„Sosem törekedtem a biztonságra” – Interjú Klem Viktorral

Hogyan tekintesz színészként a közelgő Post Mortem -bemutató elé? Ez teljesen más, mint egy színházi premier.

Számomra ugyanolyan izgatottsággal jár, mint a színházi bemutatók. Valóban nagy a különbség, hiszen a moziban bármilyen erősen szorítom a karfát vetítés közben, változtatni már nem tudok. A színházban, ha jól kondicionálja magát a színész a főpróbahéten, stabil szövegtudással, laza izomzattal, kellő koncentrációval lép színpadra, akkor megtörténhet a csoda, és minden rajta és a partnerein múlik. A film esetében nem így van, de ha magamnak meg tudok felelni, az olyan magabiztosságot és belső tartást ad, amelynek köszönhetően nem érhet nagy meglepetés a premieren. Ettől függetlenül a hibákat mindig észreveszem, és tudni fogom, hogy mit kellett volna másképp csinálnom. De a filmezésnek sajátos „játékszabályai” vannak, amit el kell fogadniuk a színészeknek is.

Külföldön már bemutatkozott a film, több fesztiválon komoly sikereket ért el, Spanyolországban megkaptad a legjobb színésznek járó díjat. Véleményed szerint mivel magyarázható ez a kedvező fogadtatás?

Jól tetten érhető, hogy bizonyos országokban milyen reakciókat vált ki a film. Spanyolországban és Dél-Amerikában például imádják a horrort. Úgy láttam, legtöbb helyen szimpatikusnak találták, hogy Bergendy Péter nem akar a klasszikus műfaji határokon belül mozogni, hiszen belekóstol a horrorba, megpendíti a pszichothriller húrjait, és egészen egyedi színeket, lírai momentumokat is felvonultat. Bevallom, eléggé nosztalgikus alkat vagyok színészként és a magánéletben is, éppen ezért mélyen érintett a filmnek az az érzelmi vonulata, mely a Hais Fruzsina által játszott Anna és az általam megformált karakter, Tomás egymásra találásában rejlik. Mindketten sajátosan viszonyulnak a halálhoz, illetve a halálból visszatérve az élethez. Fontos kérdéseket tesz fel ezzel kapcsolatban a Post Mortem.

A horror műfaji sajátosságai mennyire határozták meg a színészi eszközeidet?

Elképesztően izgalmas dolgokat kellett megcsinálnom: például eljátszani, hogy egy kísértet van a közelemben, miközben nem volt ott senki, az alakot és a suhanást utólag tették bele a képkockába. Számos olyan próbatétel adódott – ilyen a kötelek által mozgatott akciójelenetek sora vagy a víz alatti forgatás reduktorral (légzőautomatával) –, ami inkább az amerikai filmekre jellemző. Volt olyan is, hogy húsz–huszonöt percen keresztül nem jöhettünk fel a felszínre.

Tomás az első világháború után új életet kezd : holttesteket fényképez egy faluban, ahol bizonyos megmagyarázhatatlan jelenségek miatt őt kezdik okolni, és ellenséggé válik. Könnyen megtaláltad a figurát?

Schell Judit Marcsa szerepében azt mondja erről a férfiról, hogy „nem csépeli a szót”, ami rendkívül pontos szerzői instrukció.

Eddig többnyire olyan szerepeket kaptam, ahol „csépelnem kellett a szót”, ezért is foglalkoztatott, hogy milyen gesztusrendszer és interpretációs eszköztár segítségével lehet egy ilyen zárkózott embert megmutatni.

Próbáltam személyes kapcsolódási pontokat találni, hogy például mi történik bennem és velem, amikor zárkózott és hallgatag vagyok. Az elején viszonylag sokat keresgéltünk, Bergendy Péter segítségével toltuk ide-oda a figurát, mire meglett Tomás karaktere.

Bergendy Péterrel és csapatával nem dolgoztál korábban. Hogyan kerültél most képbe?

