A korrupció öl, és nyomorba dönti a nemzeteket – kritika a Colectiv című filmről

A korrupcióra hajlamosak vagyunk úgy gondolni, mint amivel valaki jól jár. A politikus, a vállalkozó, a postás zsebre tesz valamit, ami nem az övé, és ezzel gyarapodik a vagyona. A Colectiv arra hívja fel a figyelmet, hogy a helyzet nem ilyen egyszerű: a korrupció emberéletekbe kerülhet, és gyakran sajnos kerül is.

Az HBO román dokumentumfilmje a Colectiv nevű bukaresti szórakozóhelyen kitört, 2015-ös tűzeset következményeit göngyölíti föl, amelyben huszonheten még a helyszínen életüket vesztették, és közel kétszázan sérüléseket szenvedtek. Az eset szomorú iróniája, hogy a Goodbye To Gravity nevű metalcore zenekar épp a mindent átszövő román korrupcióról énekelt, amikor az egyik pirotechnikai eszközből elszabadult szikra lángra lobbantotta a plafonon lévő hangszigetelést, és fél perc alatt hatalmas tűz ütött ki, ami elől nem tudtak elmenekülni a bent tartózkodók, mert a klubnak nem volt vészkijárata, és megfelelő tűzoltó készülékkel sem volt felszerelve.

A tragédiát egy még nagyobb követte: további harminchét ember vesztette életét korántsem életveszélyes égési sérülésekben. Romániában tömegtüntetések kezdődtek, és Victor Ponta szociáldemokrata kormánya, amely addig azzal nyugtatta a népet, hogy a román kórházak megfelelően fel vannak szerelve ahhoz, hogy a német egészségügy színvonalán lássák el az égési sérülteket, belebukott a tüntetésekbe.

A Colectiv a címével ellentétben nem a tűzesetet, hanem az egészségügyi rendszert megbénító korrupció feltárását követi nyomon.

Főhősei a román sportlap, a Gazeta Sporturilor újságírói, akik felgöngyölítik a döbbenetes csalássorozatot, amelyben a Hexi Pharma nevű cég a tízszeresére hígította a kórházi fertőtlenítőszereket, a kórházigazgatók, az egészségügyi minisztérium és a titkosszolgálat(!) tudtával. (A nagy felületű égési sérüléseknél a fertőzésveszély is különösen nagy, a hatástalan fertőtlenítőszerek nem ölték meg a kórházi baktériumokat, így halhattak bele gyógyítható fertőzésekbe a tíz-tizenöt százalékos égési sérüléseket szerző betegek is.)

„A legjobb oknyomozó anyagokat sportnapilapok írják. Ez mindent elmond a román sajtó állapotáról” – mondja az egyik tüntető, de a helyzet nem annyira abszurd, mint első blikkre látszik. A Gazeta Sporturilor csapatát vezető Cătălin Tolontan gyakorlott oknyomozó riporter, Romániában már sportminiszterek lemondásához is vezetett tényfeltáró munkássága. Az igaz, hogy Tolontan és kollégái az egészségügy területén először készítettek cikkeket, de rutinos újságírókról van szó, akik a sajtókonferenciákon hűs profizmussal szorítják sarokba a félrebeszélő minisztereket, az esti vitaműsorban pedig logikus érveléssel képesek megvédeni az igazukat és rávilágítani a romániai korrupció lényegére.

A Colectiv első felében tehát egy román Spotlightot, a tragikus események ellenére is felemelő Az elnök embereit látunk, amely visszaadja a hitünket a média és a politika átalakulása nyomán egyre inkább visszaszoruló oknyomozó újságírásba. A hollywoodi párhuzamok nem véletlenek:

„A történet annyira elképesztő, hogy őrülteknek tűnhetünk” – jegyzi meg az egyik újságíró, utalva rá, hogy amerikai forgatókönyvírók is korlátot szabnának a fantáziájuknak, ha ilyen, a társadalmat a gyökeréig átható korrupcióról írnának politikai thrillert.

A románoknak viszont nincs erre szükségük, hiszen filmes új hullámuk bevett témájáról van szó: legutóbb az Érettségi mutatta meg, hogyan törhet derékba életeket a korrupció, de aColectivet nézve olyan klasszikusok is eszünkbe juthatnak, mint a Lazarescu úr halála vagy a 4 hónap, 3 hét, 2 nap – ezekben afikciós történetekben már felhívták a figyelmet a román egészségügy totális korrumpálódására.

