„Ha a több a kevesebb, akkor a több a minden” – Interjú Kokas Nikolett művészettörténésszel

Családtagként milyen viszonyban állsz Tandori Dezső életművével, hogyan kapcsolódsz hozzá?

Már a gyerekkoromat is több szinten végigkísérte a Tandori-életmű. Emlékszem, egészen kicsi koromtól kezdve minden magyartanárnőmnek dedikált Tandori-kötetet vittem ajándékba, és akkor nem is értettem, hogy miért örülnek annyira ennek. A szüleim pedig sokszor olvastak fel otthon Tandori-szövegeket – ilyen volt a Medvék minden mennyiségben vagy a Medvetalp és barátai. Illetve minden karácsonyra medvét kaptam Dezsőéktől ajándékba. Ugyan ezeket már továbbajándékoztam a saját gyerekeimnek, de ma is megvan az a pár darabból álló medvegyűjtemény, amit gyerekkoromban tőlük kaptam. Tulajdonképpen az életemben először tárgyiasult formában volt jelen a Tandori-életmű.

Aztán hosszú idő kimaradt, tinédzserkoromban nem is foglalkoztam ezzel a fantasztikus irodalmi anyaggal, nyilván akkor még az oktatás része sem volt. Ugyanakkor Dezsőék nagyon elzárkóztak, nem érintkeztek sokat a családdal. Bensőséges életet éltek a Lánchíd utcában, és nem sok mindenkinek volt bejárása oda.

Aztán az egyetemi éveim alatt volt egy-két hosszabb telefonbeszélgetésünk, de akkor sem irodalomról, hanem képzőművészetről esett szó. Felhívta a figyelmem egy-egy olyan festőre, akik nem igazán ismertek, de érdemes lenne foglalkozni velük, mert izgalmas az életművük.

Dezső jól ismerte a képzőművészetet, legyen szó egyetemes vagy magyar művészettörténetről.

A személyes kapcsolatunkat sokkal inkább a képzőművészet határozta meg.

Mikor kezdted olvasni Tandori Dezső műveit?

Irodalmi szinten csak a halála után kerültem vele kapcsolatba. Úgy érzem, ez egy megkésett rátalálás a nagy Tandori-életműre. Akkor szembesültem azzal igazán, hogy milyen messze kitolta az irodalom határait – ilyet csak a képzőművészetből ismertem addig. Messze megelőzte a saját korát.

Csak most kezdtem el igazán ismerkedni a műveivel, Tandorit tekintve későn érő típus vagyok. Egyre intenzívebben foglalkozom vele, már csak a kiállítások miatt is. Elkezdtem megérteni a nyelvezetét, rátaláltam egy útra, ami segít közelebb kerülni a szövegeihez.

Nagyon szeretem Ágnessel közös kötetüket, a Madárnak születni kell…!-t, talán ez a kedvencem. Gyönyörűen van leírva a madarakkal vagy inkább a madárléttel való azonosulásuk. Sokat olvasom még a Feltételes megállót, az Ördöglakatot, és ismerkedem a Pontversekkel. Az utóbbi egészen különlegesnek tartom képzőművészeti szempontból is. Persze a hagyaték feldolgozása során az egész család folyamatosan olvasta a verseket, papírfecniket.

A családtagok mennyire ismerték a Lánchíd utcai lakás „mikrokozmoszát”? Mennyire volt bejárásotok oda?

Két lakásuk is volt az épületben, az egyik a földszinten, a másik a harmadik emeleten, az utóbbi volt a szentély. Ez az ő kizárólagos életterük volt, egy idő után már senkit sem engedtek be. Aki valaha betette oda a lábát, az csodaként emlékszik erre vissza. Még a legjobb barátok, művésztársak sem voltak bejáratosak.

Talán hat-nyolc éves lehettem, amikor utoljára jártunk náluk, arra emlékszem, hogy akkor már voltak madarak. Mindenkin fehér köpeny volt. Az egyik szobában laktak ők, a másikban pedig a madarak. Napközben ugyan kiengedték a madarakat, de amikor látogatók jöttek, akkor az a szoba bezárult, hogy az állatokat ne zavarja senki.

Ugyan gyerekként csak egyszer-kétszer voltam a harmadik emeleti lakásban, mostanában nagyon sokat tartózkodtam ott. Valami ott maradt belőlük. A lakás egész atmoszféráján érezhető a jelenlétük, még azok után is, hogy a hagyatékot összepakoltuk, és a PIM elszállította. Valamitől mégis működik még a varázslat, ami a Lánchíd utca 23-hoz köthető.

