Nem biztos a happy end – interjú Koncz Csillával

Nemzedéki regény – bár meglehetősen tág, ráadásul kissé el is koptatott már ez a címke, mégis ez jutott az eszembe a kötetedről. Alkalmasnak érzed ezt a megnevezést a Mélymerülőkre?

A kötet valóban egy adott korosztály – a húszas éveik közepén járó fiatalok – helyzetét, problémáit, nézőpontjait és gondolkodását próbálja megragadni, mégsem kizárólag ehhez a generációhoz szól. A visszajelzések alapján több korosztálynak is ismerős a történet, az élethelyzet, amelyben a két főhős tengeti napjait, illetve amelyből próbálnak kilépni. Vannak, akik nosztalgiával olvassák, sokan pedig azért tudnak azonosulni a szereplőkkel, a történésekkel, változásokkal, amelyek inkább a karakterekben zajlanak, mert ugyanebben az életszakaszban vannak.

Nem feltétlenül ragasztanék a kötetre címkéket, mégis elfogadhatónak – de nem túl aktuálisnak – találom a nemzedéki regény meghatározást, hiszen a nyelvezete (bár megszólalnak benne idősebb szereplők is), a főhősöket foglalkoztató kérdések, hangulatok pont erre a fiatal vagy éppen felnőtté váló generációra jellemzőek. Írás közben sokszor merítettem a magam és kortársaim húszas éveiből is, a visszaemlékezésen túl próbáltam feldolgozni és akár lezárni azt a időszakot.

A színre vitt problémák legtöbbje jól összefoglalható a „kapunyitás pánik” kifejezéssel.

A kötet két főhőse valóban azzal szembesül, hogy eljött az idő, amikor döntéseket kell hozni, amikor el kell helyezni magunkat a világban, felelősséget kell vállalni magunkért, a tetteinkért, választásainkért. Ráadásul plusz teherként a vállukra nehezedik a rendezetlen szülői háttér, a szeretethiányos gyerekkor, a kiábrándultság és az érzés, hogy semmit nem sikerült megvalósítani gyerekkori álmaikból, illetve felkészületlennek érzik magukat a való életre. Ebből kifolyólag a könyv sok fiatalnak üzenheti, hogy nincsenek egyedül kilátástalannak tűnő helyzetükkel, magányukkal, kapcsolataikkal, így aztán ifjúsági regényként is kezelhető.

A cselekmény egy felvidéki kisvárosban és egy mellette lévő községben játszódik, a főszereplők a szülőfalujukba visszatérő fiatalok. Mindez sok társadalmi probléma és jelenség tárgyalását ígéri, ugyanakkor a kötet terjedelme ahhoz szűkös, hogy körültekintően foglalkozz mindegyikkel. Hogyan szelektáltál?

Nem állt szándékomban társadalomkritikát megfogalmazni vagy éppen minősíteni a felvidéki kisvárosi, falusi társadalmi vagy éppen kulturális életet. A kötetben szereplő párbeszédek, a sokunknak ismerős frázisok, az előttünk megelevenedő jelenetek és falusi események beemelésével inkább csak a két főhős személyiségét, gondolkodását szerettem volna árnyalni, illetve elhelyezni őket egy hozzám is közel álló, nekem is ismerős környezetben.

Gyakran váltogatod a nézőpontokat. A szereplők a rövid fejezeteknek hol elbeszélői, hol főbb karakterei lesznek, akikre egy másik alak szemszögéből nyílik rálátás. Nem féltél attól, hogy e váltakozás széttöri a kötet ívét?

Bízom benne, hogy ezek a váltások inkább izgalmasabbá, színesebbé teszik a szöveget, fenntartják a figyelmet, és elgondolkodtatnak. A szöveg, a történet folyamatosan alakult, dolgozott bennem, sokszor maga kívánta meg a nézőpontváltást: jöjjek ki a szereplő fejéből, hogy megmutassam, milyennek látja a környezete – vagy éppen azért, hogy rácáfoljak a környezet véleményére.

