Kánonstressz kékben – Kritika Erdős Virág könnyei című kötetéről

Érdemes megállni a címnél: lehet Erdős Virág könnyeiként értelmezni – egyben a kisbetű miatt –, de lehet a könnyeit a név nélkül is olvasni. Az előbbi változat találóbb, erősen behozza a személyesség érzetét – azt, hogy ez a könyv tényleg a költő életéről szól, illetve számos olyan szöveg olvasható itt, amelyben Erdős valamit kifogásol, kritizál, vagy siránkozik miatta, sokszor a saját életművére vonatkozóan. Egy hullámvonallal jelölt záróvers erősíti a kötetcím ezen olvasatát, amelyben minden szó külön sorban helyezkedik el, és könnycseppek választják el őket: „adagok / belőlem / mára”.

A könyv két ciklusra oszlik, melyeknek határait szintén könnycseppek jelzik. Az első betekintést enged egy Wolt-futár mindennapi életébe, a budapesti közúti közlekedés és a pánikoló tömeg által okozott nehézségekbe. Látjuk a dühöt, amit a vásárlók elégedetlensége vált ki, a szomorúságot az étterem dolgozóinak bunkósága miatt, de azt is, hogy egyes helyeken a biciklis futárok még a mosdót sem használhatják. Megtudunk titkokat, például hogy van, amikor nem elfelejtik a csomagba tenni, hanem a kiszállító eszi meg a szerencsesütit, vagy hogy mennyire bonyolult megtalálni egyes címeket. A szövegek beszélője ezekben a helyzetekben nem mutatja meg személyes érzelmeit, inkább csak mérges, ideges. Egységes nyelven szólal meg, és egyes helyeken külön megerősíti, ő valóban látta a leírt jeleneteket, vagy éppen a részesük volt: „Egy biciklis – aki én vagyok – keresztülhajt egy maszkon.” Ez közel hozza az olvasóhoz a napi rutin képeit, a munka során előállt helyzeteket, a futárnak a környezetéhez való viszonyait, és azt az érzetet kelti, hogy belelátunk az életébe.

A legügyesebb megoldások abban rejlenek, amikor egymás mellett láthatók a költő és a futár mindennapjai,

mint a Párhuzamos életrajzok című versben, ahol sokszor lehetetlen eldönteni, hogy egyes mondatok melyik foglalkozásra vonatkoznak. De Erdős felvonultatja gyakori témáit is: beszél hajléktalanokról, kisebbségiekről, hátrányos helyzetűekről. A szegényirodalomban új fejezetet nyit, amikor egy kapualjban fekvő öregembert a házba bejutni vágyó, időre dolgozó futár szemszögéből jelenít meg, aki empátia nélkül akadályként tekint rá, a szavak pontossága miatt szorongató érzést keltve az olvasó mellkasában.

A második ciklus eltávolodik a trolinak ütköző biciklistáktól, és a közéleti költészet képviselőjének gondolatait tárja fel. Tele van poénnal, fricskával, geggel, de iróniával, társadalom- és rendszerkritikával is. Az előző egységnél jóval frappánsabb, még a sokszor silány rímek ellenére is ügyes nyelvi játékokkal átitatott szövegek komoly kérdéseket boncolgatnak. Vannak olyanok, amelyek egyértelműen felesleges hisztériának hatnak (Normál hangerő; Tűz, tűz, avagy én és a kánon), hiszen egy populáris és elismert szerző beszél arról, mennyire szenved, amiért kilóg a nagy irodalmi kánonból. Vannak, amelyek felvetik a kérdést – ő maga is leírja –, hogy egyáltalán versek-e, hiszen tulajdonképpen összevágott mondatok szerkesztők e-maileiből és ismerősök megjegyzéseiből, amit már Szív Ernő Az irodalom ellenségeiben elsütött. És vannak nagyon vicceskedni próbáló ötletek is, mint a Stílusgyakorlat, amiben az eredeti verstől így választja el a szerző a sajátját: Erdős, Virágos változat.

Azok, amelyekben Erdős nem akar nagyot mondani, csak lazán, csuklóból poénkodik a tőle megszokott módon, sokkal jobban sikerült versek, amiken őszintén lehet nevetni, míg egyeseket közönyösen fogad be az ember, annyira erőltetetten próbálnak humorosak lenni. A szerző sokszor viccet csinál magából, a no borderben elcsépelt módon próbálja nyelvi játékba hozni a futárszolgálat nevét („ő is wolt / meg én is”), ami fárasztóan hat: úgy tűnik, mintha a korábbi köteteire jellemző kreativitását végleg kimerítette volna. De logikátlanságot is találni, például egy helyen kiírja a kibaszott szót, máshol pedig kicsillagozza az egyik betűt, holott a szövegkörnyezet nem kívánja meg ezt a tompítást.

