Illúzió(rombolás) a virtuális térben – Portré Kóródi Zsuzsanna vizuális művészről

Kóródi Zsuzsanna rétegzett, nyomtatott, áttetsző üvegek mögött teljes lefedésben fixálja saját tervezésű digitális printjeit, így az üveg sávozása pontosan illeszkedik az alatta lévő színvariációkat felvonultató nyomat formáira. Az összeillesztés révén megszülető reliefek, a kép és szobor határán mozgó felületek mindeközben a néző szemében a háromdimenziós tér végtelen variánsaivá válnak. Ezek a mértani precizitással megtervezett rétegek végül párhuzamos és merőleges képeket generálnak, vertikális és horizontális irányban is ismétlődő folyamatokat írnak le – így gyakorlatilag a befogadó mozgásától függ a keletkező ritmus és dimenzió érzékelése. A nézőpont-változtatással Kóródi maximálisra fokozza az optikai illúziót. A befogadó tekintete, biológiai és tudati látása több feladattal szembesül, ezáltal meg kell fejtenie a kép valamennyi rétegét, vagyis a transzparens alkotás működését.

Ellentétben a kinetizmus hagyományainak követésével, amely a mechanikus vagy a külső erők által valós mozgásba hozott szobrászatra épül, Kóródi egyértelműen az op-art, vagyis a teremtett realitás, a virtuálisan – és a tudatban – megszülető mozgás útját járja.

Az op-art egyik atyja, Carlos Cruz-Díez szerint a művész dolga az újrakreálásra való ösztönzés – épp így hívja Kóródi is képalkotásra a befogadót, hiszen képei megteremtésének elengedhetetlen kelléke a néző tekintete: csakis ő tudja összerakni a többdimenziós eredményt, benne áll össze maga a mű.

Kóródi izgalmas módon az op-art tendenciáján is túl tud lépni. A digitális képalkotás/tervezés éppúgy meghatározza a munkáit, mint az optikai művészet metódusa. Művei egyszerre analógiái Cruz-Díez sávozásokra, vibráló effektusra és azonos színvilágra épülő alkotásainak (például Kóródi Led vagy Power Field sorozatára igaz ez), valamint a német Ludwig Wilding fekete-fehér-centrikus, sokszor az üveg használatán alapuló objektjeinek (főleg Kóródi Window és Grid szériái esetében helytálló a párhuzam).

A grafikai dizájn pixelszerű hatásával élő kortárs alkotók és a geometrikus absztraktból dolgozó digitális művészek szintén befolyással vannak Kóródi tevékenységére. Képei így a tradicionális üveg és a kortárs digitális technológiák összehangolásából keletkeznek, amelynek végterméke a vizuális játék, az optikai illúzió. Emiatt evidensnek tűnik, hogy az alkotó elsősorban vizuális művésznek nevezi magát, mellőzve így az egyes tendenciákba való tagozódást, és szabad keretet hagyva a látásközpontú létformának, amelyben az üveg fontos eszközként van jelen.

Kóródi alkotásai izgalmas, érzéki színválasztások (tiszta és kevert színek közös palettája). Letisztult, konstruáló jellegük és frissességük ellenére nemcsak a fentebb említett konkrét témakiindulást tekintve mennek szembe az op-art hagyományaival, hanem alkotójuk tudatos képzőművészeti gondolkodásának vállalása révén is. Míg az op-art művészei javarészt bátran utasítják vissza a kézjegyszerűen működő alkotásmódot, és műként ismerik el a reprodukált terméket (például Victor Vasarely, Yaacov Agam stb.), Kóródi direkt felülírja ezt.

Már a hagyományos iparművészeti technika és az üveg használata megcáfolja a másolhatóság lehetőségét, de az üveg emellett megközelíthetetlenné, érinthetetlenné teszi a digitális printeket is.

A nézőben végig ott motoszkálhat az érzés, hogy meg akarja érinteni a reliefek felületét, meg akarja fejteni a rétegeket, tudni akarja, hogy hogyan is jön létre az illúzió, minek a képi „csapdájába” esett. Kóródi a befogadóban ezzel felidézi az „üveg/vitrin mögé zárt alkotás” jelenségét, vagyis azt, hogy a művet műalkotásként kell kezelni. Az egész analizálási folyamat és megfejtés-keresés igazi mozgatórugója azonban az, hogy a nyomatok minden képen különbözőek. Az üveggel való kölcsönhatásban minden egyes alkotás önálló illúzió és entitás, így megállásra ösztönzik a látogatót, miközben az összetartó, valóban ciklusként működő sorozat az egyes művek összevetésére, ugyanakkor azok önálló értelmezésére is felhívja a figyelmet. Ezt a kettős hatást Kóródi bizonyos sorozatokban fel is erősíti, például az Overlay szériában (2016), ahol azonos formavariációkat juttat érvényre eltérő színválasztások mentén, így természetesnek tűnik az összehasonlítás is.