Mi lesz a lakás további sorsa?

Még nincs eldöntve. Sokat gondolkodunk rajta. Ha emlékhelyként szeretnénk megtartani, akkor rengeteg engedélyre lenne szükségünk, hiszen ez egy társasház. Ha az utcáról lenne bejárata, akkor nem lenne kérdéses, hogy kiállítótérré alakítaná a család. Így viszont ez nem életszerű.

Ugyanakkor etikai kérdéseket is mérlegelnünk kell, hiszen Dezsőék nagy valószínűséggel elzárkóztak volna az elől, hogy múzeumot csináljunk ebből a térből. Sose utaltak ennek a lehetőségére sem. Még az Emlékszoba című versben sem nyilvános térként jelenik meg a lakás, hanem a mindenségként.

Számára ez a lakás az egész világot jelentette.

Nem biztos, hogy ide mindenkit be kell engedni. Nem akarjuk megsérteni a hagyatékukat, maximálisan tiszteletben szeretnénk tartani azt.

Hogyan merült fel az emlékkiáltás ötlete?

Művészettörténész vagyok, ez a szakmám. Már amikor beléptünk a lakásba, megfogalmazódott bennem, hogy szeretnék egy olyan kiállítást csinálni Dezsőnek, ami visszafogott, mégis meg tud mutatni kicsit többet a világából. Rögtön felkerestem Tóth Ákos irodalomtörténészt, aki a legnagyobb szakértője az életműnek. Dezső is nagyon megbízott benne. Mondhatjuk, hogy maga az ötlet a család részéről fogalmazódott meg, de utána mindent közösen dolgoztunk ki. Azt gondolom, hogy Ákos a családnál is sokkal jobban ismerte, és jobban tudja, hogy mi az a határ, ameddig ki lehet tolni a bemutatást úgy, hogy tiszteletben tartsuk a világtól való elzárkózásukat.

A kiállítás helyszíne, a Virág Benedek Ház közel van a Lánchíd utca 23-hoz. Emiatt került itt megrendezésre a Hiányzásra kijelölt hely?

Azt gondolom, hogy bárhol ki lehetett volna állítani, bármelyik intézmény szívesen befogadta volna ezt a tárlatot, de azt szerettük volna, hogy egyelőre a lakásához legközelebb eső helyen maradjon minden. Emiatt felkerestük az önkormányzatot, és a polgármester asszony azonnal felkínálta a Virág Benedek Házat. Az alsó szinten volt már Tandori-kiállítás. Nem szerettük volna semmiképp megismételni azt, emiatt a felső részt választottuk. Az viszont egy klasszicista tér, ami nem igazán illett Dezső művészetéhez – valahogy át kellett alakítanunk, mert szerettük volna inkább a verseinek a töredékességéből fakadó stílust megidézni a koncepcióban. Ehhez találtunk egy nagyszerű látványtervezőt, Forrai Ferencet, aki teljesen megértette, hogy mit is szeretnénk.

A Tandori-hagyaték grandiózus, csak és kizárólag részleteit ismerhetjük. Részt vettél ennek feltárásában?

Köztudott, hogy Dezső rengeteget írt, grafomán típus volt. Mindent és mindenre írt, ami a keze ügyébe került. Azt kell elképzelni, hogy amikor beléptünk a lakásba, különböző utak voltak az ablakig vagy az ágyig, de egyébként mindenhol könyv- és papírhalmok álltak. Viszont a káoszban tetten érhető volt a rend a lakásban. Legalább másfél év volt, mire olyan állapotba került a hagyaték, hogy szállítható legyen.

A több mint hatezer könyvből álló gyűjtemény a váci Apor Vilmos Katolikus Főiskola könyvtárába, míg az irodalmi anyag a Petőfi Irodalmi Múzeumba került. Maradtak még a medvék… Ez egy nagyon nehéz feladat, mert Dezső a naplóiban számtalanszor fohászkodik a madaraiért és a medvéiért. Érdekes, hogy szinte egyáltalán nem érdekelte, hogy mi lesz a lakással vagy egyéb vagyontárgyakkal, de az igen, hogy mi lesz a könyveivel, a radírjaival, a filctollaival, és azt szerette volna, hogy a medvék együtt maradjanak. Ezekhez mind úgy viszonyult, mintha lények lennének: kommunikált velük, írt róluk, azonosult velük. Talán ettől olyan varázslatos még mindig a Lánchíd utcai lakás.