A karakterek összetettebbek annál, hogy a rájuk aggatott címkékkel, sztereotípiákkal megelégedjünk.

Egy terjedelmesebb, több szálon futó műnél veszélyesebb vagy zavaróbb lehet egy ilyen szerkezet, de azt gondolom, ebben a regényben nem törik meg tőle a történet íve.

Rövid terjedelmével, epizodikus felépítményével, nagy karakterméreteivel és sorközeivel mintha a kötet a befogadást szeretné könnyebbé tenni, így talán mindennapjaink rohanó, kultúrára vágyó olvasói nagyobb eséllyel veszik kézbe. Mi motiválta ezeket a megoldásokat?

A kötet ilyen jellegű felépítése nem volt tudatos, inkább onnan ered, hogy az írást versekkel kezdtem, illetve rövidprózákkal, így a feszes, súlyos mondatok a kötetre is jellemzők. Inkább hangulatokat, lelki folyamatokat próbálok megragadni, melyekhez, úgy érzem, nem fontos tudni, milyen ruhában van a főhős. Viszont ha egy mintás zokninak később fontos szerepe lesz, hozzájárul a főhős jelleméhez, vagy éppen szimbolizál valamit, akkor bekerül a szövegbe. Hagyom, hogy az olvasó próbáljon a sorok közt olvasni, ízlelgesse a mondatokat, akár találjon bennük valami többletet, mint amit azok első olvasásra közölnek. A mű rövidsége egyébként valóban azt hozta magával, hogy többen egy szuszra végigolvasták, és ha ezzel is hozzájárultam ahhoz, hogy könyvet vegyenek a kezükbe, az külön öröm.

Érdekes, hogy mindketten regényként beszélünk a kötetről, holott a Mélymerülők szorosabban összefüggő rövidprózák gyűjteményeként is meghatározható.

Valóban, egyes fejezetek, bár rövidek, külön is megállják a helyüket, mégis így összefűzve kerekedik ki belőlük maga a történet. A műfaját tekintve én is elgondolkodtam, hova is sorolhatnám, így a szerkesztőhöz, Csanda Gáborhoz fordultam, aki szerint regényként definiálható, így aztán én is annak nevezem.

Ez az első köteted, és ezek szerint műnemeken át vezetett hozzá az út. Mesélj, kérlek, erről az útról!

Tizenéves koromtól foglalkozom az írással. Bár az út elején születtek eltitkolni való versek is, ha jobban belegondolok, a stílusomhoz vagy a kötet stílusához nagyban hozzájárult, hogy ezeket is leírtam egyszer. Később elhagytam a rímeket, a szabadvers után gyorsan a rövidprózák jöttek, amik terjedelmüket, dinamikájukat és a líraiságukat tekintve még mindig inkább a versek felé húztak, de miután egy írótáborban azt tanácsolták, hogy próbáljam bővíteni, kibontani a sorokat, igyekeztem maradni a prózánál. Azóta is azt tanulom, hogyan lehet dolgozni a mondatok feszességén, hogyan lehet egymásra fűzni a szövegeimet, de nem tudok kibújni abból, ami én vagyok. Ugyanúgy maradtak a rövid, ütős, sokszor iróniával teli mondatok, leírások. Én az olvasóra bízom, hogy kibontsa magában a mondanivalót, hogy tovább gondolkozzon az olvasottakon, hogy ízlelgessen, akár még egyszer elolvasson bizonyos részeket. Az irónia, a humor pedig, azt gondolom, minden időben, minden élethelyzetben jól jön. Ugyan nem ragaszkodom a happy endhez, de a történeteimben mindig ott rejlik a lehetőség, hogy lehet minden máshogy is. Akár jobb is.

Honnan jött a cím?