A Window (2016) sorozatban a fehér és a fekete kontrasztjából megszülető szürke árnyalataira és az ablak alapját adó négyzet különböző oszcilláló hatására építkezik, míg például az Analog (2019–) sorozatban azonos színalapú és ritmusú, párhuzamos csíkozások működését veti nagy kiterjedésű formák mentén. Az elmúlt két évben tulajdonképpen ennek a vibráló effektusnak a használata a maximumára erősödik – talán ezért Kóródi a legutóbbi műveinél (a VILTIN Galériában látható, Nomofóbia című tárlat pár alkotása ezt példázza) már a folyamatos nézői igénybevételt tudatosan csökkenti. Képeiben nyugvópontokat is elhelyez, mintegy a szem pihentetésére, majd felfrissülésére késztetve ezzel a befogadót, vagyis a grafikai fázis, a rögzített háttérelem minden lencse mögött ugyanaz: a kód azonosan él. A néző így a képet két- és háromdimenziós felületek viszonyában is értelmezheti.

Nemcsak legutóbbi reliefjeiben, hanem összes alkotásánál elengedhetetlen feltétel, hogy minden fázist uraljon: ne csak a digitális printeket kreálja meg az üveg tulajdonságait ismerve, de az üveg alapműködését, a hasábok távolságát is ismerje, és a fedőréteget is ő maga formázhassa. Ehhez hozzátartozik, hogy párjával, az üveget alternatív módon felhasználó szobrásszal, Gáspár Györggyel maguk készítik és vágják az anyagot. Egy olyan műhelyt hoztak létre Magyarországon egyedülálló módon, ahol az összes körülmény adott egy üvegalapú relief minden egyes fázisának kibontásához. Kóródi így a lencséket rudakból vágja és csiszolja, míg a többi elem síküvegből készül.

Kóródi már az egyetemi évek alatt megszerzi azt a tudást, amely révén bátorsággal, szakmai magabiztossággal nyúl egyszerre a grafika és a lentikuláris üveg mint matéria eszköztárához. Szériáról szériára változnak az ötletei, és ezek az új tartalmi vagy technikai ideák vezérlik az ismeretlen technológiákban való elmélyülésben is.

Legfrissebb alkotásain például a képei felszínét jelentő üveghasábok helyett már áttetsző polymerrel mint anyaggal dolgozik, a meghúzott egyenes paszták révén pedig az üvegre emlékeztető hatással próbálkozik.

A doktori tanulmányai során elkezdett kísérlete folytatásához a koronavírus-járvány miatt „rákényszerített” otthoni munkavégzés sarkallja. Az üveg helyett ugyanakkor a polymer organikussága kerül előtérbe, miközben az üveg kiszámíthatósága eltűnik, és ekképpen az eljárás a művészt is spontánabb alkotásmódra készteti.

Ez a spontaneitás és tudatos döntés határozza meg a szériák tematikai megjelölését is. Kóródi elmondása szerint egy-két sorozatot leszámítva (a terhessége alatt készült Noise sorozatnál már a legelején tudatosan dönt úgy, hogy tartalmilag az ultrahangfelvételek képére reflektál) általában utólagosan áll össze, hogy mi az szenzuális, szociológiai és filozófiai kontextus, amely tartalmilag egy-egy ciklust összefog. A névadások többsége egyértelmű társadalomkritikai aspektusról tanúskodik, és arról, hogy a művészt leginkább a felgyorsult világunk és a virtuális létforma foglalkoztatja, mint a Led, az Analog vagy az Offline sorozat esetében is.

A VILTIN Galériában látható Nomofóbia című tárlat javarészt a legfrissebb Offline és a Personal Pixel sorozatokra épít. A kiállítás címében jelölt kifejezés – azaz a „no mobile phone”, a mobiltelefon használatának hiánya, illetve a mobiltelefon-függőség – is rögzíti, hogy

Kóródi az információs társadalom egy súlyos tünetét veszi górcső alá.

Az alkotó szerint a művek tematikai kiindulópontját a koronavírus-járvány okozta körülmények is meghatározzák, hiszen generális jelenség, hogy az emberek többsége ebben a helyzetben bent ragad a virtuális térben.

Bár a jelölt tartalom, a technológiai függőség ábrázolása a képek közös mozgatórugója, a kiállítás mégis feloldja a képek okozta feszültséget. Annak ellenére, hogy a nézőt a mobilokhoz, a technikai kütyükhöz hasonlóan itt is folyamatos vizuális ingerek bombázzák, a korábban említettek miatt mégsem tud képről képre ugrálni: kénytelen megállni és felfedezni az eltérő témákat. Ezáltal a mai világunk gyors működésével ellentétben végre elmélyülhet, és a VILTIN Galéria falai között minden oldalról felfedezheti az üveg/polymer és a digitális printek játékából megszülető variánsokat.