Mi volt a legemlékezetesebb ebben a folyamatban?

Már a belépés pillanata is emlékezetes volt.

Megdöbbentő volt látni azt, hogy hogyan éltek itt. Közben pedig az ő életüket máshogy nem is lehetett volna elképzelni.

Hiába tudtuk, hogy ez fog várni, mégsem voltunk felkészülve rá. Nagy volt a felelősség, hogy méltóképpen dolgozzuk fel a hagyatékot.

Mindeközben rengeteget nevettünk a megtalált mondatokon, hiszen létfilozófiai kérdéseket tudott feltenni nagyon ironikusan. Szerettük, hogy karácsonykor írt magának egy gyönyörű képeslapot, amit borítékba rakott, feladta a postán, viszont a megérkezése után sosem bontotta föl. Sok ehhez hasonló játék volt az életében.

Meghatóak voltak a kalitkák. Mint szarkofágok voltak egymásra téve a konyhában, abban az állapotban, ahogy a madarak kihaltak belőlük. Ezek látványától átjárta az embert a mélység. Akkor értettem meg, hogy milyen mély és erőteljes kötődés volt. Valójában nem volt olyan, amitől ne kerültünk volna egészen különös érzelmi állapotba, miközben dolgoztunk.

Milyen irányelvek alapján állítottátok össze a kiállítás anyagát, mi volt a koncepció? A versek vagy a képek kerültek először kiválasztásra?

Azt tudtuk, hogy mit nem szeretnénk – fontos volt, hogy ne legyen magamutogatás. Nagyon finoman szerettük volna megmutatni ezt az egész Lánchíd utcai elzárt világot. A tér viszont adott volt, és a hét termet valamivel meg kellett tölteni. A koncepció megszületése után Ákoshoz tartozott az irodalmi rész, én a képzőművészeti és tárgyi részt válogattam ki, Ferenc pedig próbálta összegyúrni a teret az igényeinkkel.

Közben egyre többet olvastam tőle és róla, és több helyen is megjelenik, hogy Dezső egyáltalán nem szerette, ha tematikusan vagy kronologikusan próbálják az ő munkásságát megközelíteni. Nagyon sokat beszéltünk erről Ákossal, hiszen nekünk két oldalról kellett gondolkodnunk. Egyfelől a látogatóknak, akik végig fognak menni a kiállításon, mankók kellenek. Ugyanakkor tisztában voltunk vele, hogy Dezső nem szeretné, ha bárki is tematizálná vagy kronologizálná. Végül Ákos minden termet elnevezett: keresett olyan idézeteket az életműből, amik az adott térre ráolvashatók voltak. Mivel Dezső állandóan önéletírást művelt, így a szövegei alapján találtuk ki az egészet, amibe kicsit becsempésztük a kronológiát.

Esszenciálisan közelítettünk minden teremhez. Megnéztük mi jelent meg egy adott időszakban, mi volt kiemelkedő, és azt, hogy akkor éppen mik bírtak jelentőséggel az életében: gyerekkor, medvék, madarak, lóverseny, sakk. Számára minden az irodalomról szólt. Végül az utolsó előtti terem azt az időszakot mutatja be, amikor már csak kézzel tudott írni, és az egész a halála előtt pár nappal lejegyzett versével zárul, amit még elküldött Ákosnak. Ott az írás esztétikáját szerettük volna megjeleníteni a falakon. Az utolsó terem pedig már a feloldása az egész életműnek, ahol kortárs reflexiók láthatók neves művészektől.

Mindezzel persze Ágnesnek is szerettünk volna emléket állítani, hiszen ő mindig jelen volt társként Dezső műveiben és életében.

Mindvégig a társa tudott lenni abban a halálosan komoly játékban, egy egész életen át.

Ha Ágnes nincs mellette, akkor valószínűleg nem így nőtte volna ki magát az egész életmű.

Tandorinál szinte lehetetlen éles határvonalat húzni a különböző műfajok között. Az egész élete az irodalomról szólt, még akkor is, amikor rajzolt. Mit gondolsz, a kiállított rajzok irodalmi vagy képzőművészeti alkotások inkább?

Dezsőt mint irodalmi személyt ismerik, aki meghatározó alakja a magyar irodalomnak. Önmagát egyáltalán nem tekintette jó rajzolónak. Nem azért rajzolt, mert képzőművészeti értéknek tartotta volna a saját munkáját, erre sok helyen ki is tér. Szerintem ebben tévedett, mert nagyon kifejezően tudott egy-egy vonallal, utalásszerűen érzelmeket vagy dolgokat megjeleníteni. Erre kevesen képesek. Csodálkozott rajta, ha valamelyik jól sikerült, amit még ő maga is jónak tartott. Az eszközhasználatban különböző korszakai voltak: hol csak feketével, hol színessel, hol pasztellel szeretett dolgozni.