A könyv kihagyásaival, villanásszerű jeleneteivel akár naplóként is értelmezhető, de a szövegek a tömörítés és az egymáshoz láncszerűen kapcsolódó képek által válnak versekké. Sokszor csak utalásokból kell felismernünk egy-egy helyzetet – például a 44 gondolatébresztő látványban, ahol számozott mondatok rögzítenek mindennapi pillanatképeket a karantén idejéből, egyszer sem mondva ki pontosan semmit a járvánnyal kapcsolatban. Ez szépen ellensúlyozza a Viszony túlírtságát, aminek már az elején kiderül, hogy egy biciklis futár beszél, mégis hosszan taglalja a szerző, hogy ha költő lenne, mi mindent látna ebből a perspektívából máshogy. Ez a vers tele van felesleges szócsépléssel, túlbonyolítással, holott a könyv a legegyszerűbb helyzeteket igyekszik megragadni. A kötet dallamos, könnyen megjegyezhető, kántálható, olykor gyerekdalhoz hasonló formaversekből és összetett szószerkezeteket, idegen kifejezéseket halmozó szabadversekből áll, ez a kettősség pedig izgalmas játékot eredményez.

Erdős rengeteg szerzőre, őt ért kritikára és korábbi saját szövegére reflektál, ezek az igazán erős elemei a könyvnek.

Legtöbbször a 2013-ban megjelent Ezt is elviszem magammal című írását emlegeti, ismételgeti, tagadja, de a Proust című vers egyik soráról eszünkbe juthat a 2020-ban megjelent Hősöm is. A kánon valami olyasmit jelent számára, amiből kitaszítottnak érzi magát – néha ezt költői eszközeire, témáira, nyelvezetére fogja, néha pedig úgy érződik, szándékosan nem állt be a sorba. De jelent hagyományt is: a kötet számos allúziót tartalmaz, többek között József Attilára, Petrire, Fodor Ákosra, Kántor Péterre, Kemény Istvánra, Janus Pannoniusra, Adyra, és utal két, az utóbbi években megjelent verseskötetre, Tóth Krisztina Bálnadalára és Zilahi Annától A bálna nem motívumra. A verseskönyvek említése inkább fricska, mint tisztelgés, de a többi vers fényében azt is beleláthatjuk, hogy a költő önmagát hibáztatja, amiért nem úgy ír, mint szerzőtársai: „minden / kortárs női versben / énekel egy / bálna…” És ami izgalmasabb, megjelennek folyóiratok – Alföld, Tiszatáj, Holmi, Élet és Irodalom – és a Magvető kiadó is. Itt merül fel a kérdés, hogy Magyarország legnagyobb kiadójánál megjelent számos könyve, országos ismertsége ellenére érezheti-e úgy valaki, hogy nem tartozik a nagy, neves szerzők közé. Talán egy kicsit igen, hiszen polgári foglalkozásra van szüksége a megélhetéshez, nehéz körülmények közt kell érvényesülnie. De a mai irodalom meghatározó alakjainak nagy része ugyanígy van ezzel, hiszen csak nagyon kevesen tudják írásaikért kapott honoráriumokból fenntartani magukat. Túlzásnak tűnik a kizártság érzése, olyan önsajnáltatásnak, aminek alapja jogos ugyan, de nem kirívó, egyedi esetről beszélünk. Másrészről azonban mégsem, mivel a magyar irodalmi ranglétrán ennél nem igazán van hova feljebb.

Arról is beszélni kell, érvényes-e mindez akkor, amikor nincsen vírushelyzet. Persze még elevenen él ez az időszak az emlékezetünkben, de két-három évtized múlva ezeket a verseket teljesen más élmény lesz olvasni. Akár fontossá is válhatnak, hiszen a könyv dokumentációja, korrajza az elmúlt éveknek mind a járvány, mind az irodalmi élet tekintetében.

A versekben hatalmas önvád érződik az elkövetett szakmai hibák miatt, és útkeresés, ami meglepő egy beérkezett, sokkötetes költő esetében. Szívbe markoló azonban az Egyke, amiben a beszélő azzal a gondolattal játszik el, milyen volna, ha lenne egy ikertestvére, akit annyira túlidealizál, hogy a végére már szinte az válik sejthetővé, mindegy, ki és milyen közöttük a viszony, csak legyen valaki mellette. Hasonló hangulatú a duna, ami létösszegzés, eddig elkövetett hibáinak összefoglalása, a dicső múlt és az értékvesztett jelen szembeállítása egymással, a jövőt pedig a teljes reménytelenség jellemzi. Itt is megjelenik a bálnamotívum, visszautalva a korábbiakra, ráerősítve arra, hogy Erdős szerint ő maga nem a szokványos témákat szokványos módon boncolgató szerző.

A kötet végére egészen egyértelművé válik, hogy a szövegek nagyban saját tapasztalataira, élményeire építenek, a saját életéből merít hozzájuk anyagot. Éppen ezért válnak jelentőssé: őszinteség és valódi fájdalom érződik bennük. Ahogy az előbb említett két írásban is, amelyek bizonyítékul szolgálnak rá, hogy ha a kötetbéli versek többsége gyengébb is a korábbiakhoz képest, még nem veszett el teljesen a régi hang.