„Csak a legjobbak” – Lous Stuijfzand és Lóránt János Demeter közös kiállításáról

A Vajdahunyad Kortárs Csak a legjobbak című sorozatának kiállítása két európai polgár közös bemutatkozására ad lehetőséget. A holland–magyar vegyes páros tagjai nem alkotótársak, hanem alkotók, akik társak. Lous Stuijfzand és Lóránt János Demeter Munkácsy-díjas érdemes művész megismerte és megszerette egymás világát és hazáját, de művészetükben képesek voltak megőrizni teljes szuverenitásukat.

[…] Lóránt festményeinek, grafikáinak és plasztikáinak egyaránt sajátja, hogy nagyon sok közlést, történetet és jellemrajzot olvashatunk le róluk, mint például ebben a kiállításban a Szelektívről, az Értékpapírról vagy a Sziporka című műpárról. Azonban a befogadó jelleméből, azaz a mi jellemünkből is felfejt valamit. Esetleg magunkra ismerhetünk. Viszontláthatjuk örömeinket, bátorságunkat és gyengeségünket, tehetetlenségünket, esendőségünket, esetlenségünket, mások elkapott pillantását. Viszontláthatjuk érzelmek gyorsfutamát, amelyeket egy helyzet, egy mozdulat vagy akár csupán egy tárgy vált ki belőlünk. Már évekkel ezelőtt is éreztem, mennyire kiválóan magyarázza Lóránt János Demeter jellemfeltáró törekvését egy Marcel Proust-idézet Az eltűnt idő nyomában című regényciklusból: „Nem engem olvasnának, hanem saját magukat, hiszen könyvem csak egyfajta nagyítóüveg, olyan, mint amilyeneket a combray-i optikus nyújtott a vevők felé; könyvem arra való, hogy lehetővé tegyem számukra önmaguk olvasását.”

Lóránt János Demeter műveinek jellegzetes figurái olyan típusok, amelyeket mi magunk is jól ismerünk, hisz látjuk és viszontlátjuk őket a mindennapokban.

Azonban műalkotások szereplőiként más jellegű információhoz juthatunk velük kapcsolatban. Az alkotó a valóságos, az ismerős talajáról indul, de hogy miképpen válik valamiféle teljesen új, érthető, érezhető tartalom hordozójává, az alig felfejthető. Az alkotó önmagából meríti, saját magából termeli ki ezeket a tartalmakat. Jellemrajzaihoz kapcsolható egy vonatkozó idézet Cézanne-tól: „Az ember nem fest lelkeket. Testeket fest, és amikor ezek a testek jól vannak megfestve, előtűnik a lélek.”

[…] A holland és magyar szakmai elismerések sorát magáénak tudó képzőművész, Lous Stuijfzand művészete már évek óta földszagúnak és költőinek tűnik. Egyszerre… Ilyen lehetséges? A munkákat nézve láthatjuk, hogy igen, létezik ez a kettősség, amelynek hátterében csak a természetben lejátszódóhoz fűződő viszonya állhat. A jelenlegi kiállításban arra a műegységre helyezi a hangsúlyt, amely Magyarországra érkezése nyomán jelent meg művészetében. Most Lous Stuijfzanddal, a szobrásszal találkozhatunk.

Akár két, akár három dimenzióban dolgozik,

a természet motívumkincsét a természet diktálta ritmikából építi ritmusrendszerré.

A látható valósághoz kapcsolódó művei soha nem természetelvű ábrázolások, bár festményein és grafikáin szívesen használ csendesebb színeket, amelyek talán a Körös-parton látottakat idézik. Amikor például társadalmi kérdéseket, mondjuk, etnikai problémákat vet fel, teljesen más színtartományban mozognak művei, ráadásul hatásukat kapcsolódó újságkivágatokkal erősíti, amelyeket belemontíroz a képfelületbe.

Ha pedig a motívumok eredetét keressük Lous utóbbi három évtizedben készült művei esetében, egyértelműen Magyarországon kell vizsgálódnunk. Hosszú itt-tartózkodásai nagy formátumú változást hoztak művészetében, az általa a korábbiakban megszokott természeti környezettől jócskán különböző látványvilág termékeny talajnak bizonyult számára. A Mezőtúri Képzőművészeti Alkotótelepen dolgozva azonban nem csupán témát és feladatot talált, hanem új műformára is lelt. Elsajátítva a bronzöntés hagyományos, viaszveszejtéses eljárását Győrfy Sándortól, addigi festészeti és grafikai működéséhez szobrászi feladatokat társított. E munkái mintha aranyló sárból formáltak lennének, vagy növényi részek nóduszaiból sarjadtak ki és szöktek volna merész magasságokba.

A cikk teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat márciusi számában a 45. oldaltól olvasható. A lapszám hamarosan online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.