In memoriam Konok Tamás

A hullámok által csiszolt kövekből egy kisebb kofferra valót gyűjtött Étretat szikláinál, ahová első külföldi útja alkalmával azért látogatott el a fiatal művész, mert látni akarta a helyet, ahol az impresszionizmus született. Hazatérve leszállították a vonatról, csomagjait elkobozták. Végül másnap elmebetegnek tartva elengedték, mert ki látott már olyat, hogy valaki dunai sódert hozzon haza Párizsból. Azok a kövek megmentették – írja visszaemlékezésében. Az élmény meghatározó volt, ezért választotta könyve címének. Egyben jól szimbolizálja azt a kort, amelyben Konok Tamás pályája indult.

A Nemzet Művésze címmel kitüntetett alkotó a geometrikus absztrakció markáns figurájaként tett szert széles körű, nemzetközi ismertségre. Munkái számos nagy európai múzeumban kaptak helyet, de a modern magyar művészetnek is meghatározó részét képezik.

Színezett, vékony vonalakból építkező alkotásait lírai oldottság jellemzi.

Pályáját végigkíséri a művészet értelmének kutatása, amelynek során rátalált saját, egyéni kifejezésmódjára, a letisztult lírai absztrakcióra.

A Fejezetek egy önéletrajzból alcímű írás több, mint önéletrajz. Nemcsak egy életutat követ kronologikusan, hanem a kor társadalmáról, művészeti irányzatairól, légköréről ad személyessége révén érzékletes képet. Konok Tamás nagy mesélőkedvvel írja meg abszurd kalandjait, mint például azt, hogy hogyan gyújtotta fel véletlenül első párizsi műtermét, hogyan próbált fizetni általa igazinak vélt hamis pénzzel, amellyel átverték. Derűs és szomorkás történeteit anekdotázva meséli el, mintha egy asztaltársaságban ülnénk. Megszámlálhatatlan barátjáról, pályatársáról is így emlékezik meg, felvállaltan szubjektíven, saját érzései, tapasztalatai alapján.

Konok Tamás Budapesten született. Tízéves korában kezdett el rajzolni: nagyapja, Sándy Gyula volt az első tanítómestere, aki megszerettette vele a rajzolás művészetét. A gyerek Konok sok időt töltött építész nagyapja dolgozószobájának íróasztala mögött, ahonnan kíváncsian figyelte a tuskihúzójából kifutó vékony vonalakat. Ezeknek a precízen húzott vonalrendeknek az emlékképei sok-sok évvel később Graphidionnak nevezett sorozatának fekete, fehér és szürke geometrikus alakzatain és vonalhálóin köszönnek vissza. Hatodik születésnapja alkalmából kapott egy negyedes méretű hegedűt, és elkezdte zenei tanulmányait, amely sok éven át fontos szerepet játszott életében, zenei stúdiumai alatt számos barátra tett szert. Diszlexiája révén az iskolában nem jeleskedett, leginkább a rajzolás, festés és zenélés érdekelte.

A nagypolgári, intellektuális családi életnek, amelyben addig nevelkedett, a háború véget vetett. Vidékre került, a család szétszóródott. 1948-ban tért vissza Budapestre, kezdetben kollégiumban, később nagyszüleinél lakott. 1947-ben úgy döntött, festőművész lesz. Folytatva zenei tanulmányait, egyre több időt szentelt a rajzolásnak és festésnek. Még a főiskolai felvételi előtt, 1948 júniusában beiratkozott Heintz Henrik festő előkészítő kurzusára, ahol akt- és portrérajzolást tanult. A főiskolára való bekerülésében közrejátszhatott volna Gerlóczy Gedeon, aki építészetet tanított a Képművészeti Főiskolán. Konok visszaemlékezése szerint nagyapja a felvételi ügyében levelet írt neki – válasza a felvétel után érkezett, amelyben leírja, hogy segítségre nem volt szükség, a zsűri egyhangúlag az elsők között szavazott bizalmat neki. Konok így 1948 szeptemberében megkezdhette főiskolai tanulmányait, mestere Bernáth Aurél, harmadéves korában pedig Berény Róbert lett.

