Egy műanyag palack hosszú élete – Kritika Kőhalmi Zoltán Az utolsó 450 év című könyvéről

Kőhalmi Zoltán humoristának, a Dumaszínház társulat egyik kiemelkedő tagjának Az utolsó 450 év a második regénye a 2019-es skandináv krimiparódia, A férfi, aki megølte a férfit, aki megølt egy férfit, avagy 101 hulla Dramfjordban című műve után. Előző írásában a skandináv krimik kódrendszerét alkalmazta, miközben a történetbe ágyazott más műfajparódiákat is (például a vámpírregényét). Az utolsó 450 év már a címével is sejteti, hogy egy science fiction-alkotással van dolgunk, amire a borító is ráerősít. Egy sivatagos, holdbéli tájat látunk futurisztikus épülettel, hatkerekű járművel, szkafanderes emberekkel, űrhajókkal, hegyekkel – és egy hatalmas polietilén mézes maci műanyag csomagolásával. A Dűne atmoszféráját sejtető táj és a műanyag maci kontrasztja komikus hatást eredményez, így a borítóba csempészett humor a szerzőt kevésbé ismerő olvasókat is orientálja. A jövőbeli járművek a kicsinek tűnő hegyekkel és épületekkel együtt szöges ellentétben állnak a hatalmasnak látszó, múltbéli mézadagolóval – 

a stand-up comedy műfaja is hasonló eltúlzott, a várakozásokkal szembemenő ellentétekre épül.

Ez a feszültség nemcsak a borító ábrái, hanem a borító és a könyvben szereplő illusztrációk között is fennáll: a kötetben a szerző saját rajzai találhatók, amelyek egyszerűségükkel és a tankönyvi illusztrációkra hajazó képaláírásokkal különböznek a színes és részletgazdag borítótól. A humor a könyv más paratextusaiban is felfedezhető, a hátsó fülszöveg például felsorolja a szerző jövőben elkészülő műveit, Kőhalmiról pedig úgy tesz említést, mint aki az „egykori Budapesten” élt.

Aki hallotta már Kőhalmi bármelyik stand-up előadását, Az utolsó 450 év első pár oldala után úgy érezheti, mintha a humorista egy önálló estjén ülne. Míg a szerző első regénye jobban követi és parodizálja az adott műfaj jegyeit, itt inkább a stand-up comedyben szerzett kulturális tőkéjét kamatoztatja az alkotó. Az egyik humorforrás az emberiségnek a szeméttel való, szatirikusan bemutatott sziszifuszi küzdelme. A másik a stand-up comedyre is jellemző hétköznapi megfigyelésekből levezetett poénok, mint például a hosszú évzáró beszédek az iskolában, hogy az autó tetején felejtjük a holminkat indulás előtt, vagy a következő bölcsességek: „Valamiért topmodellek ritkán kötötték össze életüket vasúti pályamunkásokkal, de ha mégis, soha nem a vasutas választott.”; „[É]rtően bólogatott és jó ütemben helyeselt. Kevesen tudták, de a randevúk sikere valójában mindig is ezen az egyetlen képességen állt vagy bukott.”; „Az egész történelem során nem létezett olyan munkahelyi kollektíva, amelyik egy üveg bornál komolyabb névnapi ajándékra áldozott volna.” A regény nyelvezete – mint ahogyan azt a közönség Kőhalmitól az előadásai során megszokhatta – tartalmaz még popkulturális utalásokat, illetve tudományos és vallási kifejezéseket. Stílusa ironikus, ezáltal komoly témáját, a környezetszennyezést kifigurázva mutatja be.

Az a jelenség, hogy stand-up comedy előadó írjon könyvet, már több mint egy évtizedes múltra tekint vissza Magyarországon. A 2010-es évek elején az Ulpius-ház a Dumaszínház több tagjának megjelentette az alkotását. Ez a 2010-től 2012-ig tartó időszak számít az első fontosabb korszaknak, amikor magyar stand-uposok művei elárasztották a könyvpiacot. 2015-2016 után egy hosszabb kihagyást követően – amikor egyetlen mű sem jelent meg a stand-uposoktól – 2017-ben kapott új lendületet ez a trend, elsősorban Bödőcs Tibornak és Dombóvári Istvánnak köszönhetően, akik a mai napig a fellépés mellett írásra fordítják kreatív energiájukat. Hozzájuk csatlakozott Kőhalmi Zoltán 2019-ben. Ez a jelenleg is tartó második korszak egyelőre sikeresebbnek tűnik, mint az első próbálkozás. És hogy miért éri meg humoristák által írt regényeket felkarolni? A kiadás okai közt szerepelhet az is, hogy 

a komédiásoknak több mint egy évtizedes tapasztalatuk van a nevettetésben, azaz a stand-up comedyben, ahol maguk írják a saját szövegeiket, illetve emellett van némi irodalmi kötődésük is

– Kőhalmi például a Hócipő szatirikus kiadvány publicistája volt. Másik fontos tényező a bennük rejlő marketinglehetőség: Kőhalmi jelenleg is fellépőként járja az országot önálló estjével, előző estjének tv-premierjén pedig a Comedy Central Magyarország televíziós csatorna nyereményjátékkal népszerűsítette a regényt.

