Kísérletezés és disznóságok – A 70. Berlinale legkiemelkedőbb filmjei

Tizennyolc évnyi regnálás után Dieter Kosslick átadta az irányítást egy új igazgatóduónak a Berlinálén. Mariette Rissenbeek a fesztivál gazdasági működéséért, Carlo Chatrian pedig a művészeti vezetésért vállalt felelősséget. A Berlinale az utóbbi években megkérdőjelezhető, viszonylag gyenge programokkal állt elő, és kezdett elhalványulni a jelentősége az olyan versenytársak mellett, mint Sundance vagy Cannes. Idén kifejezetten nehézkes volt az indulás: pár héttel a fesztivál kezdete előtt jelent meg egy tanulmány arról, hogy a fesztivál atyja, Alfred Bauer szorosabban működött együtt a nácikkal annak idején, mint azt eddig tudni véltük; a koronavírus újabb fokozatra kapcsolt; és egy nappal a megnyitó előtt történt a hanaui szélsőjobboldali terrortámadás – ami mind rányomta a bélyegét a 70. Berlináléra.

Mindezek ellenére a fesztivál képes volt erőt sugározni és határozottan pozitív irányba indult el az elmúlt évekhez képest. Az újonnan alapított Encounters szekcióra már nagy szükség volt, és idén itt egy kifejezetten erős program állt össze.

Az Encounters az egyedi hangú, szerzői, kísérletező filmekre koncentrál, és a feltörekvő tehetségek felkarolásában is igyekszik szerepet vállalni. Az új szekció ugyanakkor gyengítette valamelyest a Panorama, illetve a Forum szekció pozícióját és karakterét is – ennek a rendnek a helyreállítása komoly kihívás lesz a következő években. A balansz az izgalmas, művészi filmek és a közönségbarát, sokszor gyengébb minőségű, de sztárokkal telepakolt alkotások között azonban sokkal kiegyenlítettebb volt, mint az elmúlt években. Így összességében a Berlinale kijelölt egy jó és követendő irányt magának, ami remélhetőleg a fesztivál reneszánszának első lépése. A következő négy-öt évben kiderül, sikerül-e a megújulás, addig viszont összegyűjtöttük a tíz legjobb filmet a 70. berlini filmmustráról, amelyek többek között azt bizonyították, hogy a mozinak továbbra is hatalmas politikai ereje van.

10. Mariusz Wilczyński: Kill It and Leave This Town

(Nem nyert díjat.)

Mariusz Wilczyński tizenöt éven át dolgozott első egész estés animációján, ami a Berlinale új, Encounters nevű szekciójában mutatkozott be. A hosszú, aprólékos munka megérte, ugyanis a Kill It and Leave This Town egy kiforrott film, egy érett rendező névjegye.

A szürreális és fragmentált alkotás sötét tónusú, izgalmas rajzok sorozataként bontakozik ki, és valójában nem más, mint a szerző saját emlékezetéből szőtt bizarr háló.

A személyes és a politikai egészen különleges, de kifejezetten markáns módon fonódik össze ebben a groteszk históriában. Wilczyński (rém)álomszerű grafikái megteremtenek egy olyan egyedülálló hangulatot, amiből szeretnénk szabadulni, ugyanakkor képtelenek vagyunk otthagyni, mert annyira lebilincselő. Az egész mozit átjárja egyfajta keresetlenség és nyers brutalitás, ami különösen fojtogatóvá teszi az atmoszférát, de a feszültséget is érzékletesen fokozza. Mindez az animáció formanyelvén is tetten érhető: a durva vonalvezetés, a színválasztás, a mozgás darabossága és meg-megakasztása, valamint a torz arcok közelijei mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a film egyedi hangon tudjon megszólalni. A Kill It and Leave This Town hallucinációszerű képsorai, erőteljes társadalmi vonatkozásai és intim narratívája kiválóan szól ezen a recsegő-ropogó frekvencián. Wilczyński elsősorban kreatív megoldásaival és páratlan víziójával nyűgöz le.

9. Ivan Ostrochovský: Služobníci (Servants)

(Nem nyert díjat.)