A cím kiválasztása a legnehezebb feladat volt számomra. Szerettem volna valahogy jelezni, hogy a hőseim kiábrándultak, elakadtak vagy megragadtak egy élethelyzetben vagy életkorban. Talán innen a merülés. Aztán ahogy játszottam magamban a szavakkal, és ahogy a karakterek is kiforrottabbak lettek, már nem láttam ezt a merülést olyan borúsan. Később rátaláltam a mélymerülés fogalmára, ami a búvárközösségekben az egyik legvagányabb és legbátrabb dolog – arra jutottam, hogy az én hőseim a saját problémáikkal, saját „varjaikkal a vállukon” igenis bátrak. Mert próbálkoznak. Próbálják elhelyezni és meghatározni magukat, szeretni a másikat, nem lépnek le a feladatok, a felelősség elől.

A mélymerülés egyúttal azt is jelképezi, hogy a szereplőim önmagukban is elmerülnek, elemzik, és remélhetőleg (bár ez nem derül ki) a szétszedett darabokból majd újratervezik és újjáépítik magukat.

Végül pedig a merülés a vízzel is összefügg, ami itt pont az ő állapotukat, hangulatukat jelképezi.

A borítón két szemellenzőt viselő, egymás felé nyúló (nyitó?) fiatalt láthatunk vízparton, háttérben a lemenő (felkelő?) nappal.

A borító tervezésekor szempont volt a víz, konkrétan a Duna megjelenítése akár mint szimbólum, akár mint a környezethez szorosan kapcsolódó jellegzetesség. Szerettem volna, ha az emberi kapcsolatok is valahogy megjelennek a borítón, akár egymás felé nyúló kezek, akár maguk elé révedő magányos figurák formájában. A két főhős meg akarja találni az utat egymáshoz, vagy éppen meg is találta, csak ahogy sok minden másban, ebben is bizonytalanok. Nem láttak egészséges mintákat maguk előtt, a sötétben tapogatóznak. Nem tudják, hogyan kell szeretni, hogyan lehet együttműködni vagy együtt létezni valakivel, de már nyitódnak azok a belső ajtók, hogy sikerülhessenek az első lépések. A szemellenzőt talán saját maguk vették fel, falakat húztak maguk köré, hogy védekezzenek. Inkább maradnak a jól ismert, de nem mindig kellemes komfortzónájukban, mint hogy elviseljenek egy esetleges csalódást. Az ő történetük sem dőlt el, egyáltalán nem biztos a happy end, de kéz a kézben talán maguk is leveszik majd a szemellenzőt, megengedik a másiknak, hogy a szemükbe nézzen, és annál mélyebbre lásson.

Milyen hatással van az életedre a járványügyi helyzet? Rendezvényszervezőként dolgozol Somorján, gondolom, az elmúlt hónapok több szempontból is problémásak voltak a számodra.

Sajnos a jelenlegi helyzet nagyon betett a kulturális életnek, úgy az előadók, mint a közönség szempontjából. A sürgés-forgás, az aktív közösségi élet mintha félbeszakadt volna, és nagy csend lett helyette. Hiányoznak az élő zenés koncertek, irodalmi estek, az utánuk kialakuló párbeszédek, találkozások. Tudom, hogy a legfontosabb az emberek egészsége, de remélem, hogy hamarosan változnak a dolgok, vagyis visszatérhetünk a megszokott kerékvágásba. Persze az is lehet, hogy már nem lesz olyan, mint azelőtt.

Hogyan tovább?

Próbálom ezt az időszakot arra használni, hogy megálljak, körülnézzek. Most van idő és lehetőség megfigyelni azokat a dolgokat, amelyek mellett sajnos a hétköznapokban elmegyünk. Igyekszem ebben a csendben a családomra és benne magamra figyelni, befejezni, amit félbehagytam. Persze ez nem mindig sikerül.

Ami az írást illeti, jelenleg gyűjtögető üzemmódban vagyok: néha eszembe jutnak mondatok, sorok, hangulatok, amiket talán majd felhasználok egyszer. Most még csak hagyom, hogy dolgozzanak bennem ezek a gondolatok. Feljegyzem őket, de egyelőre nem szerkesztem, nem törlöm. Ha úgy kell lennie, majd megint összeállnak, és talán születik valami új dolog.

Az interjú az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-20-3-I-DE-164 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.