Képet adunk az irodalomról – Interjú Thimár Attilával

A Korkörkép hatodik része is elérhető már az interneten. Kérlek, mesélj arról, hogy milyen tényezők motiválták a műsor létrejöttét!

Az indulásban több, különböző irányból érkező hatás, illetve folyamat játszott közre. Az egyik már nagyon régi tapasztalat: nem elég a print lapszám oldalait megtölteni értékes tartalommal, hanem az online világban is aktívan részt kell vennünk, és meg kell mutatnunk, hogy fontos megőriznünk a kulturális értékeket. Természetesen nagyon sok lehetséges csatorna van. Igyekszünk ezeket kihasználni, igaz, nem tudunk mindenhol egyenlő intenzitással jelen lenni. A tavalyi évtől megpróbáljuk a Kortárs YouTube-csatornáját is hasznos tartalmakkal megtölteni. Közrejátszott ebben nálunk is, mint mindenki másnál, az elmúlt évek pandémiás időszaka, amikor a kapcsolattartás elsődleges helyszínévé az online tér lépett elő. Volt olyan rendezvénysorozatunk — az Irodalom most —, amit élőre terveztünk meg, de a járványhelyzet miatt végül egyiken sem lehetett jelen a közönség, ezért ezeket mindig élőben közvetítettük, majd feltettük a YouTube-csatornánkra is, hogy aki akarja, később is megnézhesse.

Egy további motivációs tényező volt, hogy a Petőfi Kulturális Ügynökség multimédiás tartalmak elkészítésére hirdetett pályázatot, ezért elérhetővé vált az anyagi bázis is a felvételekhez. Mindezek összjátékaként tavaly ősszel indult a Korkörkép sorozat.

Milyen előnyökkel jár a YouTube-on való megjelenés az írott vagy a hagyományos online formátummal szemben?

Szerettünk volna egy olyan formát találni, amely oldottabb, mint egy printben vagy akár az online térben megjelenő interjú. A YouTube-on való jelenlét előnye, hogy a Korkörképben személyesebbek, bizonyos szempontból aktuálisabbak tudunk lenni. Ez összefügg a témaválasztással is: célunk, hogy a beszélgetéseknek legyen annyira értékes tartalmi fedezete, hogy azt később is visszanézzék olvasóink, barátaink. Az eddigi részek alapján elmondható, hogy a Korkörképet széles körű tematika jellemzi.

Van-e a témák között rendszer? Mi alapján választjátok ki a meghívottakat?

A második kérdésre egyszerűbb a válasz: azokat hívjuk meg, akik értenek az adott témához, és egyben érintettek is, ezért fontos, értékes a véleményük. A beszélgetések sorozatában a logika azért nem egyenes vonalú, mert bárhogy is tervezünk, az élet sokszor közbeszól – valaki megbetegszik, vagy éppen nem ér rá eljönni a felvétel idején. Eredetileg úgy gondoltuk, hogy kiválasztunk egy-egy témát, és ahhoz majd több beszélgetés is kapcsolódik, de aztán másképp alakult a sorozat.

Nagyjából havi egy felvételt tudunk készíteni. Olyan alkalmakat képzeltünk el, amelyeken aktuális irodalmi, művészeti ügyekről beszélgetünk részben mi, a szerkesztőség tagjai, részben meghívott vendégeink. Volt, amikor egy konkrét könyv megjelenése kapcsán vitattuk meg a határon túli irodalom helyzetének sajátosságait, és előfordult, hogy az ifjúsági irodalom éppen most zajló folyamatait tekintettük át szakemberek segítségével. Az egyik részben pedig az irodalomtudomány jövőjéről beszélgettem Bengi László tanár úrral, egyetemi oktató kollégámmal.

Mindig olyan témákat keresünk, amelyekről esetleg kevés szó esik, vagy nem kapnak elég nagy médiafigyelmet, pedig szerintünk igazán érdemes volna előtérbe helyezni őket.

Ide kapcsolódik az a törekvésünk, amelyhez a Kortárs önmagában kicsi, de ezzel együtt sem adhatjuk fel a szándékot, hogy az egyes kérdésekről meginduljon valamiféle közbeszéd, kommunikáció, sőt, esetleg az érintett felek között valamilyen közös gondolkodás. Ilyen például az ifjúsági- és gyerekirodalom ügye, de ilyen a magyar irodalom helyzete a közoktatásunkban, mondjuk, például a középiskolában.

A nyomtatott sajtóhoz képest az online formátum több emberhez jut el. Ez a YouTube-on való megjelenésre fokozottan igaz. A visszajelzések alapján hány embert értek el egy-egy videóval?

