Tényleg macsóság nélkül – kritika a Csaknekedkislány-jelenségről és a Kobraszív című albumról

Ahhoz, hogy a Csaknekedkislány-jelenséget értelmezni lehessen, muszáj valamit kezdeni a macsóságnak a magyar könnyűzene szövegvilágában betöltött szerepével. Merthogy van neki, méghozzá számos különböző árnyalatban a borzasztóan kínostól a szerethetően szellemesig. E két végpontra villantsunk is fel két emlékezetes példát: az egyik oldalon ott van Sipos F. Tamás 1994-es Nincs baj, Baby! című, fájóan emblematikus opusza, amely megjelenése idején kimondottan közönségkedvencnek számított.

Hogy ma minek számít, azt talán jól jellemzi, hogy 2016-ban még Puzsér Róbert Sznobjektívjében is helyet kapott a tíz leghitványabb magyar nyelvű sláger között: ez a dal olyan mérhetetlenül, gyalázatosan szexista, hogy mai füllel teljességgel érthetetlen, hogyan játszhatta/játszhatja le bármilyen rádió is szégyenérzet nélkül. A másik oldalon ott van, mondjuk, az ezredforduló egyik legemblematikusabb, macsóságával együtt is méltán kultlemezzé váló anyaga, az Emil Rulez Zazie az ágyban című albuma. Ezen az anyagon Hegyi György játékos szövegvilágában leginkább malac férfifantáziák találkoznak szakítások és nemi betegségek emlékével, így piszkálva meg az erős, birtokló, soha nem hibázó és megingathatatlan férfiképet.

Valahol a kettő közötti skálán robbant be 2016-ban a Csaknekedkislány Na Ná Ba Bám című első anyaga. És amennyire egyértelműnek tűnik sokak számára, hogy az említett skálának melyik pontjához áll közelebb, bennem éppen akkora zavart okozott. Amikor egyetemi éveim alatt egy szaktársamtól először hallottam a banda nevét – ő az alternatívnak hívott zenei színtér ritka pozitív példáinak egyikeként hozta fel –, gyanakodva húztam fel a szemem. Csak-neked-kislány? Tessék mondani, melyik az a kislány (már eleve ez a terminus macsó pozíciót feltételez) a közönségben álló x nőnemű egyén közül, amelyiknek csak? Merthogy első ránézésre ez a név nem tűnik többnek egy ironikusnak tűnően macsóskodó, de azt azért mégiscsak komolyan vevő zenekarnévnél. A Na Ná Ba Bám meghallgatása ezt a kételyt nemhogy nem oszlatta el, de továbbiakat teremtett.

Ezek a dalok vajon egy monogám kapcsolatra vágyó balszerencsés lélek vagy egy szexuális ösztönöktől túlhajtott, minél többeknél bepróbálkozó kan szemszögéből szólalnak meg – illetve ha ez eldönthetetlen, akkor tudatos döntés eredményeként az-e?

Lényegét tekintve különbözik-e a kellemetlenül macsó, csajozós zenekaroktól az a CsNK, amelynek a szövegeiben a felvállaltan bunkó (értsd: szókimondó) beszédmód tanulságaként (Momés lány, Falábú nő) – vagy akár attól függetlenül (A DR. Balatoni kalandja) – az énekesnek újra és újra csak a vicceskedve szomorkodó beszámoló jut a próbálkozás sikertelenségéről?

Nem éppen ez-e a kellemetlen macsóság előszobája? A Na Ná Ba Bám szinte végig ezen a koncepcionális módon beszélt sikertelen próbálkozásokról, ebből a sekélyes tapasztalathalmazból pedig nem jutott többre a Tihany emblematikussá vált, végtelenül pesszimista sorainál: „senki nem azzal van, akivel szeretne lenni". Ezen a ponton vágtam én rá nagyon dühösen, hogy ha a valakivel levésre való kísérletre ennek az albumnak az olykor kínos, olykor csak semmilyen szókimondása az egyetlen eszköz, akkor a magam részéről köszönöm szépen, de inkább senkivel nem szeretnék lenni.

