„Nem tartom a három lépés távolságot a zenészekkel” – interjú Kovács Jánossal

Egy évvel ezelőtt készítettünk egy listát olyan magyar karmesterekről, akiknek a neve külföldön branddé vált. Talán soha egyik cikkünk sem mozgatta meg annyira az olvasókat, mint az az anyag, és a legtöbben nehezményezték, hogy Kovács János kimaradt belőle. Pár perc beszélgetés után kiderült, hogy maga Kovács János sem szerepeltette volna magát azon a listán.

Mikor kezdte a zenélést? Voltak a családban zenész felmenői?

Édesapám nagy zenerajongó volt, méghozzá a legjobb fajtából való: nem profi módon, de csellózott, édesanyám pedig egy nagyon tisztán éneklő óvónéni volt. Tizenegy éves koromban kezdtem el zongorázni. Kezdetben egy szomszéd házba jártam órabérért gyakorolni, aztán elég gyorsan fejlődhettem, mert tizennény éves koromban beiratkoztam a konziba zeneszerzés szakra anélkül, hogy bármi adottságom is lett volna hozzá. Ebben a pár évben megtanultam azokat a dolgokat, amiket muszáj tudni a zenei pályához. Közben a kötelező zongoraórák során Ábrahám Mariann, imádott zongoratanárnőm átirányított zongorafőtárgyra. Egyfajta nyughatatlanságból már első évben elkezdtem zenekart toborozni az osztálytársaimból. Akkoriban még csak ötévenként indult – nagyon egészséges módon – karmester szak az Akadémián, és Kórodi András korengedménnyel tizenhét évesen fel is vett. Így kerültem zenei pályára. Kórodi, aki a korán elveszített édesapám helyett is apám volt, próbált terelgetni a pályámon.

Az Akadémián nem voltam hajlandó operát tanulni, az volt az érzésem, hogy ördögtől való műfaj, és az Operaház nem más, mint egy kupleráj.

Kórodi mégis a fülemnél fogva átráncigált oda, amikor befejeztem a főiskolát, hogy egy évet kötelező jelleggel ott töltsek.

A pályájából úgy látszik, sikerült megszeretnie a műfajt.

Egy idő után már nem a gyárat láttam benne, hanem a darabokkal való foglalkozást. Azt a különleges, varázslatos világot, amit az énekesekkel való együtt tanulás, a rendelkező próbák jelentettek. Az első évemben olyan előadásokban működhettem közre, mint például a Ferencsik által vezényelt Álarcosbál – ezek az élmények döntő benyomásként hatottak rám a pályám folytatása szempontjából.

Meg lett volna rá a lehetősége, mégsem indult be igazán a külföldi karrierje. Mi volt ennek az oka?

A külföldre járás nem az én műfajom, mert „gyávának” születtem: nem szeretem az ilyen kihívásokat, nem szeretek idegen helyre menni. Legnagyobb bátorságom az volt, hogy Bayreuthban három éven keresztül zenei asszisztensként dolgoztam. Ezt megelőzően nagyon jól megtanultam németül, és imádtam Wagnert is, tehát ezek megadták a kellő motivációt. Soha nem vonzott, hogy idegen testületekhez, zenekarokhoz kerülve gyorsan kontaktust teremtsek. De a nem túl sok külföldi fellépésem azért jól sült el. A Szlovén Filharmonikusokkal jó kapcsolatom volt, több éven át rendszeresen jártam ki, csakúgy, mint a Tokiói Filharmonikusokhoz, ahova Sass Szilvia által kerültem. Egyszer megkért, hogy a kinti Wagner-estjét vezényeljem, és a produkció próbái során hosszú távú munkakapcsolat indult el a nívós ázsiai zenekarral.

Tehát mondhatjuk, hogy bár felfigyeltek önre, de a szíve nem efelé vitte.

