Újraosztás – Kleinheincz Csilla novellája a Kortársban

Nem ilyen karaktert akartam. Így nem akarom folytatni, de muszáj. Mert mindenki játszik, és ha én ki is szállok, a karakter akkor is megy tovább, csak valaki más irányítja, vagy éppen senki sem. De ha bénázik, mindenki a játékost hibáztatja. Vagyis engem. Hiszen az én karakterem, nem?

Akkor már inkább fogcsikorgatva viszem tovább én, osztom helyette a pontokat arra, ami helyes, matek, vitakör, harmadik nyelvi szakkör, foci, és nem érdekel, hogy ettől megborulnak az érzelmi értékei, azok úgyis csak új hülyeségek a játékrendszerben. Az én időmben még egyik karakternek sem voltak ilyen értékei, nem is csúszkált semerre a félelem és a mentális egészség skálája, csak mentünk, gyűjtöttük a pontokat, győztünk és győztünk és győztünk, ahogy megkövetelték tőlünk, és nem sírtunk, nem mondtuk, hogy nem akarunk játszani, hogy egy másik történetben akarunk karakterek lenni, és különösen nem írtuk a saját történeteinket.

Mert akárki akármit mond, egyetlen történet van, ami számít. Jöhetsz azzal, hogy azt a mesélő írja, de nagyon nincsen igazad, barátom. Valójában az írja, aki elég erős hozzá, aki annak idején arra költötte a tapasztalatát, amire kellett, aki haladt előre töretlenül, képességpróbáról képességpróbára, és aki tudja, hogy a szerencsének semmi szerepe nincsen. Csak annak, hogy mit szereztél meg, hogyan hasznosítottad, és amikor eljutok a végső ellenfélhez, bebizonyítom, hogy csak ez számított, és miután legyőzöm, legendás leszek.

Ez az én történetem, és az én karakteremet én irányítom, akkor is, ha a mesélő átrendezi a pályát, átírja a kalandokat és a próbákat. Addig nem engedem el, amíg meg nem küzd a maga végső ellenfelével.

Küzdünk egymással. Ő igyekszik abban a kalandban teljesíteni, amit én jelölök ki neki, mert ezt követelem tőle. Elvégre én tudom, hogy milyennek kell lennie a történetnek. Világos hierarchiákból, jutalmakból és büntetésekből kell állnia, mint egy régi kvarcjátékban, ahol mindennek megvolt a világos következménye, és a figura csak bizonyos helyeket és helyzeteket vehetett fel.

De mindeközben a karakter mégis változik, az értékei egyre rosszabbak, egy másfajta meséhez igazodnak, amit egyre kevésbé látok át. Már abban sem vagyok biztos, hogy a mesélő kézben tartja a sztorit egyáltalán. Csak a hangját hallom a fejemben, ahogy vég nélkül narrál, de ez is sokszor elvész a semmiben, és olyankor megriadok. Mintha mások volnának a szabályok, mint amiket én ismerek, és nem világos, mik a helyes döntések. Gurulnak a kockák, látom a számokat, és nem értem, hogyan jöhettek ki. Hiszen én mindent megtettem.

A novella teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat szeptemberi számában az 5. oldaltól olvasható. A lapszám hamarosan online is elérhető lesz a kortarsfolyoirat.hu-n.