Nem tudom, hogyan esett rám a választás. Régebben hallottam a film tervéről, több kollégámmal beszélgettem róla, és tettem olyan célzást, hogy szívesen benne lennék. Fogalmam sincs, hogy ez eljutott-e Péter fülébe, vagy a véletlen hozott össze bennünket. Mindenesetre megkeresett, ideadta a forgatókönyvet, majd egy beszélgetésre hívott. Megéreztük az elszántságot egymásban, és a beszélgetés végére megkaptam a főszerepet. Ennek nagyon örültem, és jó volt a megérzésem, mert a Post Mortem különleges mérföldköve lett a pályámnak.

Olvastam, hogy a forgatás költségvetési okok miatt rohamtempóban zajlott. Ennek ellenére végig jó hangulatban tudtatok dolgozni?

Azért ez valójában úgy néz ki, hogy mondjuk egy napi sorozatban naponta huszonöt oldalt mond el egy színész, a „rohamtempójú” játékfilmben mindössze kettőt, ami sok szempontból kényelmesebb és átláthatóbb helyzetet teremt számunkra. Kétségtelen, hogy a körülmények – a hó, a sár, a mínusz hat–nyolc fok Szentendrén – mindenkit próbára tettek, és ez feszített munkatempóra sarkallta a stábot. Az akciójelenetek felvétele különösen időigényes: ritkán fordul elő, hogy beállítjuk, és elsőre megvan. Időnként közbeszól a technika ördöge, így aztán olyan is volt, hogy egy tizenöt másodperces nyersanyaggal egész nap bíbelődtünk. Ezzel együtt nekem nagyon kellemes emlék maradt a forgatás, végig jó hangulatban, családias légkörben dolgoztunk. Amint véget ért egy jelenet, gyakran poénkodni kezdtünk, amibe olykor a rendező is beszállt. De amikor az átállást követően ismét felvételre került sor, újra magunkra húztuk a figurát, és igyekeztünk teljes odaadással, maximális koncentrációval jelen lenni.

A partnereiddel miként tudtatok együttműködni a közös jelenetekben? Gondolok itt az Annát alakító, akkor tizenkét éves Hais Fruzsinára, aki nagyon természetesen létezett a kamera előtt.

Nagy szerencsénk volt Fruzsival, mert ő versenyszerűen úszik, ebből adódóan a lelki és fizikai teherbírása szinte kimeríthetetlennek tűnt. Végig fegyelmezetten, türelmesen dolgozott, egyszer sem sírta el magát, ha órákon keresztül kellett a dermesztő hidegben várakoznia. A jelenetekben is páratlan profizmussal vett részt, mindig tudta a szövegét. Sokat nevettünk, amikor a nap elején összemondtuk a közös részeinket, mert inkább ő gyakorolt velem, nem pedig fordítva. Amikor egy viccel vagy egy népdallal teljesen magamra tudtam vonni Fruzsi figyelmét, mindig nagyon jól működtünk együtt, és született néhány olyan összehangolt, szép jelenet, amit reményeim szerint a nézők is észrevesznek majd.

A színházban is történnek most veled fontos dolgok: új bemutatód, a Múviláv ezer szállal kötődik a film világához. Mi hívta életre?

