A goláni pokol – kritika a Könnyek völgye című sorozatról

Az 1973-as fegyveres konfliktust máig nemzeti traumaként, Izrael vietnámi háborújaként tartják számon, amely során az akkor mindössze huszonöt éves állam a teljes megsemmisülés szélére sodródott. Hat évvel korábban, a hatnapos háborúban totális győzelmet arattak arab szomszédjaik felett. Ám ez a fölényes siker olyan elbizakodottá tette az ország- és a hadvezetést, hogy a nyilvánvaló jelek ellenére sem készültek fel arra, hogy Szíria és Egyiptom támadást indít az elfoglalt területei visszaszerzéséért.

A Könnyek völgye a háború első napjainak krónikája a közkatonák szemszögéből.

A sorozat az első rész elején felvázolja a történelmi-politikai kontextust, hogy utána az átlagos bakák megpróbáltatásaira fókuszáljon. Ebben rejlik az ereje: a váratlan háború káoszában az izraeli hadsereg sem látta át a pontos viszonyokat, a kis csapatoknak hatalmas túlerővel szemben, gyakran improvizálva kellett helytállniuk. Az ő szemükön keresztül bomlik ki előttünk a Golán-fennsíkon vívott harcok pokla, amelyben az izraeli csapatok több napon át nemigen számíthattak segítségre. Ez a magára hagyatottság, a kétségbeesés és az ország – valamint a jeruzsálemi, tel-avivi barátok, családok – elvesztésének veszélye bátor helytállásra sarkallta őket, például a sorozat címét adó csatában, amelyben sokszoros túlerővel kellett szembeszállniuk az izraeli tankoknak.

Az arab–izraeli konfliktus fényében a Könnyek völgyénél halmozottan állt fenn annak a veszélye, hogy az egyik oldalt dicsőítő, a másikat démonizáló háborús sorozat lesz belőle, de erről szó sincs.

Az izraeli katonák legalább annyira a megbocsáthatatlan mulasztásokat elkövető országvezetés áldozatai (az izraeli Vasladyként emlegetett Golda Meir miniszterelnök a háború után lemondásra kényszerült), mint a szír tankoké. Hőseik hol baloldali, kormánykritikus zsidók, hol az afroamerikai mozgalomról nevüket kölcsönző Fekete Párducok tagjai, akik mizrahi (iszlám országokból betelepült) zsidóként nem érzik magukat teljes jogú állampolgároknak. A rendkívül érzékenyen színre vitt csatákban pedig egyszer-egyszer az arab ellenfelek is egyéni, emberi arcot kapnak. Így aztán a néző átélheti azt is, mit jelentett például egy szír katona számára a Golán-fennsík Izrael általi elfoglalása, az ottani települések és a kultúra megsemmisítése, ami aztán a jom kippuri háborúban irtózatos revansvágyként csapódott le a szírekben.

Ám ez a politikai kontextus tényleg csak másodlagos – pláne kelet-európai nézőként – a sorozatban. Ha az amerikai háborús filmek megengedhetik maguknak, hogy a történelmi körülményeken túllépve univerzális hőstörténetekként fogalmazzák meg magukat, akkor ezt a Könnyek völgye is megteheti azáltal, hogy a kis csapatos, szükség szülte tettekre koncentrál. Ebben a sorozatban ott lapul a háború legtöbb rettenete: a pánikba hajló rettegés, a vak szembenézés a halállal és az emberölés feldolgozhatatlan borzalma. Az éles határhelyzetekben megmutatkozó humánum és a patthelyzetek által kikényszerített embertelenség is a maga pőreségében tárul elénk.

A Könnyek völgyét minden idők legdrágább izraeli sorozataként emlegetik (részenként egymillió dollárba került, ami egy Trónok harcához képest még mindig aprópénz), és ez meg is látszik a képernyőn. Az alkotók lenyűgöző valósághűséggel, a jom kippuri háborúban használt tankokat újragenerálozva teremtették meg a csatákat. Rengeteget tanultak az olyan klasszikus háborús mozikból, mint a Ryan közlegény megmentése vagy a Híd a Kwai folyón, aminek következtében a csatajelenetek bármelyik hollywoodi produkcióval felveszik a versenyt. És sok tekintetben felül is múlják azokat, mivel kerülik az amerikai akciórealizmus fáradttá vált kliséit, elsősorban a rázkódó kézi kamerázást, amely gyakran nehezen követhetővé teszi az eseményeket annak érdekében, hogy azok kaotikus izgalmát érzékeltesse.

A Könnyek völgye térképkészítői precizitással vázolja és gondosan snitteli fel a terepet, hogy jól lássuk, milyen reménytelen az izraeli hadsereg helyzete, és milyen bravúrokra van szükségük a katonáknak ahhoz, hogy életben maradjanak.

A hatás itt is zsigeri, az emészthetően rövid (negyven–negyvenöt perces) részek szinte végig a fotelünkbe szögeznek.

A dramaturgiát is mintha Amerikából importálták volna. A figurák archetipikusak, ráadásul a történeteikkel is könnyű azonosulni, elvégre megszülető és megszakadó barátságokról, elválasztott szerelmesekről, valamint eltávolodott, de a háború borzalmai közepette újra egymásra találó apáról és fiáról szólnak. Mindhárom szál megkapó: a szuperintelligens, de folyvást pánikoló hírszerző és a veterán katona kibontakozó barátsága, a fiát kereső baloldali amorózó, valamint a hozzá csapódó, barátja után kutató katonalány és a joviális tankvezető története mind morális dilemmákkal terhelt pokoljárások. A Könnyek völgye ráadásul az északi frontvonal mellett az izraeli társadalomról is átfogó képet nyújt: a mizrahi és az askenázi (európai) zsidók közti feszültség a katonák közé is mély árkokat húz, amit a sorozat azzal igyekszik betemetni, hogy az individualizmus helyett a társadalmi szolidaritás és a bajtársiasság erényeit hangsúlyozza.

A Hollywoodot idéző profizmus egyébként nem véletlen, hiszen a Könnyek völgyét részben Amerikában élő zsidó művészek hozták létre – köztük az a Ron Leshem, akinek nevéhez az Eufória című izraeli sorozat is fűződik, amit Zendaya főszereplésével Sam Levinson és Rév Marcell álmodott újra az HBO -nak. Leshem közel tíz éve dolgozott alkotótársaival a Könnyek völgyén, mire finanszírozókat talált hozzá, akik vállalták, hogy héber nyelven vegyék fel azt (az amerikai csatornák ragaszkodtak az angolhoz). Míg korábban az izraeli sorozatokat az Eufóriától a Terápián át a Homelandig újraforgatták Amerikában (és világszerte), a Könnyek völgye esetében végre az eredetit láthatja a nemzetközi közönség, és ámulhat az izraeli sorozatgyártás ötletességén, profizmusán. A történetnek pedig még nincs vége: a tervek szerint nemsokára készül a háború déli frontjának eseményeit bemutató második évad is.