5 évvel csúcsműve, az Őrült szerelem után Jessica Hausner hiába tör Michael Haneke babérjaira, pusztán egy félgőzzel üzemelő zsáner-újraértelmezés pereg ki a kezei közül.
Heinrich von Kleist és Henriette Vogel halálban szárba szökkenő lamúrja és a párkapcsolatok boncolgatása után az osztrák rendező a társas kapcsolatoknak ad gellert. A Liebestod (azaz szerelmi halál) filozófiája szerzői adaptációnak nyújtja át a helyét, mivel A boldogságvirág alig leplezett Testrablók-átirat. Miután 2007-ben Oliver Hirschbiegel a csoportpszichológiai A kísérlet és a viharokat kavaró A bukás után az Invázió című parabolával pingált hitleri, bush-i műfaji darabot, ezúttal a Führer szülőföldjéről érkező Hausner világít rá a halk gesztusokban rejtező elnyomás természetére.
Kétségtelenül érdekes ötlet a kertművelés felől közelíteni a Jack Finney-regény alapjaihoz: az egyéniséget ölő spóra helyett relaxációt biztosító piros virág okozza az individuum pusztulását.
Hausner szerencsére nem a Véres hétvége, netán Az esemény horrorba és szándéktalan paródiába forduló hatásmechanizmusait választja, inkább az európai modernizmus elidegenüléstematikája foglalkoztatja. Boncasztali, steril enteriőrökbe olvadnak oda nem illően színes vágóképek, így A boldogságvirág – hűen az Őrült szerelem hanekei zimankóval nászra lépő Vermeer-esztétikájához – a főként Jorgosz Lantimosz nevével fémjelzett görög weird wave (erősen stilizált képekkel és szokatlan történet-, valamint színészvezetéssel társadalomkritikát megfogalmazó) stílusfogásaihoz hasonló groteszkséggel beszél az egyének közötti kapcsolatokról. Ideje zömében arra fókuszál, hogy hogyan léphet egy mesterséges teremtmény, jelesül a növénynemesítő konszern által termesztett virág az organikus emberek helyébe. Válthatja-e egy apa vagy egy örök barátként definiált kutya helyét Jancsika, a cég nagyra becsült terméke? Lantimoszra (a Kutyafogtól A homáron át A kedvencig) hajazó jeleneteiben a rendező próbálja minél összetettebben tanulmányozni a kérdést, ugyanis virágpor által ijesztően dühössé alakult hű társat ugyanúgy behoz a képbe, mint kifejezéstelenül mosolygó tudós kollégákat, így cselekményében a barátság, a munkakapcsolat is riasztó előjellel szerepel.
A film centrumában viszont az anya–fiú kapcsolat áll: a főszereplő Alice Woodard és kamasz fia, Joe relációja ekképpen a gyereküket férfi támasz nélkül nevelő, egyedülálló anyák helyzetét célozza, erősen reflektálva Hausner feminista perspektívájára – az isteni csodákban kételkedő Lourdes, valamint Vogel kisasszony után a növénytermesztő hősnő próbál felülemelkedni mind ridegebb, természetellenesebb közegén és ember maradni az abszurd mikrovilágban.
Hausnernél ugyanis nem robotikus, mi több, robusztus elszemélytelenedés jelenti a legfőbb veszélyforrást, hanem – újfent groteszk csavarként – maga a boldogság, így fabulájában egy harmonikus, egységbe olvasztó minőség fordul önmaga inverzébe, és válik létet fenyegető káosszá.
Hiába azonban az izgalmas felvetés, a rendező képtelen ügyesen bánni önnön, a slow cinemából ugyancsak rémlő, tekintetekre fókuszáló, hangulatépítésben jeleskedő formanyelvével: üres karakterábrázatai semmibe meredő pillantásokként csengenek le, a lassú tűzön égő, drámaiatlan cselekmény végül nem robban fizikai vagy mentális erőszak formájában. Emily Beecham, Ben Whishaw vagy Kerry Fox ugyan becsülettel teszi a dolgát, ám minimalista alakításuk ezúttal az ötlettelenség jelölője, bármiféle plusztartalom nélkül.
Laposan rendezett epizódok követik egymást, ráadásul Hausner – vessen fel bármennyi releváns kérdést – mintha nem tudna elszakadni sem a Testrabló-adaptációk, sem az extrém európai szerzői iskola kliséitől. Így pusztán ezek sablonjaival próbál ideig-óráig bűvészkedni, ami révén A boldogságvirág legfeljebb a zseniális Martin Gschlacht operatőr bíborszínben, vörösben pompázó, üveges, fémes, fehér, szimmetrikus felületeket pásztázó installációjaként gyönyörködtető. Szónokoljon apahiányról, kamaszbarátságról, vagy dédelgessen végső csavarként vállalati gőgből eredő világveszélyt, Hausner új modernizmusa csak mérsékelten érdekes – a társadalomnak nem oszt ki akkora pofont, mint a képmutató Biedermeier-arisztokráciát gúnyoló Őrült szerelem, identitásválságot okozó, intimitást, boldogságot nem engedélyező modern-futurisztikus korunk pamfletjeként pedig csaknem a kudarc szélén táncol.
A boldogságvirág (Little Joe)
Színes, feliratos brit-osztrák-német sci-fi dráma, 105 perc, 2019
Rendező: Jessica Hausner
Operatőr: Martin Gschlacht
Szereplők: Emily Beecham (Alice Woodard), Ben Whishaw (Chris), Kerry Fox (Bella), Kit Connor (Joe Woodard), David Wilmot (Karl)
Bemutató dátuma: 2020. február 13. (Forgalmazó: magyarhangya)
Korhatár: 12 éven aluliak számára nem ajánlott!