele előttről. Így amolyan pogány kisbibliának olvasható, bármiféle negatív, politikai konnotáció nélkül.

A címbéli beat szó nem csupán az angol nyelvű zenei kultúra képviselőit, a beatzenészeket és a hozzájuk tartozó hippifesztivált, a Glastonburyt, hanem az egyszerű, érzelmi alapú szövegkultúrát is magába emeli. Ellenben Sirokai szövegei egyszerre többféle értelmezést tesznek lehetővé. A legtöbb recenzióban a világűrről, máshol a sámánizmusról olvashatunk, amelyek szinte teljesen ellentétes képek. Így ebben az értelemben a Voynich-kéziratra emlékeztet leginkább, amelyre vonatkozó utalásokat az első 11, számozott költeményben találunk, olyan metaforikus állat- és növénynevek által, mint például „pelikánfák” vagy „vándorfák”.

A flóra és a fauna mikroszinten megvalósult leírásai vezetnek minket ebbe az ősi, de mégis modern világba. Felmerül a teremtéstörténet megkísértése (I.8.), valamint egy tanításon és megfigyeléseken alapuló filozófia (I.2–I.5). Így az idealizált világ, a klasszikus barlang-metafora kifordított változatát olvashatjuk a I.9 számú költeményben: „A legerősebb emlékek, akár a holtak és az állatok együttábrázolásai, a lehetséges és nem a jelen világba engednek bepillantani.” Emellett a barlangfestmények révén egy korábbi rítus lenyomata is megidéződik az őskorból.

A kötet következő 11 számozott verse több teret ad a szerző a kétkedésnek: nyelvi szinten egyre jobban a mai kultúra olvasható ki belőlük, amely inkább a hippik, semmint a sámánok korát idézi. Erre példa a kötél kétértelműségére rájátszó prózavers (II.1.) is, amely első olvasata inkább a halálhoz, az akasztáshoz vezet („mert vele a földtől való elszakadás gyakorolható”), míg a szöveget végigolvasva inkább a szabadság (és a szabadesés) érzése és a bungee jumping merül fel.

Ennek ellenére a második részben is felfedezhető a filozófiai elmélyülés; a II.11. című versben dinamikusan fejlődik a morál a lélek elmélyülésével: „ahová négyen sétálunk, a szobát öröm és szégyen fűti be”. Nagyon kimért, súlyos gondolat, miáltal a dichotómiát próbálja elkerülni azzal, hogy egyszerre jeleníti meg az örömöt és a szégyent. A korábbiakhoz képest érzékletesebben és érdekesebben is fogalmaz e helyütt a szerző.

A harmadik rész versei korábbra nyúlnak vissza: a vadászat ősi ösztönének miértjeit keresik (III.3., III.6.) a vad szemszögéből, mintha csak az altamirai barlangrajzok kutatásainak feljegyzéseit olvasnánk. A vadászat utáni kielégülés nem csupán a vad elejtésével zárul. És ha a közösülés során valami ok folytán valami nem sikerül, akkor a vad elejtésének módjában keresi a választ, majd álmodozásba, transzba esik a vadászó férfi. (III.6) Ennek következménye olvasható a III.9. versben: „Mire a dunnaludak belemosódnak az egyre fehérebb naplementébe, ketten alszanak a mellek gongjai alatt.” Az anya mellén csüngő csecsszopó és a másik mellén nyugvó kamaszos férfi háromszögének leírása a kötet egyik legmeghatározóbb, egyben legfinomabb képe. A harmadik rész kilenc verse is erre az első kilenc hónapra utal vissza.

A negyedik rész 11 verse ennek fordítottja: a sűrű fizikai leírások unalmassá válnak, mintha egy rendszergazda naplóját olvasnánk, így e kifejezetten jól kidolgozott könyv sebezhetővé válik. Legvégül a túlzottan mai gondolkodás állít akadályt a finom természeti képek befogadása elé.

Az utolsó 11 vers az öregkor szépségére hívja fel a figyelmet az emlékezet és a tudás segítségével: „A révész a szelek színéből tudja, melyik parton kell várakoznia” (V.3) Aztán így folytatja: „A forradások egykori viharok nyomai, melyek a felhők közti orsók pörgésének emlékét őrzik” – zárja egy képzeletbeli pantokrátor tetteinek elbeszélését.

Sirokai kötete nem csupán Mózes, hanem Pál és Máté apostolok evangéliumait is megidézi, ekképpen értelmezhető egyfajta kisbibliának. Mégis, a könyv közepén túl már kevésbé biztos ebben az ember. Így néhol az elbagatellizált költemények összezavarják a tiszta képekkel applikáló szövegeket. Sirokai A beat tanúinak könyve kifejezetten jól szerkesztett, akár az elődje, a Pohárutca. Szépséghibái mellett is nehéz és kellemes olvasmányt ad. Kiforrottabb szövegrészleteiben kitűnik az a tudás, melyet a szerző a világirodalmi blogjának szerkesztése során szerezhetett (Bajtai Andrással közösen, Lelkigyakorlatok). Remélem, hogy a szerző kenujával (lásd Vagány Históriák első évada, a szerzőről készült kép) később olyan vizekre is elevez, ahol kiengedheti a benne nyugvó szellemet.

Sirokai Mátyás: A beat tanúinak könyve, Libri, 2013.

Értékelés: 7/ 10