A fent felvázoltak ellenére két kérdés továbbra is maradt bennem. Egyrészt az, hogy ha minden tiltakozásom ellenére mégis olyan helyzetbe kerülök, hogy valakivel szeretnék lenni, akkor az említett próbálkozási formákhoz képest más módon lehetek-e vele. Másrészt pedig az, hogy a CsNK mitől ennyire népszerű fiatal értelmiségi körökben, hiszen úgy gondolom, hogy az esetek nagyon nagy részében mégiscsak egy hullámhosszon jár velük az agyam. Az első kérdést illetően egyelőre keresem a lehetséges módokat, az pedig a második kérdés szempontjából kimondottan örvendetes, hogy ebben a folyamatban akár a CsNK későbbi anyagai is mutathatnak utat, mert érződik bennük a szándék a kitörésre a Na Ná Ba Bám szerencsétlen kimódoltságából. Éppen úgy a 2016-os kislemez, amely a férfi ént próbálta meg állatmetaforákba csomagolni, mint ahogyan az idén megjelent Kobraszív nagylemez, amely tulajdonképpen jelen írás fő tárgya.

A Kobraszív összességében sokkal metaforikusabb szövegekkel és szerencsére jóval kevesebb kényszeredett invokációval dolgozik a Na Ná Ba Bámnál. Ezzel lényegesen kevésbé macsószagúbb lett annál, egyúttal sokkal profánabbul is illeszkedik az irodalmi ihletettségű magyar alternatív dalszövegkultúra hagyományaihoz. Bár utóbbi világot a legtöbben Lovasi Andrással kötik össze, Csepella Olivér már az album legelső dalával bizonyítja, hogy képes ennél távolabbra látni: az Ujj Zsuzsiban a Csókolom zenekar frontasszonya a csalódás angyalaként jelenik meg. Rögtön őt követi egy, az Orfeusz és Eurüdiké történetével párhuzamba állított ballada (Lődi ), az arra érzékenyeknek pedig a Király úr című dalról eszükbe juthat Zelk Zoltán Hajnali vendég című verse.

Az alternatív zenei és irodalmi áthallások ugyanakkor másodlagosak ahhoz a tényhez képest, hogy az album dalai nem is egyszer mintha tudatosan az ellenkezőjét csinálnák annak, mint amit a Na Ná Ba Bámban.

Nincs Falábú nő, nincs Momés lány, nincsenek blöffszagúan cikis helyzetábrázolások, és egyáltalán, a külvilág leírása helyett sokkal jellemzőbb a befelé fordulás. Ez alól kivétel az Ági fia, de még ez is sokkal érzékenyebb, fájdalmasabb és főleg önreflexívebb, ennél fogva pedig pontosabb próbálkozás a korábbiaknál. Az album két csúcspontja két igazán csavaros dal: a minden nőinévcímű dal alól a szőnyeget kihúzó Rólad akkor sem 2000, illetve az intimitás nélküli szex problémáit taglaló Farmerkabát. Utóbbi refrénje a „ne utáljatok meg engem ettől" kezdettel annyira József Attila-i módon zsigerekig ható, mintha az előző album felszínes csapongásaiért vezekelne.

És az sem árt a Kobraszívnek, ahogyan szól. A sajtó egy része által csak metálparódiának tűnő cím egy, az előzőnél nagyságrendekkel jobban feljátszott és kikevert anyagot takar, amelyben minden idézőjel nélkül rejlik egyfajta karcosság. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy ez az album sokkal komolyabban vehető az elődjénél. Ott például még simán elveszett volna a Mese című dalnak az az egyre cinikusabban ismétlődő sora, hogy „ezek furcsa dolgok", itt viszont olyan éles, pofás riffekkel sikerült körülvenni, hogy felerősítik a hatást, így nem lehet nem odafigyelni rá.

Ez az album tehát elég tisztességesen levakarta magáról azt az érzést, amikor egy tábortűz körül üldögélő társaság legkevésbé macsó tagja úgy próbál bevágódni a társainál, hogy vicceskedve elkezdi mesélni a legkínosabb történeteit. A Kobraszív fiúja inkább sötétben dülöngél, fogalma sincs, kik vannak körülötte, szarik a macsóságra, és így ordítja bele fájdalmait a világba. Szóval lehet ezt komolyan, kínos kilengések nélkül is csinálni.