Forma és történet ritkán találkozik egymással akkora harmóniában, mint a Servantsben. Két kamasz fiú, a testvérpár Juraj és Michal egyházi iskolába kerülnek a nyolcvanas évek végén Csehszlovákiában, ahol különböző morális dilemmákkal szembesülnek. A film az ő sorsukon keresztül fest megrendítő portrét egy dinamikusan változó, töredezett és a különböző hatalmi rendszerek konfrontációitól terhelt időszakról. Az alkotás egyszerre működik történelmi tablóként, de letaglózó személyes elbeszélésként is. Ostrochovský kiválóan játszik a film noir zsánerelemeivel, amivel képes távolságot teremteni bármiféle realista ábrázolásmódtól, és remekül tudja erősíteni a megfélemlítéstől és elnyomástól terhelt érzelmi közeget.

A precíz beállítások, a statikus kamera és a gyönyörűen fényképezett képsorok egészen megrázó líraisággal ruházzák fel a filmet.

A fekete-fehér formanyelv túlmutat egy szimpla esztétikai döntésen, funkciója van: az árnyék és fény játéka fontos eleme a Servants vizuális eszköztárának. Egész egyszerűen színesben hamisan szólalna meg ez az alkotás. A fiatal, amatőr színészek meglepően hitelesek, mozdulataik és tekintetük jól átadja érzelmi és morális vívódásaikat, ami Ostrochovský színészvezetését is dicséri. Különösen figyelemreméltó a csend mint narratív elem: a hosszú, kitartott jelenetek teljes némaságában élesebben szólnak az érzelmek, és a már említett makulátlan beállításoknak, valamint a festői fényképezésnek köszönhetően több mondatik ki, mint amennyit szó valaha is képes lenne magába foglalni. Hátborzongató filmélmény – a legnemesebb értelemben.

8. David France: Welcome to Chechnya

(Díjak: Amnesty International Film Prize, a Panorama szekció közönségdíja a legjobb dokumentumfilmnek, TEDDY Activist Award)

Trailer: https://www.critic.de/film/welcome-to-chechnya-13829/trailer/

Az Oscar-jelölt David France eddigi filmjeiben az LMBTQ+ emberek múltjával és történelmével foglalkozott, ezúttal azonban a jelenbe ásta bele magát, annak is egy vérfagyasztóan sokkoló szegletébe. A Welcome to Chechnya egy szenvedélyes dokumentumfilm a Csecsenföldön jelenleg is zajló melegellenes politikai-társadalmi hadjáratról. A homoszexuálisok üldözéséről először 2017-ben jelentek meg hírek a nemzetközi sajtóban. Ezekben a riportokban emberi jogi és LMBTQ+ aktivisták arról számoltak be, hogy Csecsenföldön összegyűjtik a (feltételezett) homoszexuálisokat, kínzásoknak vetik alá, bebörtönzik, illetve legyilkolják őket. France dokumentumfilmje elsősorban azokra a melegjogi aktivistákra fókuszál, akik saját biztonságukat kockáztatva igyekszenek kimenekíteni az érintetteket Csecsenföldről. Betekintést nyerhetünk ezeknek a szervezeteknek a mindennapjaiba és elkeseredett, harcias munkájukba, miközben megismerünk több áldozatot is, akik menekülni kényszerülnek a csecsen hatóságok elől.

Megrendítő élmény hallgatni a különféle történeteket arról, hogyan csalnak csapdába embereket, miként válnak ellenséggé saját családjuk szemében, vagy éppen hogyan kerül veszélybe egy-egy személy támogató családtagja is.

Egy új technikai megoldásnak köszönhetően a film szereplői arc- és hangdublőröket kaptak, ezzel garantálva felismerhetetlenségüket és anonimitásukat, ugyanakkor megőrizve humanitásukat. Elsőre a szemnek furcsa mindez, összességében mégis sokkal jobban működik, mintha kitakarták volna az arcokat. Bár France filmje egyáltalán nem mentes a hollywoodi hatásvadászattól, tisztán mutatja be a helyzet súlyosságát. A Welcome to Chechnya egyszerre segélykiáltás, óda az aktivisták elkötelezett harcáról és testamentum arról, hogy a legborzasztóbb horrort maga az élet és mi, emberek produkáljuk.