A 450 év történetének felépítése lineáris, egy mézesmacinak és kupakjának több évszázados életét követi végig. A főszereplő nem egy életre kelt bábu, mint Pinokkió vagy egy mézesflakonokkal benépesített világ követe, hanem egy használati tárgy, amit akárki megvásárolhat akárhol, akármikor. Ez a gondolkodó és érző, de cselekvésképtelen szereplő Dalton Trumbo Johnny háborúja című regényének főszereplőjéhez hasonló. Nem a maci mozdítja előre a cselekményt, hanem a környezetében lévő emberek.

A cselekményalakító szereplők sorában a két első Bozsó Péter gépészhallgató és barátnője, Mezey Regina, a kényelmes környezetvédelmi aktivista, aki úgy él, hogy ne rontson a már kialakult ökológiai helyzeten. Amíg Péter szerint az újrahasznosítás csak a lelkiismeret megnyugtatására való, addig Regina ötéves kora óta elkötelezett környezetvédő – ez az ellentét az egész történet alapja. Míg Péter leszármazottai gyártják a szemetet, vagy a lom felhasználásából próbálnak hasznot húzni, addig Regina utódai a környezetvédelem különböző szintjeit képviselik. Péter megveszi főszereplőnket, a mézes macit, és az ebből kerekedő vita szakításhoz, illetve szétköltözéshez vezet.

A történet 2022-től 2472-ig játszódik némi kitérővel a múltba. Azért éppen ennyi ideig tart a cselekmény, mert négyszázötven év alatt bomlik le a műanyag, így Maci nézőpontjából is trükközés nélkül elmesélhető egy több évszázados cselekmény. A helyszínek viszont már kevésbé ragaszkodnak ehhez a logikához: éppúgy középpontba kerül Pusztazámor, egy létező, hulladéklerakójáról ismert Pest megyei község, mint Palau, az idegenforgalmáról híres szigetcsoport vagy éppen a fiktív Polimerika, ahova az emberiség a szemetét szórja. A valós és kitalált helyszínek közti ellentét kisebb léptékben is megjelenik, amikor az emberek szűk lakásokba kényszerülnek, és a helyigényüket a tágas virtuális valóságban élik ki. 

Minél előrébb haladunk a történetben, annál jobban belevész az olvasó a szerző által folyamatosan, aprólékosan alakított világba, amiben egyre kevesebb a mi környezetünkre hasonlító elem.

Egy idő után már a köztereket is a szereplőkről nevezik el. Ez a legnagyobb erőssége a műnek: a szereplők az idő múlásának köszönhetően jönnek-mennek, tíz generációval találkozunk alig kétszázötven oldalon, kevés idő jut a karakterek és a cselekményszálak elmélyítésére, de a világ végig következetesen épül az első oldaltól az utolsóig.

De még így is monotonná teszi a narratívát, hogy minden leszármazott élettörténetét megismerjük, a humoros nevek pedig megnehezítik az olvasók számára annak követését, hogy ki kinek a rokona. Így a világépítés negatívuma, hogy egy szórakoztató irodalmi műhöz képest nagy figyelemmel kell követni és észben kell tartani, hogy ki kicsoda (vagy hogy például mire szolgálnak a robottúzokok).

A regény a saját műfaját is adó science fictionre leegyszerűsített tudományos kísérletként tekint: Kőhalmi gondolatkísérletei között szerepel, hogy a jelenünkben élők közül sokan elmélkednek azon, milyen lesz a 2000 után születettek élete, felnőtt kora, és az ő utódaik élete. Ezt a szerző leleményesen beleépíti ebbe a műbe olyan elemeken keresztül, mint hogy hagyományőrző cipzáras övtáskát fognak hordani, illetve film- és sorozatszereplőkről nevezik el gyerekeiket.

Bár a regény majdnem fél évezredet mutat be – még ha nem is minden évszázadot ugyanolyan részletességgel –, mégis koherens egésszé áll össze, felhívja a témában, a környezetvédelemben található ellentétekre a befogadó figyelmét. Nem propagálja a természetvédelmet, és nem foglal állást abban, hogy az ember vesztét a környezete tönkretétele fogja-e okozni – de éppen annyira gondolkodtat el, hogy nem tudunk végig felszabadultan szórakozni a bemutatott szituációkon.