Régóta szerettem volna olyan revüszerű színházi előadást létrehozni, amelyben prózai színészként tudok egy kicsit énekelni, van benne élő zene, valamint tematikájában összekapcsolja a film és a színház műfaját. A pandémia alatt volt időm gondolkodni ezen. Az ötletem megtetszett Lombos Pálnak, a Swing à la Django zenekar vezetőjének, aki sokat segített a produkció létrehozásában. Trokán Nóra a partnerem, akivel osztálytársak voltunk az egyetemen, és azóta vártam, hogy újra együtt játszhassunk. A próbákon egyetlen dolgot kértem a többiektől: ne felejtsük el, hogy ez egy 21. századi lazasággal előadott revü, szabad elesni a színpadon, akár a feje tetejére is állhat minden. Nórival már a beültetés közben a nézőtéren vagyunk, és civil módon beszélgetünk mindenkivel. Legutóbb például tombolasorsolással kezdtük az előadást, ami infantilisnak tűnik, de talán felidézi a filmforgatásra is jellemző hangulatot, amikor az egyik pillanatban még viccelődünk, egy perccel később pedig már fegyelmezetten veszünk részt a jelenetben. Legfontosabb célunk, hogy mosolyt csaljunk a nézők arcára, és hozzásegítsük őket ahhoz, hogy átmenetileg félre tudják tenni a hétköznapok gondjait.

Néhány év után elővetted A nagybőgőt, amit a közönség októbertől újra láthat. Korábban Darvas Iván előadásában vált legendássá, de ő elmúlt hatvan éves, amikor játszani kezdte, te viszont huszonnyolc voltál, amikor először bemutattad.

Igen, és majdnem bele is tört a bicskám. Azok az alkotótársak, akik „külső szemként” ott voltak mellettem, heteken keresztül kétségbeesve és tanácstalanul nézték, ahogy vergődöm, és mindenáron szeretnék egy tőlem távol álló figurát megalkotni.

Miért akartad ezt ennyire?

Mert a klasszikus „ide nekem az oroszlánt is!” korszakomban voltam, és egyébként vagyok jelenleg is. A színésznek két lehetősége van: vagy biztonsági játékot játszik, és tutira megy, vagy kockáztat, és keresi a veszélyes helyzeteket. Engem mindig az utóbbi érdekelt, sosem törekedtem a biztonságra – szeretem az olyan kihívásokat, amikor látszólag megoldhatatlan feladatokat kell teljesíteni. Mi történhet? Legfeljebb „perecelek” egy nagyot, és nevetnek rajtam. Aztán felállok, leporolom a nadrágomat, és megyek tovább.

A szakma első számú szabályai között tanultam meg, hogy igenis szabad hibázni, kudarcot vallani, sőt kell is, mert felvértezi az embert, és a tanulságokból mindig tovább lehet építkezni.

Gyakran volt ilyen?

Színészi alakításommal szerintem nem buktam látványosan. A pályám elején inkább az volt a nyomasztó élmény számomra, hogy a Radnóti Színházban a kispadon ültem. Nem éreztem erős bizalmat sem a nézők, sem a színházvezetés részéről, ami egy igazán nagy és nehéz feladatot jelentett volna. Ha az ember éveken keresztül inast játszik, két mondatra vár egész este, akkor hajlamos lesz rágörcsölni arra a két mondatra, és egy idő után elhiszi magáról, hogy nem képes többre. Ez nem látványos kudarc, de belső leépülést jelent színészileg, amit nem szabad hagyni.

Szóvá is tetted?

Persze. Valószínűleg az egész lényem, minden mozdulatom és talán a játékom is arról árulkodott, hogy elégedetlen vagyok, mert nem tudom magam megmutatni. Olyan ez, mint egy étteremben, ha a vendég éhes marad: meglátszik rajta, és egy jó pincér ezt észreveszi. Szerintem egy jó színházigazgató is észreveszi, ha a színésznek erős hiányérzete van az önmegvalósítás tekintetében.

Emiatt, ha végül nem küldenek el a Radnótiból, magadtól is eljöttél volna?

Előbb-utóbb mindenképpen. Pár hónappal vagy egy évvel korábban már fontolgattam ezt, de nem volt hozzá bátorságom.

Visszatérve A nagybőgő re : a feladat nehézségén túl mi vonzott ebben az anyagban?