7. Eliza Hittman: Never Rarely Sometimes Always

(Díj: Ezüst Medve a Zsűri Nagydíjaként)

Eliza Hittmannak a társadalom szélén, a poros-kies amerikai külvárosokban tengődő fiatalok felé mutatott érdeklődése azt eredményezi, hogy immáron a második szuper filmjével jelentkezik a témában. Előző munkája, a szintén kiváló Beach Rats egy, a szexualitásával birkózó srácot követett, most pedig a tizenhét éves lány, Autumn kerül a fókuszba, aki a vidéki Pennsylvaniából indul útnak unokatestvérével New Yorkba, hogy elvetesse nem kívánt magzatát. Hittman Sundance-díjnyertes abortuszdrámája túllép a neorealizmuson, ugyanis annyira átélhetővé teszi Autumn megpróbáltatásait és lelki vívódásait, hogy az már sokkal közelebb hozza a végeredményt egyfajta emocionális hiperrealizmushoz.

Autumn személyes kálváriáján keresztül a film tűpontosan mutatja be az amerikai egészségügyi rendszer defektjeit és a társadalmi megosztottságot, ami a nők reproduktív jogait jellemzi.

Hittman ügyesen terjeszti ki a film mikrovalóságát egy globálisabb szintre, és kompromisszumok nélkül viszi vászonra azokat a társadalom szövetébe mélyen beágyazott buktatókat, amik gátolják a nőket abban, hogy saját meggyőződésük szerint rendelkezzenek a testük felett. Sidney Flanagan, akinek ez az első színészi munkája, szívfacsaróan hiteles Autumn szerepében, és olyan nyers tehetségről tesz tanúbizonyságot, ami minden bizonnyal egy izgalmas karrier kezdetét jelenti. A kézi kamera dokumentarista érzetet ad a filmnek, ezzel is tovább fokozva a hiperrealizmus jegyeit. A tőmondatok, amikkel a karakterek kommunikálnak, valamint az erős fókusz, ami rajtuk van, és aminek eredményeképp a háttér elmosódó színek kavalkádjává válik, az érzelmek sötét tónusait és a film intimitását is támogatja. A Never Rarely Sometimes Always egy vérbeli feminista mozi, ami képes megragadni egy összetett probléma komplexitását banalizálás vagy túlzó szentimentalizmus nélkül.

6. Mohammad Rasoulof: There Is No Evil

(Díjak: Arany Medve a legjobb filmnek, Guild Film Prize, Az ökumenikus zsűri díja)

Az Arany Medvét elnyerő There Is No Evil valóban kiváló alkotás, zsigeri élmény és okosan felépített történet az elnyomás mindenre kiterjedő, alattomos és pusztító mivoltáról. A film négy, lazán összefűzött részből tevődik össze, mindegyikben más karaktereket és újabb szituációkat ismerhetünk meg. Közös bennünk, hogy a szereplőknek döntést kell hozniuk életükről az elnyomó hatalom súlya alatt. Ezzel a történetmesélési technikával Rasoulof ügyesen terjeszti ki mondanivalóját és személyes élményeit egy egyetemesebb skálára.

A különböző részek különféle stílusjegyeket viselnek magukon, és bravúros, ahogyan a thriller, a romantikus és a családi dráma elemei zökkenőmentesen kapaszkodnak össze.

A kameramunkát egyfajta higgadt távolságtartás jellemzi, de dinamikus mozgásain keresztül a feszültség és a frusztráció a vizuális nyelvben is megjelenik. A film karakterei csodásan épülnek fel, ez pedig nagyban segít, hogy Rasoulof túl tudjon lépni az egyszerű moralizáláson. A személyes sorsok átélhető ábrázolásának köszönhetően hatni tudnak az alkotó által felvetett kérdések, és a mű felül tud emelkedni az olyan közhelyeken, mint a „törvény az törvény” vagy „a politika nem ismer kegyelmet”, amelyekkel egyébként nem fukarkodtak a készítők. A There Is No Evil nem ad válaszokat, és a történet vége is nyitva marad, ezzel is felelősséget helyezve a néző vállára és bevonva őt a közös gondolkodásba. Rasoulof, aki 2017 óta nem hagyhatja el Iránt, és börtönnel fenyegetik (sőt a fesztivál óta meg is kezdte büntetését), saját tapasztalatai alapján tudott egy életszagú, hatásos filmet készíteni a hatalom súlyáról, az elnyomás mindent átszövő sűrű hálójáról és az egyén küzdelmeiről, kitartásáról, a túlélésért folytatott kőkemény harcáról. Csodás társadalmi mozi, ami bizonyítja, hogy a mozgóképnek bizony van ereje és politikai potenciálja.