A rajzolás számára egy fontos melléktevékenység volt. A belső képeit szerette volna megjeleníteni, a szereplőit, vagy a madarait, akik már nem voltak körülötte. Nem magáért a képzőművészetért rajzolt, hanem ez egy mélyről fakadó szükséglet volt számára. Kirajzolta magából a fájdalmat, a hiányt, vagy játszott. Az utóbbi a lovaknál látszik igazán, amik színesek – ott nem az érzelmek motiválták, hanem az esztétika, a hangulat. Megpróbálta visszaadni a pályák levegőjét, a lovak illatát, és mindemellé beemelte az irodalmat.

Fontos ezzel kapcsolatban, hogy mélyen értette a képzőművészetet. Nagyon hozzáértő módon tudott megfogalmazni más művészekről vagy alkotásokról helytálló véleményt. Ez a mélység pedig átkerült a saját alkotásaiba is.

Arra emlékszel, hogy kiket ajánlott a figyelmedbe az interjú elején említett hosszú telefonbeszélgetések során?

Az egyik Veszelszky Béla volt, és már értem, hogy miért. El is kezdtem vele foglalkozni, és azt gondolom, nem véletlen, hogy a két szellemóriás egymásra talált. Ami Dezső az irodalomban, az Veszelszky a festészetben. Mind a ketten olyan világot képviselnek, amelyre kevés az a szó, hogy „egyedülálló”. Messze kitolták az irodalom vagy a festészet határait. Egyetemes mércével mérve is nagyon nagy dolgot hoztak létre.

Több kísérőprogram is volt. Terveztek még továbbiakat a kiállítás ideje alatt?

Mivel sokan látogatták ezeket a programokat, mindenképp szeretnénk még egy-két ilyen alkalmat. Az egyik legnagyobb siker Papp Gábor Zsigmond Tandoriról készült filmjének a vetítése volt, alig fértek be a látogatók a terembe. Ezenkívül több beszélgetés is volt már Dezső munkásságáról, hagyatékáról, de szeretnénk még zenei, filmes és kerekasztal-beszélgetést szervezni.

Mi lesz a kiállított darabok sorsa a tárlat zárása után, melyik gyűjteménybe kerülnek?

A kiállítás anyaga még nem része egyik gyűjteménynek sem, nagy valószínűséggel a Petőfi Irodalmi Múzeumba kerül majd. Felmerült, hogy utazókiállítást csinálunk belőle. Ákos szeretné, ha Szegeden is megtekinthető lenne, de biztosan többen szívesen befogadnák máshol is. Illetve a jövőben szeretnék több tárlatot csinálni Dezsőnek, és ez egy olyan törzsanyag, amiből több irányba el lehet indulni.

Milyen a kiállítás fogadtatása? Elégedett vagy a visszajelzésekkel?

Csak jót hallottam, még azoktól is, akik nem feltétlenül Tandori-rajongók. Többen mondták, hogy Budapest egyik legszebb kiállítása. Valahogy mindenki megérzett vagy megértett valamit az ő művészetéből.

Célja is a kiállításnak, hogy közelebb vigye Tandorit és az irodalmát az emberekhez.

Az egész tárlat szépen összeállt, akár irodalmi, akár képzőművészeti irányból közelítjük meg. Végül ott vannak a tárgyak, amiket eddig sosem láthatott a közönség, csak olvashatott róluk.

A jövőbeli kiállítások már körvonalazódtak?

Április 28-án nyílik a Fugában A Betűből, a szóból címmel a Kurtág–Tandori-kiállítás, ahol Tóth Ákossal, Rajk Judittal és a sajnálatos módon nemrég elhunyt Nagy Bálinttal dolgozunk közösen. Ez a tárlat egy különös művészbarátságnak állít emléket, amely a zeneszerző Kurtág György és Tandori Dezső, illetve Tandori Ágnes között szövődött. A két művész ugyan sosem találkozott személyesen, de állandó levelezésben voltak, és több Tandori-mű is megihlette Kurtágot. A kiállításon kéziratok és kották kerülnek bemutatásra, amelyek mind az irodalom-, mind a zenetörténet szempontjából páratlan értéket képviselnek.