Bernáth Aurél a természetelvű festésmód tanításának egyik legjobb mestere volt, így tanulmányai befejezése után Konok is ebben a természetelvű, figurális stílusban dolgozott. A főiskolán az akadályokat jól vette, bár a személyi kultusz éveiben az intézmény nagyon megváltozott, „nevelőintézetre emlékeztető vasfegyelem uralta”. Polgári, liberális háttere miatt egyre bizonytalanabbá vált, hogy diplomázhat-e. Konok könyvében nem vall részletesen alkotásairól, kivétel ez alól a Zászlót varró nő című diplomamunkája, amelynek sikere szürreális történetté kerekedik a visszaemlékezésben. 1953 nyarán került sor a bírálatra, ahol a zsűri tagjai szigorú arccal hallgatták a mű létrejöttének nem túl meggyőző magyarázatát az alkotótól. Elsőnek viszont a közönség kapott szót, és ekkor egy ismeretlen elvtárs a kép magasztalásába kezdett, és a szocialista realizmus kiemelkedő alkotásának nyilvánította. Meggyőző retorikája a közönségre is átragadt, és végül a zsűri kelletlenül bár, de Konokot hivatalosan is festőművésznek nyilvánította. A visszaemlékező szerény öniróniával írja: „Művészi múltam e félresikeredett alkotása indukált először és utoljára tapsvihart.”

Első párizsi útjáig, 1958-ig a közvetlen látványfestést, a természetelvűséget követte. Megismerkedett az Európai Iskola jeles alkotóival, Bálint Endrével, Korniss Dezsővel, Gyarmathy Tihamérral és a szobrász Barta Lajossal. Művészetük még a háború előtt Párizsban és Berlinben indult és vált egyéni stílussá, de nyilvános megjelenésük lehetetlen volt. Így Konok is hiába vágyott szemléletének gyökeres változtatására, a művészi szabadság és az újdonságokhoz való hozzáférés miatt ez irreálisnak tűnt. Az egyedüli megoldást az illegalitásba vonulás jelentette volna. A változást végül a francia fővárosban való letelepedése hozta el számára. Első párizsi útja előtt a bajai művésztelepen dolgozott, de induló festői pályájának maradandó élményei a Sárospatakon töltött időhöz fűződnek, ahol az alkotóházban együtt lehetett írókkal, zenészekkel, előadóművészekkel: Weöres Sándorral, Petrovics Emillel, Ligeti Györggyel. A szellemi társakkal való találkozásokról így ír: „[A]kkortájt meghitt közösségekben élt országunk szellemi ereje. A humanizmus hívei, mint az ókeresztények, baráti összejöveteleken találkoztak, és éltették a szellemet.”

Tovább folytatta a természetelvű piktúrát, pasztellképeket készített, és a Csók Alkotóközösségbe adta be munkáit eladásra, amivel a megélhetését biztosította. Tudta, hogy mit kell festeni, hogy megvegyék. A korra jellemző szocialista realizmus a heroikus pátosz, a kispolgári félgiccses ízlésvilág és a zsánerképek keveréke volt. A képzőművészeti szemléletet a nyugati avantgárdtól való teljes elszakadás jellemezte, a legújabb irányzatokról még csak nem is hallottak. Hogy ebből a zsákutcából kijusson, Konokot az segítette, hogy Derkovits-ösztöndíjban részesült, amivel jogosulttá vált kérelmet beadni nyugati tanulmányútra. Megkapta az engedélyt, hogy Párizsba, a művészet fellegvárába utazhasson.

1958-ban a francia fővárosban találkozott először a kortárs művészet jeles mestereinek munkáival. Abban az időben a kiállításokon és a múzeumokban az úgynevezett informel (forma nélküli) gesztusfestészet örvendett divatnak. Konok nem tudott azonosulni ezzel a természetelvű festészetével ellentétes, elvont szemléletvilággal, viszont megértette, hogy abban a lüktető és kavargó párizsi világban, ahová ő is bekerült, a közvetlen látványfestés számára már lehetetlen.

