Irodalom, művészet, Kortárs

A novemberi Kortárs a Mészöly 100 kapcsán a többi hazai orgánumhoz hasonlóan részt vesz abban a megemlékezésen túlmutató folyamatban, amely az egyik legfontosabb magyar író jelenlétét tárgyalja újra mindennapjainkban, kortárs kultúránkban. Többek között ennek szellemében írt Tinkó Máté izgalmas és alapos kritikát Szolláth Dávid 2020-ban megjelent Mészöly Miklós-monográfiájáról, amely kétségkívül nagy ívű és az eddigi elemzési szempontokat újragondoló, azokat kibővítő kötet lett. Jól mutatja ezt, hogy olyan párbeszédet nyit meg, amely nem csak egy szűk közösség számára érthető. Egyértelműsíti, hogy az eddig fellelhető monográfiákhoz képest új nézőpontok megnyitására is alkalmas a mészölyi életmű, és talán nem véletlen, hogy a kritika írója a monográfia szerzőjét makacs detektívhez hasonlítja. Ha néhol Tinkó Máté bizonyos kategorizálási és értelmezői szempontokat nem is tart túl célravezetőnek vagy konzekvensnek, azt kiemeli, hogy „Béládi Miklós és Thomka Beáta mellett immár a legújabb kori magyar irodalmi életnek is van olyan képviselője, akinek munkájához bármikor bizalommal fordulhatunk a Mészöly-életmű kutatása folyamán”.

A nyomtatott folyóirat egyik jellegzetessége a vizualitás erős jelenléte: a kiadvány közepén és szétszórva az írások között minden számban egy képzőművész munkáját ismerhetjük meg. Az aktuális lapszám Ady József, a nehéz életű festő és grafikus munkáiból mutat be válogatást, amely a szövegekhez jól passzoló rajzok mellett a művész különleges kolozsvári installációinak világába is betekintést enged.

Ágh István és Zalán Tibor szinte törzsírói a Kortársnak, verseiknek súlya van, miközben újra és újra megmutatják a szerzők folyamatos megújulási képességét. Ezeket a darabokat jól egészítik ki Győrffy Ákos meditatív költeményei.

Az elmúlt időszakban egyre több olyan írás született, amely valahol a tanulmány és a kritika határán mozog – ilyen Boka László napjaink egyik legjobb költőjének, Markó Bélának A haza milyen? című kötetével foglalkozó, Szabadvers és boncasztal című szövege is.

Rég publikált a Kortársban Jenei László, aki újra novellával jelentkezik a lapban. Írása Wombtomb címmel egy térbeli és egyben belső utazásról mesél Szófiától Koppenhágán át rémálomra emlékeztető éjszakákig.

A folyóirat sorozataiból a +-18 címet viselő rész az ifjúsági, young adult vagy éppen new adult irodalmat tárgyalja számos nézőpontból. Katona Alexandra ide készítette el kevéssé elnéző, de annál fontosabb problémákat felvető írását Mészöly Ágnes A kupolák titka című ifjúsági regényéről. A népszerű szerzővel kapcsolatban joggal merül fel a kritikusban a költői kérdés, hogy vajon a regények tömeges termelése nem megy-e a minőség rovására, de ez önmagában nem mutatna semerre. Katona azonban figyelmes és alapos kritikusként a szövegre vonatkozó kérdésekre magában a műben keresi és találja meg a választ konkrét szöveghelyek, dramaturgiai visszásságok felmutatásával.

A 2020-ban Kortárs-díjat kapott Gróh Gáspár esszéje Lenin 100+51 – In memoriam herceg Potyemkin címmel azt az akár univerzálisnak is ható kérdést hangszereli személyes történetté, hogy miért nem szeret az esszé írója érettségi találkozókra járni. Mielőtt bárki sematikus válaszokra számítana, a válaszadó nem kertel: „mert borzasztó magányos vagyok ebben a valaha valamennyi akolmeleget mindig kínáló közegben”. A megfogalmazás pontos, pontossága néha fájdalmas, de kíváncsian vetjük bele magunkat a hetvenes évek innen nézve gyakran akolmelegnek tűnő világába, amit a rezignált, mégis tárgyilagos hang az emlékeken túl valami sokkal mélyebb réteggel von be a magány érzetének beazonosításával.

Talán feltűnt a KO-ra visszajáróknak, hogy egy ideje gyakrabban szerepelnek oldalunkon műfordítással kapcsolatos tematikák. Nem véletlen: lassan világméretűvé nőnek mozgalmak, amelyek küzdenek a fordítók egyenjogúságáért, ami biztosan már sokaknak a könyökén jön ki, mivel néha korunk mintha egyenjogúsági harcmezőként is leírható lenne – de ha jobban belegondolunk, ennek azért számos előnye van. Valószínűleg amikor megvásárolunk egy külföldi könyvet, és hazaérve a kényelmes fotelban elnyúlva belevetjük magunkat a történetbe, kevéssé törjük a fejünket azon – már ha nem irodalmárok, nyelvészek, fordítók vagy valami hasonló, kétes egzisztenciák –, hogy vajon a magával ragadó szöveget kinek köszönhetjük. Nagy része van abban a fordítóknak, hogy jókat heherészhetünk egy könyvön, érthetjük, de legalább is érezhetjük egy másik világ nyelvi humorát, vagy belefeledkezhetünk úgy egy történetbe, hogy fel sem tűnik, valaha az a történet egy egészen másik nyelven szólt, mert nem döccen, nem akad a szöveg. Ennek az útnak egy másik regiszterében áll az, amikor a magyar irodalom tesz meg hasonló utat, el Prágától egészen Pakisztánig, amiben a fordítóknak igencsak kiemelt szerep jut. A Kortárs folyóirat kívül-belül sorozatának legfrissebb interjúját Szekeres Nikoletta készítette „az a szépség bennük, ahogy összekeverik a tragédiát a humorral” címmel Owen Gooddal, aki a magyar irodalom fiatal és lelkes tolmácsa, és akitől számos izgalmas dolgot megtudhatunk nemcsak munkájáról, hanem a magyar nyelvről is.

Végül szerkesztőnk, Hlavacska András kritikáját szeretnénk olvasóink figyelmébe ajánlani, akinek kedvelt témája a zsánerirodalom. A Kortárs novemberi lapszámában egy különleges darabot, Boros Botond Markoláb című regényét elemzi, és annak is nyomába ered, hogy a „magyar földbe oltott True Detective” mennyiben olvasható bűnügyi betyártörténetként.

A Kortárs novemberi számát az online térben is átlapozhatja a kortarsfolyoirat.hu oldalon.