5. Christian Petzold: Undine

(Díjak: FIPRESCI-díj, Ezüst Medve a legjobb színésznőnek Paula Beer számára)

Christian Petzold a kortárs német film egyik legmeghatározóbb alakja, aki olyan lenyűgöző munkákkal tette le a névjegyét, mint a Barbara vagy a Phoenix bár. Legújabb mozijával, a fanyar humorú, kiismerhetetlenül csordogáló Undinével valamelyest új vizekre evezett, de a film határozottan magán viseli a rendező alkotói lábnyomát. Petzold ezúttal Undine, a vízi nimfa mondáját veszi alapul. A film történetében Undine egy múzeumi tárlatvezető: épp egy szakításon megy keresztül (a párja megcsalta), amikor megismerkedik a vonzó Christoph-fal, aki egy új szerelem esélyét jelenti. A nőnek a két férfi között állva kell utat találnia saját magának, miközben persze felmerül a kérdés: elkerülheti-e baljós végzetét?

A film ügyesen vegyíti a romantikus mozik könnyedségét a fantasztikum rejtélyességével és az erotikus thrillerek fülledt feszültségkeltésével.

Humorát is mindvégig megőrzi, ami külön öröm. Bár Petzold nem hatol olyan mélyre, mint korábbi filmjeiben, az Undine mégis kiemelkedő alkotás. A rendező színészvezetésben még mindig nagyon erős: Paula Beer letaglózó a címszerepben, de Franz Rogowski is brillírozik, és jó ízléssel támogatja Beer messze markánsabb karakterét az odaadó Christoph megformálójaként. A mű remekül fényképezett, Petzold a nagy totálokban a szereplőket furcsa terekbe helyezve terjeszti ki érzelmi világukat, míg a közelikben színészei tehetségére támaszkodva mozgatja meg a néző érzelmi regisztereit. A rendező előző munkáihoz hasonlóan itt is egy női főhős szemszögén keresztül vizsgálja az emberi lét egyetemes kérdéseit (kivétel persze a tavalyi Tranzit, ahol férfi volt a központi karakter), Undine pedig nagyon is rokon Petzold korábbi hősnőivel: saját maga irányítja az életét és sorsának alakulását, ami felett sem a történelem béklyóinak, sem az őt körülvevő férfiaknak nincs valós hatalma. Erős, céltudatos, összetett női karakter. Olyan típusú hősnő, aki könnyedén viszi el az egész filmet a hátán – és olyan, akire még 2020-ban is pokolian ki van éhezve a közönség.

4. Cristi Puiu: Malmkrog

(Díj: az Encounters szekció legjobb rendezőnek járó díja Cristi Puiunak)

A Malmkrog egy valóságos próbatétel a néző számára: közel három és fél óra hosszú játékidejében öt csodálatosan öltözött arisztokratát követhetünk (a jelmeztervezők tényleg fantasztikus munkát végeztek), amint egyik szalonból a másikba vándorolva filozofálgatnak. Cristi Puiu, aki a Lazarescu úr halálával vagy a Sieranevadával megkerülhetetlen alkotásokat adott az egyetemes filmművészetnek, most Vlagyimir Szolovjov szövegei alapján készített egy filmet, amit szinte lehetetlen követni, és ami kikényszerít egy másfajta nézői attitűdöt, mint amihez szokva vagyunk. A mű tömény bölcseleti narratívája a filozófiában kevésbé jártas néző (mint amilyen jelen sorok írója is) számára bevehetetlen bástyának tűnhet, de a Malmkrog lélegzetelállító vizuális nyelve és a karakterek ügyesen felépített viszonyrendszere megadja a kellő muníciót ahhoz, hogy végül mégis sikerre vigyük ostromunkat. A beállítások, a karakterek stilizált mozdulatlansága a kamera lágy mozgékonyságával kontrasztban, valamint a tökéletes fényelés olyan mozgóképes textúrát eredményez, ami rabul ejti a filozófiai útvesztőben elveszetten tántorgó nézőt. A román új hullámot is meghatározó, de a Puiu védjegyének is számító hiperrealizmust a Malmkrogban a rendező színházi teatralitásra cseréli, ami remekül támasztja alá a film baljós számvetését korunkról – mert bár a történet a kora huszadik században játszódik, a rendező nem hagy kétséget afelől, hogy amit látunk, az a máról szól.