Az itthoni zenekarokkal igen jó a kapcsolatom emberileg és szakmailag is. Ezenfelül az angol nyelvtudás hiánya is afelé lendített, hogy az itthoni lehetőségekre és ne az országhatáron kívülre koncentráljak. Hatalmas megtiszteltetés nekem, hogy a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának állandó karmestere lehetek, de szívesen látott vendég vagyok a Nemzeti Filharmonikusoknál, a Concerto Budapestnél és a Danubiánál is, illetve nyugdíjas karmesterként szeretett otthonomban, az Operaházban is foglalkoztatnak. A nemzetközi koncertgyakorlat amúgy sem igazán az én műfajom, mert amikor utoljára meghívtak egy ilyen produkcióra, olyan kevés próbalehetőséget adtak volna, hogy inkább eltekintettem a dologtól – pedig két olyan ritkán hallható komolyzenei csemegét kellett volna vezényelnem, ami lelkessé tenne bármikor.

Úgy tapasztalja, hogy a nagyobb zenekaroknál is elkezdődött egyfajta tömegtermelés?

Az biztos, hogy kevesebb próbával készülnek egy-egy műsorra: minden zenész megtanulja otthon a maga szólamát, és úgy jön a próbára, hogy meghallgat sok különféle felvételt, így kialakul egy saját elképzelése a műről.

Ma már nem számít kötelezőnek, hogy egy hosszabb munkaperiódus alatt érjen meg egy darab előadása. Ez nekem nem tetszik, nem szeretek így dolgozni.

Kevés idő alatt hogyan is lehetne igazán eredeti megoldásokra jutni, vagy akár csak igazán közel kerülni az eredeti műhöz?

Én minden újabb próbanapon tele vagyok ötletekkel, mert abból inspirálódom, amit a zenészektől hallok, arra válaszul jönnek a zenei gondolataim. Éppen emiatt szeretem ezt a munkát, és nem értem, manapság miért az a profizmus csúcsa, ha egy zenekar a legnehezebb darabokat szinte blattolva játssza el egy-egy koncerten.

Köztudott, hogy nem felülről kezeli a zenészeket, hanem partneri viszonyban van velük. Ez mindig előnyére vált pályája során?

Lukács Ervin, az előző magyar karmesternemzedék kiváló alakja mondta egyszer nekem, hogy az lesz a bajom, hogy haverkodok a zenészekkel, és nem tartom a három lépés távolságot, ezáltal majd gyakran rendetlenség, fegyelmezetlenség fog eluralkodni a próbáimon. Én akkor és most is azt válaszolnám Ervinnek, hogy nekem újra kellene születnem, hogy ebben megváltozzak, hiszen ezt a hozzáállást láttam pedagógus szüleimtől. Én nem érzékelem, hogy egy együttes felett vagy egy együttes élén állnék, és ebben semmiféle szépelgés, sem erőltetett demokratizmus nincs. Egyszerűen természetemnél fogva nemhogy egyenrangúnak, hanem magam felett állónak érzek egy szólókürtöst vagy egy koncertmestert. Az utóbbi időben már nem is élnek vissza vele a kollégáim – úrfi koromban még azért néha előfordultak kisebb felfordulások a próbákon.

Nyilván Lukács Ervin jól tudta, hogy nagyon sok sikeres karmester egészen máshogy kezeli a zenészeket.

