Köszönjük, Kanada!

Ez nem az első olyan év, de nem is a második, amikor egy kanadai rendező elismerésre méltó színvonalon mesél fontos emberi-társadalmi kérdésekről. Mesél, vagyis úgy szól hozzánk a kényes kérdések tolmácsolása közben, hogy mindvégig szórakoztat, és el is gondolkoztat. Gondoljunk csak Denys Arcand filmjeire (Barbárok a kapuknál) vagy a tavaly bemutatott Felperzselt földre (Denis Villeneuve alkotása). Az idei Oscar-gálán feltűnt mozi, a Lazhar tanár úr is ezt az elegáns listát gazdagítja.

Bachir Lazhar egy Algériából menekült, intelligens és jó modorú férfi, aki éppen állás után szaglászik. Egyik nap arról olvas, hogy a helyi iskolában az egyik tanár öngyilkos lett, és az osztály vezető nélkül maradt. Nem sokat tétovázik, fogja szemüvegét, megnyerő mosolyát, és határozottan beállít az igazgatónő elé – megjöttem! Az iskola vezetője enyhén szkeptikusan méregeti a bevándorló férfit, aki állítása szerint majdnem húsz évet tanított Algériában, és azt ajánlja, hogy bármilyen körülmények között hajlandó betölteni az állást. Az igazgatónő kis habozás után felveszi a tanári karba, és Lazhar neki is áll a munkának – csakhogy az osztály nem fogadja túlzott szeretettel. A gyerekeket is megviselte tanáruk hirtelen halála, és kifejezetten undokul viselkednek a szokatlan habitusú és tartású emberrel. Ám az egyik ifjú hölgy, név szerint Alice, hamar megkedveli a különös idegent, megérti a tanár szavait, és egyre jobban a szívébe zárja – talán megérzi a férfi rejtett szomorúságát.

Nincs semmi fantasztikus a forgatókönyvben vagy a történetben, párszor már láthattunk tanár–diák filmet, melyek eredetibbek és összetettebbek voltak, mint ez a meghatottságot hajszoló mese. Ha egy hollywoodi nagyágyú ült volna a rendezői székbe, akkor most egy végtelenül giccses, és – anyagi értelemben – rendkívül sikeres alkotásról értekeznénk, melyet hamar elfelejtünk. Ám a színészi, rendezői érettség és elegancia nem bombasztikus nevelői példázatot eredményezett, hanem egy érzékeny és valóban megható filmet. Philippe Falardeau elkerüli a nyálas csepegést, a hatásvadászatot és az érzelmek durva manipulációját. Legyen bár síró kisfiú, táncoló tanár vagy szeretettel közeledő kislány a kamera előtt, mindig olyan szépen ábrázolja őket, hogy sosem válnak erőltetetté, patetikussá. És nem kamerarángatós dokumentumfilmet nézünk, ahol a szereplők rögtönöznek és affektálva beszélnek, „mint az életben”, inkább hagyományos, lineáris, szépen építkező, szélesvásznú mozit, melyben mégis úgy érezzük, valós szereplőket látunk: egy aggódó igazgatót, egy okos kislányt, egy parancsolgató hölgyet, egy sípoló testneveléstanárt és egy kissé merev, ám lelkes tanítót. Tehát igényesen filmezett, vágott és eljátszott alkotásról beszélünk. Egyedi stílus nincs, sem világra szóló jelenet, nincsenek rikító színek, minden enyhén szürkés, de vannak helyette igazi arcok és egy olyan színész, akinek karakterét sokáig nem felejtjük.

Mohamed Fellag nevét érdemes megjegyezni, ugyanis az algériai színész valószínűleg ezek után egyre többet fog szerepelni a reflektorfényben. A tanár szerepében olyan elegánsan és alázattal játszik, mintha csak épp kilépett volna a tanteremből: átlagember, esendő, mégis valódi egyéniség. Zavart mosolya, szomorúan nevető szemei életet visznek a film minden jelenetébe, hitelesíti a drámát és eléri, hogy tudjunk neki drukkolni. De nem egyedül viszi el a pálmát: a gyerekszínészek teljesítménye is elismerésre méltó, egészen természetesek, élükön az Alice-t alakító Sophie Nélisse. A kishölgy elnyerte a Genie-díjat („kanadai Oscar”) a legjobb női mellékszereplő kategóriában, és ezen egyáltalán nincs mit csodálkozni. Egy kis túlzással azt is mondhatjuk, hogy egyenrangú partnere Fellagnak, és igazán szeretnivaló, nyíltszívű gyerekként marad meg a emlékezetünkben. Biztosan fogjuk még látni.

Kissé elszomorodunk, olykor nevetünk, és végül meghatódunk. A Lazhar tanár úr mindenképp érdemes a figyelmünkre, értékes és igényes alkotás, még ha nem is az év kiemelkedő darabja. Tanároknak, tanárnak készülőknek erősen ajánlott, de azoknak is, akik szeretik az egyszerű, szépen eljátszott emberi történeteket a nagyvásznon. Az Oscar-díjra jelölt alkotás az érzékeny kanadai alkotók (ez esetben Philippe Falardeau) újabb szép „terméke”.

A képek forrása: port.hu

Lazhar tanár úr (Monsieur Lazhar)
Rendezte: Philippe Falardeau
Színes, feliratos, kanadai filmdráma, 2011.