„A régi látványfestészetet már nem tudtam őszinte szívvel és meggyőződéssel folytatni, az új kifejezésformához pedig még nem találtam utat”

– írja könyvében. Ezért úgy határozott, visszatér Magyarországra.

Hazatérése után elutazott a nagymarosi művésztelepre, ott dolgozott, barátaival zenélt. A fordulatot az életébe egy hivatalos meghívólevél hozta meg, amely a párizsi Galerie Lambert-be szólt. Konok ott állt a lehetőségek kapujában, első önálló kiállítását rendezhette meg Párizsban, így egy évre rá ismét az elutazás mellett döntött. Abban az időben, az ötvenes-hatvanas években még mindig tele voltak a galériák informel gesztus- és anyagfestményekkel. A nevesebb galériák Hans Hartung német nonfiguratív művész vagy Jean Fautrier francia képzőművész alkotásait őrizték. Az amerikai akciófestészettel analóg időszak volt ez, amikor például Karl Appel holland festő helikopterről, dézsákból öntötte műveire a festéket, vagy Georges Mathieu francia festő mint egy eszeveszett vívóbajnok rontott neki a képeinek és kezdte el festeni őket. Párizsban egy új művészeti mozgalom, az új realizmus (Nouveau Réalisme) volt születőben, aminek egyik legismertebb képviselője Yves Klein volt, aki egészen meghökkentő performanszok keretében alkotott: volt, hogy festékkel bekent női aktokat „nyomtatott” vásznaira, máskor a semmit árulta a Szajna partján úgy, hogy üres tenyerét a néző felé tartotta.

Konok ismerte és szerette a mozgalom alkotóit és műveiket, de nem hatottak közvetlenül a munkásságára, sokkal inkább a saját világának felépítését szerette volna megvalósítani – egy olyan világét, amely az addigi, magával hozott értékrendhez kapcsolódik. Első, 1960-ban megnyílt önálló kiállítása a Galerie Lambert-ben pozitív kritikákkal, sikerrel zárult. Megtalálta saját, absztrakt kifejezési formáját, a kollázstechnikát, az akrilfesték használatát. Egy sikeres pálya kezdetén állt, Washingtonba hívják kiállítani. Útlevele lejárt, hiába kérte a hosszabbítást, ahhoz haza kellett volna térnie. Döntésre kényszerült, és a maradást választotta. Bizonytalan létbe került, de bízott benne, hogy helyesen döntött. Ebben az időszakban már ismerte Hetey Katalin festőt (későbbi feleségét), akivel még első párizsi útja során találkozott. Együtt utaztak el Angliába, Tunéziába, Rómába, az Egyesült Államokba, ahol nemcsak kikapcsolódtak, hanem kiállításokon is szerepeltek műveikkel. Utazásaik során – ahogy egész pályáján – Konoknak sokszor segítségére volt a véletlen szerencse, de még inkább szerteágazó kapcsolatai, elsősorban a Magyarországról kivándoroltakkal. Életre szóló barátságait gondosan ápolta, az itthoni helyzet enyhülése után kiutazókkal (Barcsay Jenővel, Borsos Miklóssal) sem szakadt meg kapcsolata.

Párizsban letelepedve felfedezte magának a „város gyomrának” is nevezett vásárcsarnokot, a Les Halles-t. A környék teljesen elbűvölte szürrealisztikus látványával, kopott falaival, és hosszú időre inspiráló hatással volt munkáira. A hatvanas évek utolsó időszaka rendkívül mozgalmasan telt: Kölnbe, Düsseldorfba, Krefeldbe is ellátogatott kiállítani. Munkásságában ebben az időben változás kezdődött el.

Érezte, hogy az addigi monotípia- és kollázstechnikákkal készült képei nagymértékben elveszítették erejüket, így válaszút elé került: vagy a redukció, a tiszta, világos és áttekinthető „apollói” rend irányába halad, vagy az ösztönös „dionüszoszi” érzelmek véletlenszerűsége felé vezető utat választja.