Én képtelen lennék a Toscanini-féle türannoszirányt követni, és néhányan a legnagyobb nevek közül bizonyos értelemben uralkodnak a zenekar felett. Ennek nagyon kártékony elfajzása, amikor egy karmester meggyőződése, hogy nem baj, ha egy zenész fél tőle, mert a félelem majd motiválja a kemény munkára. Véleményem szerint ez iszonyatosan rossz elgondolás. Az én ellentétem ilyen szempontból Kocsis Zoltán, akire egész életemben felnéztem, de arról volt nevezetes, hogy nem értette meg, hogy fordulhat elő, hogy nem tudják a muzsikusok ugyanazt, amit ő. Hozzá hasonló adottságokkal rendelkező művész kevés volt és van, a zsenivel viszont együtt születik az öntörvényűsége. Ez persze nem jelenti azt, hogy bármelyik zseniális zenész emberként fel van mentve az alól, ahogyan viszonyul a munkatársaihoz. A Kocsissal dolgozó zenészkollégáim mesélték, hogy mindig az volt a próbákon a feloldás, amikor odaült a zongorához. „Nem értitek?”, kérdezte, majd eljátszotta úgy a művet, hogy mindenkinek leesett az álla – és akkor valóban megértették, hogy miről van szó.

Ha egy énekes fél, nem is tud normális hang kijönni a torkán.

Egy operaénekesnek amúgy is rengeteg elvárásnak kell megfelelnie, az ő szakmája emiatt a legnehezebbnek is tekinthető az összes zenei előadóművész közül. Nagyon sok mindenben kell tehetségesnek lennie: a legfontosabb a hang, nem mindegy, hogy néz ki, tud-e működni a színpadon, ki tud-e jönni a partnerével, és el bírja-e viselni a karmestert és a rendezőt. Ha a karmester nem hordozza a tenyerén az énekest, az teljesen összemegy.

A rosszközérzet-keltés ebben a szakmában a lehető legrosszabb tanácsadó.

Nekem mindig az a hasonlat jut eszembe, hogy amikor a súlyemelő nekikészül a nagy súly megmozdításának, az edzője azt mondogatja neki: „Te vagy a legjobb, te vagy az első!” A művészek között nagyon kevés olyan van, aki születésétől fogva bízik önmagában. A nagy többség általában a külső látszat ellenére bizonytalanságban érzi magát, és kishitű, ezért inkább bátorítani kell, mint félelemben tartani.

Ki a kedvenc zeneszerzője?

Az utóbbi években azt éreztem, hogy mindig az a legkedvesebb, akivel éppen foglalkozom, de a szívem csücske Schubert. Mivel én a legkevésbé sem vagyok tehetséges a zeneszerzésben, ezért még nagyobb ámulattal tudom szemlélni a nagy mestereket. Ezek a zsenik médiumok voltak a felsőbb hatalom, az Úristen, a teremtő erő kezében. Olyasmiket közvetítenek nekünk, amikről még sejtésünk is csak kevés van. „A zene ott kezdődik, ahol a szó elhágy” – ez tökéletesen igaz, mert a legkatartikusabb zenei pillanatokat nem lehet körülírni. Nem lehet megfogalmazni, hogy mi miatt szellemülünk úgy át, hogy egyszer csak sírni kezdünk.

Fel tud idézni ilyen emlékezetes pillanatokat pályája gazdag évtizedeiből?

A feleségemmel, Sudlik Máriával való együttműködés mindig nagy élvezetet hozott. Én azért imádtam, mert tudtam, hogy felrobban a színpadon, és a legjobb jön belőle, ő pedig azért, amit így fogalmazott meg: „Nem kellett lenéznem, tudtam, hogy vigyázol rám.” Többször éreztem megrendülést előadásaimon, de mindig megítélhetetlen, hogy ez mitől jön össze. Minden egyes produkció után hálás vagyok a zenészeknek és a sorsnak azért, ahová jutottam.

Felesége generációjában olyan legendás művészek alkottak, mint Simándy József, Melis György vagy éppen Ferencsik János karmester. Most hol vannak ilyen ikonikus alakok a hazai énekes palettán?

Nem gondolom, hogy a mai énekesek kevésbé tehetségesek, csak a mostani világ kevésbé termő talaja annak, hogy kifejlődjön egy olyan előadózseni, mint amilyen Simándy, Melis György, Komlóssy Erzsébet vagy az én feleségem, Sudlik Mária volt. Az a korszak még arra épített, hogy nagyon átütő személyiségek jelenjenek meg a színpadon – nem rendezői színházi előadások készültek, ahol sokszor az énekesek bábok a rendezők kezében, akik saját vízióikat szeretnék megvalósítani. Most is volnának elsöprő tehetségek, csak megszűnt a társulat, az istállómeleg környezet, ahova jó tartozni, és ahol terelgetik a művészt egész pályája során.