Kamaszkoromban Sárközy Zoltánnal láttam az előadást. Szuggesztív és inspiráló színészegyéniség volt, nemrég hagyott itt bennünket. Az volt az első olyan színházi élményem, amikor feloldódott a nézőtér és a színpad közötti távolság, a misztikum pedig felerősödött. Sárközy egy méterre állt tőlem, és elementáris hatással volt rám, ahogy szinte eggyé vált a hangszerével. Ráadásul magam is zenéltem – akkortájt hagytam abba a csellót, és basszusgitárra váltottam –, ezért a téma is érdekelt. A próbafolyamat közben újabb és újabb mélységeit fedeztem fel az anyagnak, éreztem, mennyire érvényesen beszél az emberi lélekről. A nagybőgős nem a millióból egy csodabogár, hanem mindannyiunkat megtestesíti.

Sokunkra igaz lehet Süskind „képlete”: választottam egy életet, de igazából csak eljátszom magamnak és a környezetemnek, hogy nekem ez jó, valójában többre vágyom, leginkább az ideális szerelemre, ami elérhetetlen.

Ezért jobb, ha levetjük a maszkunkat, és őszintén kimondjuk: teljesen mindegy, hogy meddig és hogyan élünk, mert minden reménytelen. Ezt persze végtelen játékossággal, sok humorral fogalmazza meg a szerző, de a végkövetkeztetése mégis az, hogy az ember tönkremegy így is, úgy is, ami eléggé arcul csapja a nézőt.

Mennyit változott az elmúlt években a produkció, illetve a t e viszonyod az anyaghoz?

Nemrég a kezembe került az első bemutató felvétele. Ahogy belenéztem, a huszonnyolc éves Klem Viktort figyelve az volt a benyomásom, hogy kapkod, rohan valahová, mintha az életéért futna, pedig olyan meghitt pillanatok vannak a szövegben, amelyeket jobban át kell érezni, és lassabb tempót kívánnak. Sok mindenre időközben nyertem ráismerést a nagybőgős életfilozófiájával kapcsolatban, sok minden történt velem azóta, talán érettebb is lettem. Elképzelhető, hogy öt–tíz évente előveszem, és játszani fogom életem végéig. Egyrészt hiszek benne, másrészt nagyon szépen változik az idő múlásával. Érdekes lesz, amikor a hetvenéves Klem Viktor néz vissza fiatalkori önmagára, és talán kellemesen megmosolyogja, mennyire nem tudott semmit a színészetről és az életről. Azért is érdemes az előadást hosszan repertoáron tartani, mert jó viszonyítási alap lehet, állandó mércéje annak, hogy éppen hol tartok.

Arról beszéltél valahol, hogy a rád jellemző kettősség kamaszkorod óta megvan benned: a „hülyegyerek” és a „tervező férfi”. Valahogy úgy érzem, a pályád is ennek megfelelően alakult mostanáig. Mennyi ebben a tudatos tervezés?

Azt hiszem, semennyi.

Inkább hagyod, hogy megtörténjenek veled a dolgok?

Igen. Jó lenne, ha most azt mondhatnám neked, hogy vannak ötéves terveim. Talán arra is büszke lennék, ha egy évre előre tudnék tervezni. De ez nem így van. Jelenleg azt sem látom világosan, hogy a jövő héten mi vár rám. Sajnos ki kell mondani, hogy sokszor kerülhet méltánytalan helyzetbe egy színész, mert manapság nincs megbecsülése ennek a szakmának. Nem marad más, meg kell találni az arany középutat ahhoz, hogy az ember alkotóként hű maradjon a saját elveihez, de a gázszámlát is be tudja fizetni. Szerintem egyáltalán nem volna ciki, ha ebben is követnénk az amerikai mintát, ahol az éppen megélhetés nélkül lévő színész elmegy egy kávézóba dolgozni, vagy akár ételfutárként szaladgál a városban. Talán segít az egóját is helyretenni, ha egy sikeres színházi előadás után másnap biciklire pattan, becsenget valahová, és azt mondja: „meghoztam a spagettit”.