Alexander Nanau dokumentumfilmjét nyugodtan odatehetjük a polcra az új hullámos klasszikusok mellé. Az Emmy-díjas rendező a Colectivvel egy döbbenetes erejű, ám az érzelgősségnek semmiféle teret nem engedő munkát adott ki a kezei közül. Megfigyelő dokumentumfilmjében élőben bontakoznak ki az események, nem szakítják meg beszélő fejes interjúk a történetet, így az az érzésünk támad, hogy mi is résztvevőként, az újságírói és politikai háttérfolyamatokba bepillantó kíváncsiskodókként élhetjük át, hogyan zajlik a hatalomgyakorlás és annak felülvizsgálata.

Különösen így van ez a film második felében, amikor is egy éles nézőpontváltással az új egészségügyi minisztert, Vlad Voiculescut kezdjük követni. Voiculescu korábban betegjogi aktivistaként dolgozott, és a szociáldemokrata kabinet bukása után felállt szakértői kormány felkérésére vállalta az egészségügy megreformálását. Hamar rájött, hogy az emberek megroppant bizalmát csak úgy tudja helyreállítani, ha nem csak a jelszavak szintjén veszi komolyan a transzparenciát, így teljes hozzáférést biztosított Nanau stábjának. Ez azt jelenti, hogy beengedte a filmeseket az értekezletekre, a háttérben zajló megbeszélésekre, így közvetlen közelről figyelhetjük a döntéshozatali folyamatot és persze Voiculescu arcát, ahogy rácsodálkozik, milyen mély, rendszerszintű problémával áll szemben.

Ezen a ponton ér össze a Colectiv két legfontosabb erénye. Az, hogy bepillantást enged a politikai döntéshozatalba és abba, hogy milyen bürokratikus problémák vagy épp még feljebbről származó ellenakaratok köthetik gúzsba a szaktárcák kezét. És az, hogy feltárja azokat az atomi szinteket, amelyeken keresztül a korrupció áthatja a román társadalmat. Épp ezért is nehéz megszabadulni tőle: mindenki érdekelt a fenntartásában a diplomájukat illegálisan megvásárló kórházvezetőktől a kenőpénzt elfogadó orvosokig, akik azért fizetik le az igazgatót, hogy a nagyobb hálapénzt csúsztató betegekhez ossza be őket operációra.

Nanau filmje egyértelművé teszi, hogy bár a politikusokat le lehet cserélni egy választáson, a társadalmat nem – az csak hosszú évek alatt változtathat alapvető beállítottságán.

A folyamatok persze összeérnek, a korrupció a legfelső szintekről szivárog le a legalsókig, és a köztulajdon ellopása önmagát legitimálja, hiszen ha a vezetőknek szabad, akkor a kisembernek is. Ennek a gondolkodásmódnak a gyökerei pedig egészen a kommunizmusig nyúlnak vissza, amelynek utóhatásaitól még mindig nem szabadultak meg a kelet-európai társadalmak.

Ezt a keserű alaphangulatot fogalmazza meg Voiculescu édesapja, aki a választási eredmények után azt jósolja, hogy harminc-negyven év kell a román társadalomnak, mire képes lesz kilábalni ebből a helyzetből. A problémákat azonosítani, megérteni és feldolgozni pedig épp a Colectivhez hasonló alkotások segítenek. Nem véletlen, hogy a dokumentumfilm csendes hőse nem is annyira a megszállott igazságharcosként dolgozó újságíró, sem a rendszerrel szélmalomharcot vívó egészségügyi miniszter, hanem a tragédia egyik túlélője, Tedy Ursuleanu, aki egy fotózáson is részt vesz. Amúgy is leégett haját kopaszra borotválja, arcát fehér mészporral hinti be saját testét alakítva a tragédia élő mementójává, egyben a túlélés szimbólumává. Ursuleanu ugyan ritkán jelenik meg a filmben, és akkor is kevesebbet mond, mint a többiek, de hagyja, hogy a tettei magukért beszéljenek. Aktivistaként interjúiban, televíziós szerepléseiben is a továbblépés szükségessége mellett foglal állást. Teszi mindezt úgy, hogy soha nem engedi feledésbe merülni a tragédiát, sem azt, hogy a korrupció öl, sőt, akár egész nemzeteket is nyomorba dönthet.