Hogy viszonyul a kortárs zenéhez?

Nem egyszerű válaszolnom. Eleve egy nehezen körülírható korszakról beszélünk, ami napjainkban is tart, de már a 20. század elején elkezdődött, és ekkor még ugyanabban az évben, amikor Schönberg megírta a Mózes és Áront, Puccini könnyfakasztó operát szerzett. Most éppen egy valóban kortárs mű, egy Vajda-opera ősbemutatójára készülök. Az ő műveihez előbb-utóbb közel tudok kerülni, és tudok értük rajongani, mert ha eltöltök bizonyos időt a darabbal, akkor érteni tudom Vajda János zenéjének a miértjeit. Az övéi nagyon rafinált és nehéz darabok. A rövid válaszom erre a kérdésre tulajdonképpen mégis az, hogy egy mindenkori zenei előadónak zokszó nélkül kötelessége fogcsikorgatva, erőlködve és izzadva megtanulni és propagálni a kortárs zenét.

Mert sose tudhatjuk, hogy mi marad fenn az idő rostáján, és mindenki megérdemel egy esélyt?

Pontosan. Sajnos a zenészek nehézsége az, sokkal kevesebb idő alatt kell elsajátítani ezeket a darabokat, mint amennyire szükség volna. Ez a szűkös idő éppen arra elég, hogy az ember a közelébe férkőzzön a műnek, és megtanulja – az, hogy szereti-e, ekkor még fel sem merül. Jó példa erre, hogy Pest és Buda egyesítésének ünnepi koncertjére Kodály megírta a Psalmust, Bartók a Táncszvitet, Dohnányi pedig a maga ünnepi nyitányát. A Psalmus óriási, elsöprő sikert aratott, de mivel az akkori filharmonikusok nehezen fogadták be Bartók zenéjét, nem voltak hajlandóak megtanulni a nehezebb részeket, így elterjedt a híre, hogy Bartók nem tud hangszerelni. Fél évvel később ugyanezt a darabot a Cseh Filharmonikusok a legendás Václav Talich vezényletével megtanulták és eljátszották egy kortárs zenei találkozón, ahol olyan sikere volt a darabnak, hogy ez indította el Bartók nemzetközi karrierjét. Mennyi mindenen múlik egy új mű sorsa!

Végezetül, muszáj megkérdeznem: ön szerint igaz, hogy hetvenéves kor felett igazi karmester a karmester? Önnél is a küszöbön kopogtat már ez a jubileumi évforduló.

Van igazságmagva az állításnak, magamon is érzem. Lehet, hogy az ember fizikailag már kicsit gyengül – bár én most szerencsére nagyon jól érzem magam –, de az a különbség bármilyen más zenei előadóművészet és a karmesterség között, hogy a zenélésben elfáradnak az izmok, a hangszalagtartó rendszer, zongoristánál a kar, a hát.

Még ha egy karmesternél nagyon fontos is a hadonászás művészete, elsősorban mégis fejben és fülben dől el a dolog, és ha ezek nem roggyannak meg, akkor egyre érettebb a zenélés.

Van olyan, hogy valamit rosszul int, és a zenekar mégis jól játssza?

Hűha, állandóan! Van egy vicc, amit muzsikusok karmestereknek szoktak mondani: „Vigyázz, hogyha kutyául bánsz velünk, akkor úgy fogunk játszani, ahogy integetsz.” Én nagyon kritikus vagyok, pályám delelője előtt elég dühös tudtam lenni egy-egy hangszercsoportra, ha valami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna. Most már viszont inkább magamban keresem a hibát.