A „nemzeti megújhodás” szolgálatában: Klebelsberg Kuno és az irodalom – Részlet a Kortárs októberi számából

Az irodalomtörténész [Horváth János] festette kép nemigen nyerhette el a miniszter tetszését, főleg furcsállhatta az irodalom szerepének, jelentőségének lebecsülését. A neonacionalizmus „új nemzeti ideológiája felállításához” éppen hogy az irodalom, a művészet és a tudomány művelőire számított. Mégpedig azért, mert – írta a „letiltásról” szóló nyilatkozata szellemében – „irányító hatalma” nincs rájuk, ők a kultúrának „a közvetlen hivatalos befolyástól ment óriási terében” helyezkednek el. Tormay Cécile-hez fordul, „szólaltassa meg” a lap írógárdáját, „a neonacionalizmusnak mik legyenek a céljai a szépirodalomban, továbbá a művészetek és a tudományok egyes ágaiban” (Gróf Klebelsberg Kuno levele a Napkelet szerkesztőjéhez, Napkelet, 1928/3).

Úgy képzeli, a neonacionalizmus „végeredményben politikai mozgalom lesz, de egészséges szellemének, irányának előkészítése elsősorban az irodalom feladata”.

Áttételesen bár, de ez a kérés lehet az elégedetlenség kifejeződése is, a csalódottságé, hogy a folyóirat indulásakor kitűzött célok nem váltak valóra. A „magyar lélek irányításáért” a Nyugattal vívott küzdelemben a Napkelet nem győzedelmeskedett – a „kettészakadt irodalom” tényét és gondját ugyan nem hozza szóba, ám ha a helyzetet kielégítőnek tartaná, akkor aligha írna arról, hogy „most megint szükséges (!) lenne egy nagy irodalmi mozgalomra”. A folytatás keserűen ironikusnak tetszik, ahol „csodálatosnak” minősíti, hogy „a magyar társadalomban nemzeti irodalmi mozgalom iránt meglevő sóvárgás éppen írói körökben csak részben talál megértésre”. Elégedetlensége kiterjed a politikára is, amelynek szerinte „erősítő irodalmi injekcióra” volna szüksége, s amelynek „újfajta nómenklatúrája teméntelen »izmus«-sal és »anti«-kal dolgozik”. Pozitív nemzeti programot sürget, s olyan „új monumentális alkotásokra” számít, amelyek nélkül „nincs nemzeti megújhodás”.

Ez az esztendő a csalódások éve lehetett az irodalmat illetően más vonatkozásban is. Az egyik a Nobel-díj ügye, a másik az Erdélyben indított schisma-per lefolyása. A kultuszminiszter közvetlenül nem nyilvánult meg egyikről sem. A nemzetközi elismerést, a „világsikert” azonban nagyon is fontosnak tartotta. A magyar gondolat a külföld előtt című, eredetileg a Pesti Naplóban közölt írása (1927. márc. 6.) a Monarchia felbomlása előtti idők jellemzőjének tünteti fel, hogy Ausztria diplomáciája „jobb ügyhöz méltó buzgalommal igyekezett azon, hogy a külföld előtt még nemzeti létünket is mintegy homályba burkolja”. Ezt a „ködöt azonban – feltételezi – át lehetett volna törni, s ha lettek volna nagy számmal olyan embereink, akik nemcsak a politikában és a publicisztikában, hanem az irodalomban, tudományban és művészetben sikerrel képviselhették volna Európa előtt a magyar gondolatot, akkor nem történt volna nézetem szerint az, ami megtörtént Trianonban”. A sikeres „képviselők” közé alig pár személyt sorol. Gróf Apponyi Albertet, Berzeviczy Albertet és – meglepetésre? – Lukács Györgyöt. A művészek közül szintén három alkotót emel ki – úgy vélve, nekik köszönhetően kerültünk be „az európai kulturális köztudatba”: Liszt, Munkácsy és Jókai. Az utóbbira, hasonló okból két évvel előbb, a kultusztárca már hivatkozott költségvetési vitája során is kitért – „csodálatos fajszeretetét” méltatta. És „csodálatos” műve, a Jövő század regénye főszereplőjével, Tatrangi Dáviddal mint olyan „lángelméjű magyar emberrel” példálózott, aki a „nagy találmányaival naggyá tette a magyar nemzetet”. Tatrangi maga a magyar kultúra – összegzett, példa rá, mitől „várhatjuk az ország feltámadását”.

A Nobel-díj elnyerése e tekintetben Európa, sőt a világ kulturális köztudatába való bekerülésre adott volna esélyt.

Miután Négyessy László, Császár Elemér, Papp Ferenc, Tolnai Vilmos és Horváth János a Magyar Tudományos Akadémia elé terjesztették javaslatukat Herczeg Ferenc Nobel-díjra való jelöléséről, s ezt az akadémia, melynek Klebelsberg igazgatósági tagja volt, elfogadta s továbbította Stockholmba, csak a díj bizottságának döntésére kellett várni. Várni, egyik évről a másikra, három esztendőn át, mielőtt az MTA a jelölés megújításától elállt volna (ld. Kollarits Krisztina, A Nobel-díj árnyékában, Magyar Napló, 2011/12). Ennek okával a korabeli sajtó – ismereteink szerint – nem foglalkozott, utóbb, az ötven évre titkosított bizottsági jegyzőkönyvek hozzáférhetővé válását követően többek között egy igen különös, mondhatni, meghökkentő okra lehet következtetni. Jelesül arra, hogy három év alatt sem készült el a díjra javasolt regény, Az élet kapuja német nyelvű teljes fordítása. Ami elkészült, azt úgy ítélték meg, hogy „elveszik a római reneszánsz pompájának és hanyatlásának nagyon terjedelmes leírásában, a történet főleg a fiatal magyar nemes és a magával ragadó, szellemes és csaló prostituált kalandja körül forog”. Egy évvel később a bírálók úgy foglaltak állást azzal kapcsolatban, amit a feltehetően megújított jelölés tartalmazott, hogy az egész mű megérdemelné a díjat: „valószínűtlennek tartjuk az író korábbi, fordításban rendelkezésre álló művei alapján”. A bizottság maga is szükségtelennek tartotta a jelölés fenntartását. Hogy az akadémia itthon ennek ismeretében döntött-e ugyanígy, a Herczeg-kutatók bizonyára tudják.

A tanulmány teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat októberi számában a 75. oldalon olvasható. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.