A kérdésre azért nehéz válaszolni, mert még mi sem tudjuk pontosan, hogy miként mérhető a visszajelzések száma, aránya. Nehéz összehasonlítani, hogy egy videó alatti like mennyit ér, hogyan viszonyul ahhoz, ha egy kollégám azt mondja: „Figyelj, a múltkori Kortársban nagyon tetszett az a tanulmány.” Az online világ visszajelzéseinek igazi mértékegysége a vásárlás – ott egészen pontosan lehet mérni, hogy ténylegesen mekkora hatást vált ki egy információ a látogatóban. Még a like-ok számánál sem könnyű megmondani, hogy mennyit is ér ezer vagy tízezer, hiszen egy gombot megnyomni csak egy pici mozdulat, bárki, bármikor megteszi, és nem is nagyon mérlegeli, miért is tette meg.

Ha a követők számát nézzük, az is akkor lesz jelentős, ha piaci értékre váltható, tehát megveszik a koncertjegyet, vagy elmennek egy kiállításra, színházi előadásra. Mivel a Kortárs nem folytat piaci tevékenységet, az általunk előállított kulturális szolgáltatásokat nem akarjuk piaci módon értékesíteni, sőt, a folyóiratot kivéve mindent ingyenesen nyújtunk a közönségnek, ezért ebből a szempontból nem tudjuk mérni a saját tevékenységünket.

Ha az elérési számokat nézzük, akkor persze látható a különbség, például abban, hogy a print lapszám körülbelül háromezer emberhez jut el, míg a KO-nál havi harmincezer látogatót tapasztalunk. Ha ez utóbbi számot nézzük, akkor a videóink ismertté tételében előbbre kell lépnünk, a mostani százas számokról az ezresek felé kellene továbbmozdulni.

Itt egy másik fontos kérdés is előbukkan: mekkora és milyen típusú közönséget lehet elérni az online térben? Van egyáltalán célközönség?

Az biztosan elmondható, hogy ez a közönség jóval nagyobb, mint a print olvasótábora. De nemcsak a méret különböző, hanem az életkor, az olvasási szokások és a földrajzi elhelyezkedés is.

Mivel több különböző témát dolgozunk fel, a célközönség videónként más és más. Nehéz lenne megfogalmazni, hogy az éppen közzétett tartalom kifejezetten mely közösségnek szól. Inkább úgy mondanám, hogy azoknak, akik erősen érdeklődnek a kulturális és művészeti kérdések iránt. Más kifejezéssel úgy szoktuk magunk között ezt jelölni, hogy a hardcore kultúrafogyasztóknak készítjük a videókat. Talán leginkább az jellemzi őket, hogy hajlandók utánamenni az őket érintő kulturális kérdéseknek, és nem csak azt fogyasztják, amit tálcán az orruk alá nyomnak.

Melyik téma vonzotta eddig a legtöbb nézőt?

Az eddig megjelent beszélgetések között most az irodalomtudomány helyzetével foglalkozó videónk vezet, rögtön utána következik a digitális oktatással kapcsolatos beszélgetés, de nagyon népszerű a magyar ifjúsági irodalomról szóló is. Azt is hozzá kell ehhez tenni, hogy a nézettséget nem csak a téma befolyásolja. Nagy szerepe van benne, hogy mikor tesszük ki a videót, hogyan tudjuk hirdetni a különböző közösségi felületeken. Fontos az is, hogy kik és hogyan osztják meg saját oldalukon, hiszen ezzel egyre több és több embert érünk el. Ezek részben tervezhető és szervezhető folyamatok, részben teljesen véletlenül alakulnak így vagy úgy.

A Korkörképen kívül jelen van-e a Kortárs a közösségi médiában?

Természetesen más videókkal is jelen vagyunk, például a már említett Irodalom most sorozattal, ami azt vizsgálja, hogy milyen módon tud a kortárs irodalom megjelenni a középiskolai magyarórákon. Ezekkel a felvételekkel a tanárokat és a diákokat egyaránt szeretnénk segíteni.

Ezenkívül nagyon büszke vagyok a podcastunkra, amelyet a legnagyobb megosztóoldalakon mindenhol meg lehet találni KO Kultúradó címmel. Ezek egy-másfél órás beszélgetések irodalmi, művészeti témákról, a legutóbbi például éppen a Macskafogó című filmről. A podcastjaink egyik nagyon fontos jellemzője, hogy van idő mindent szépen végiggondolni, nem kell sietni, nem szükséges az órát nézni, hogy mennyi van még a műsoridőből. Emiatt oldott hangulatúak ezek a beszélgetések, és ezzel együtt minden fontos téma szóba kerül, több nézőpontból is. A két szerkesztő, Zsolnai György és Falvai Mátyás elhivatott készítői a podcastnak, szerencsére mindig újabb és újabb ötletekkel állnak elő.

Azt hiszem, hogy ma már egyetlen kulturális intézmény sem engedheti meg magának, hogy az online térben ne legyen jelen, és ne próbáljon ott is közönséget szerezni. Ez új terep számunkra, fel kell találnunk, és megfelelően pozicionálnunk kell magunkat, nem működhetünk a régi reflexek szerint. De amint a Kortárs folyóirat történetét feldolgozó könyv címe is mutatja: folyamatos változásban vagyunk.