Nem kell minden elméleti felvetést tökéletesen érteni ahhoz, hogy végül elemünkbe vágjon Puiu vehemens társadalomkritikája.

Márpedig a filmben az Európáról, a nemzetek közti egységről, a háborúról és békéről, a hitről, az egyenlőség illúziójáról, illetve az idegen kultúrákról és a másságról általában megfogalmazott gondolatok vészesen aktuálisan csengenek.

3. Victor Kossakovsky: Gunda

(Nem nyert díjat.)

A Gunda az egyik legkülönlegesebb és egyben legizgalmasabb filmélmény volt a 70. Berlinalálén. Ez meglepő lehet, ha hozzátesszük, hogy ebben a másfél órás, fekete-fehér, meditatív dokumentumfilmben kizárólagos néhány állatot követünk mindennemű kommentár nélkül egy ismeretlen farmon. A főhős és címszereplő Gunda egy anyakoca, aki kicsinyeit terelgeti, a földet túrja, és melankolikusan tekint a kamerába. Egylábú csirkék, bőgő tehenek és cikázó legyek népesítik be a vásznat.

Kossakovsky filmjében az élet elementáris erővel üti át azt a bizonyos negyedik falat, és nem hagy menekülőutat a nézőnek.

Lehetetlen nem empátiát érezni az állatok iránt, így pedig a Gunda kényszeríti a befogadót arra, hogy elgondolkodjon húsfogyasztási szokásain. A kamera végig közel van az állatokhoz, az ő szintjükön, az ő valóságukat igyekszik rögzíteni, ám eközben tisztelettel adózik hőseinek – nem kizsákmányolás a célja. A film csodája a maga egyszerűségében rejlik, ugyanakkor a vége tartogat meglepetést, a vetítőtermet pedig képtelenség úgy elhagyni, hogy közben az ember ne a szilánkosra zúzott lelkének darabjait próbálja összekapargatni. Leegyszerűsítve a Gunda egy példázat a vegánizmusról, de valójában ennél sokkal több: egy hipnotikus elmélkedés a faunáról, a természethez való kapcsolatunkról, azokról az erőviszonyokról, amelyek az egyik életet többre taksálják, mint a másikat, és általában véve a nagybetűs életről, ami minden élőlény ereiben ott lüktet. Egy film, ami az aktivizmus jegyeit viseli magán, és ami kísérleti jellegén keresztül a mozi fogalmáról és szerepéről is releváns kérdéseket tesz fel.

2. Srdan Golubović: Otac (Father)

(Díjak: Az ökumenikus zsűri díja, a Panorama szekció közönségdíja a legjobb játékfilmnek)

Az Otac az a típusú film, ami maradandó nyomot hagy nézőjén – Srdan Golubović a nagyszerű Templom a dombon után újabb kiváló mozival jelentkezik. A történet nyitójelenete azonnal megalapozza a kétórás játékidőre végig jellemző hangulatot: egy anya két gyerekével megjelenik a férje munkahelyén, és annak elmaradt bérét követeli, miközben azzal fenyegetőzik, hogy ha nem kapja meg a pénzt, felgyújtja magát és a gyerekeit is. Végül saját magát lobbantja lángra. A körülötte lévők gyorsan megfékezik a tüzet, mindez azonban elég ahhoz, hogy ő a pszichiátrián kössön ki, a gyerekeket pedig elvegye az állam az egyébként beszámítható és dolgozó apától. A film ezt a bizonyos apát, Nikolát követi, akinek farkasszemet kell néznie egy korrupt, igazságtalanságoktól mérgezett, embertelen rendszerrel, amiben a kisember kicsit sem számít.

Miután a hatóságok félrevezetik, megfenyegetik, megalázzák, és erőfeszítéseit gőgös közönnyel veszik semmibe, Nikola Belgrádba indul a szerb peremvidékről, hogy személyesen nyújtsa be fellebbezését, és visszakapja a gyerekeit.