Hosszú ideig tartó kísérletei végül a letisztulás iránya felé vezették. Érdeklődése a monokróm festészet felé fordult, fehér reliefek sorozatát készítette el, a nagy méretű, fekete alapú vásznain megjelentek a fehér vonalhálók. Erre, a művészetére jellemző lírai, nonfiguratív ábrázolásmódra a hetvenes évek elején talált rá, és ekkortól végigkísérte alkotói pályáját.

Rend iránti igénye és letisztult művészi látásmódja jellemzi a következő évtizedeket, amelyeket Párizs és Zürich között ingázva töltött. Ennek a konszolidált időszaknak termékei a svájci épületek belső tereibe készített nagy méretű reliefjei.

1970-ben francia állampolgár lett, megszűnt menekült státusza, így hazalátogathatott. Felkereste gyermekkora színterét, a Franklin utcai bontásra váró házat: „Úgy álltam ott a dermedt múltban, mintha csupán egy álom lett volna Párizs, Kalifornia és minden, amit a vasfüggönyön túl megéltem. Az ötödik dimenzió a jelen, múlt és jövő egyidejű állapota. A hely- és időnélküliség, a sine loco et anno mint életérzés és témakör a mai napig kísért, és megjelenik festményeimben is.”

1980-ban a győri Városi Múzeum hívta meg kiállítani. A felkérés meglepte, hiszen addig szakmai vonalon nem volt kapcsolata Magyarországgal. A hetvenes évek végén indult enyhülési folyamat viszont kezdett érződni a kultúra területén is: feleségével, Hetey Katalinnal együtt még ebben az évben a Szépművészeti Múzeumban állítottak ki. A tárlat visszhangja vegyes volt, a kortárs vizuális művészet még nem talált kellő fogadtatásra.

Az Emlékkövek zárófejezeteiben egyre kevesebb az élményanyag, az utolsó évtizedek még túl közel voltak ahhoz, hogy az emlékezet rendszerezze őket. A kor előrehaladtával a múltnak lesz nagyobb jelentősége egy életút összegezésénél.

A kilencvenes évektől Konok egyre több időt töltött Magyarországon. 1991-ben a Képzőművészeti Egyetem rektori pályázatán is indult. Mint írja, szerencséje volt, hogy nem nyerte el, mivel a hivatalos szervezőmunka három évre korlátozta volna festői munkásságának azt az időszakát, amely számára a legmeghatározóbb éveket jelentette. Az egyetem ugyanakkor felajánlotta az egyik festő osztály vezetését, így egy szemeszteren át Kollázs címmel meghirdetett kurzuson tanított – így tehát visszatért abba az intézménybe, ahol harminchét évvel ezelőtt átvehette a diplomáját. 1994-ben a Szombathelyi Képtárban közösen állított ki feleségével, akinek halála után – 2010 óta – huzamosabb időt töltött itthon. Konok kilencvenegy évesen, 2019 novemberében hunyt el.

Az Emlékkövek utolsó soraiban Konok így emlékezik vissza az életére: „Mozgalmas kilenc évtized volt, amit megéltem. Tanúja voltam háborúknak, forradalmaknak, rendszerváltozásoknak. Központjában éltem a vizuális művészetek soha nem látott változásainak, melyek a második világháború utáni évtizedekben zajlottak. Versenyfutás volt ez számos alkotónak a legújabb izmusokhoz való csatlakozásért, amelyek rövid idő elteltével már »déja-vu-nek« tűnnek.” Soha nem kísértette a legújabbakhoz való tartozás, inkább a saját kifejezésének a megtalálásán munkálkodott mindig. Festészete a hetvenes évektől a tiszta és világos geometria felé fordult. Művészetében a káoszból, a bizonytalanságból valami határozottságra, egy rendszer létrehozására törekedett. A konkrét, geometrikus művészet a szerkesztés formai szépségein túl pedig utat nyitott neki az időtlen létérzet kifejezésére is.

„A festészetnek nem csak az a feladata, hogy a látványt utánozza. Inkább az, hogy a láthatatlant, amit a természet nem tud megmutatni, láthatóvá tegye”

– összegzi pályáját írása végén.