Belgrád háromszáz kilométerre van, amit a férfi gyalog tesz meg, hogy ezzel is bizonyítsa: bármire képes a családjáért. Heroikus útját és a rendszer kegyetlen érdektelenségével szembeni ellenállását remekül fényképezett totálokban és a Nikolát alakító Goran Bogdan arcának közelijeiben mutatja be érzékletesen a film. Bogdan zseniális, teljesen magáévá teszi az apa figuráját, és fojtott játékában minden ott van az elnyomott, társadalom szélére sodródott, az állam által régen elfeledett ember nyomorából. Az Otac során többször ökölbe rándulhat az ember keze, és éppen ettől annyira erős a film: Nikola ellenállása átragad a nézőre is. Golubović mozija úgy képes erőt sugározni, hogy közben a kilátástalanság legmélyére kalauzol bennünket, hidegrázós realitással.

1. Ilja Hrzsanovszkij & Jekatyerina Oertel: DAU. Natasha

(Díj: Ezüst Medve a kiemelkedő művészi hozzájárulásáért Jürgen Jürges operatőrnek)

A DAU. Natasha az a film a 2020-as Berlinale felhozatalából, amiről lehetetlen az alkotói kontextus tárgyalása nélkül írni, pedig attól elvonatkoztatva is tökéletesen megállja a helyét. Ilja Hrzsanovszkij életrajzi filmet szeretett volna rendezni Lev Landau szovjet fizikusról, azonban a projekt egészen extrém irányba tolódott, és a filmtörténet valaha létezett legnagyobb kísérletévé nőtte ki magát. Harkov városa mellett felépült egy a sztálini korszakot idéző teljes városrész egy gigantikus filmstúdióban, ahova valódi embereket költöztettek, akiknek az akkori kor normái szerint kellett élniük, miközben a kamerák hol itt, hol ott forogtak (a szereplők sem mindig tudták, hogy éppen filmezik-e őket). Az Intézetként elhíresült helyen a legnagyobb titokban zajlottak a filmes munkálatok hosszú éveken keresztül (a projekt 2008-ban indult), végeredményben pedig hétszáz órányi mozgóképes anyag született, amiből több film és sorozat állt aztán össze – ezeknek az egyik darabja a Natasha. Ebben a történetben a címszereplőt, az Intézet kantinjának vezetőjét követjük, akinek a napjai főként abból állnak, hogy veszekszik fiatalabb kolléganőjével, Olgával, a szerelemről és félresiklott, magányos életéről elmélkedik, valamint a műszak végén a sárga földig issza magát. Azonban egy, az Intézet külföldi tudósával folytatott szexuális kalandot követően Natasha a titkosszolgálat látókörébe kerül. A film félelmetes hitelességgel ábrázol mindent, és semmit sem kendőz el: két középkorú ember, Natasha és a tudós nem szimulált szexuális aktusát premier plánban tárja elénk, ahogyan Olga teljes lerészegedése és a kitörő hányás is valódi.

A film dinamikája kiváló, kezdeti lassú folyásával közel hozza a karaktereket, bemutatja élethelyzetüket, a korhű díszleteknek és jelmezeknek, valamint a szereplők hipnotikusan hiteles jelenlétének köszönhetően becsalogatja a nézőt az Intézet világába.

A váltás, az elnyomó, totalitárius rendszer vasöklének súlyos csapása hirtelen, szinte a semmiből jön, és olyan gyomrost visz be a nézőnek, amit garantáltan nem fog elfelejteni. A Natasha komplex képi világa lenyűgöző, Jürgen Jürges, Fassbinder gyakori operatőre megérdemelten vitte haza az Ezüst Medvét munkájáért. A DAU. Natasha húsba vágó film a hatalomért és az intimitásért vívott hétköznapi harcokról, valamint az elnyomó rendszerek embertelen mechanizmusairól. És bár önálló alkotásként is kiváló, a DAU. projekt részeként etikai kérdések sorát veti fel, provokál, és moziban eddig nem tapasztalt kegyetlenséggel váj az emberi psziché legmélyére. Nézőként sincs menekvés, a DAU. minket is élve boncol fel.