Hollywoodi képeslap – kritika a CURTIZ – A magyar, aki felforgatta Hollywoodot című filmről

Michael Curtiz, azaz Kertész Mihály sohasem tagadta meg káeurópai gyökereit és mentalitását, épp ezért vált „érdekes amerikaivá” – legalábbis Lichter Péter avantgárd/fiktív szellemportréja, az Üres lovak szerint. Topolánszky pedig ugyanezt az izgalmas motívumot kaparja elő az utálatos, ugyanakkor kiváló iparos Kertész figurájából, ahol a bárdolatlan sehonnaiság, a politikai üldözéstől érzéketlenné cserzett modor és a goromba apai törődés összeér. A CURTIZ ezért nem holmi üres biográfiai hajlongás a nagy mesterember előtt, de nem is a legkiforrottabb karaktertanulmány, hanem valahol a kettő közé pozicionálja magát.

A központi cselekmény a Casablanca – a rendező kvázi egyetlen igazán jelentős filmje – forgatásának viharos eseményei köré épül, amit három oldalról tépett a Warner Brothers, a II. világháború és Kertész magánélete. A mostoha körülmények között fogant klasszikus egyfajta kicsinyítő tükörként funkcionál a CURTIZ narratíváján belül. Kertész (Lengyel Ferenc) érdes figuráját a Humphrey Bogart által játszott Rick magánya lengi körül, a forgatási jelenetek hátterében pedig Kertész és lánya, Kitty (Dobos Evelin) melodrámája pereg.

Topolánszky a Bak Zsuzsannával jegyzett forgatókönyvben erre a művészet–magánélet kettős dinamikára feszíti a teljes elbeszélést. A privát drámában a filmszerűt, a filmben az életszerűt keresik.

Topolánszky ebből kifolyólag a filmezést, az alkotást nem valami heurisztikus pillanatként, hanem parttalan, kontúrok nélküli, fullasztóan elégikus folyamatként írja le. A CURTIZ kontrasztos képeiből a hollywoodi aranykor stilizált, de minden romantikától megfosztott, füstös portréját rajzolja meg – azt a nagybetűs, saját dicsőségében fürdő konzervatív érát, amit valójában az Európából bevándorló direktorok és olyan nehéz, zsarnoki figurák tartottak egyben, mint Welles, Warner vagy épp Curtiz. Azt a korszakot idézi meg a rendező, amikor a filmezés még nem a művészi önkifejezés egy formája, hanem vegytiszta szórakoztatóipar és logisztika volt. Ez a gépezet – így a Casablanca is – egyben a propaganda játszótere is volt. Topolánszkyék olyan dilemmákra kérdeznek rá, hogy mennyiben hazafiatlan dolog a nácikat nem alsóbbrendű, hanem – a háború elején még – sikerességükben félelmetes elnyomókként ábrázolni, és mindent, beleértve a művészi hitelességet is, a politikai lojalitáson keresztül lemérni.

A Kertész alakjában körvonalazott emigráció a magunkkal hurcolt múlt és a kevert identitás feszültségét pendíti meg, de a film legnagyobb tétje mégis az, hogy az elvándorlással és a művészi víziók érvényesítésével bizonyos mértékben együtt járó (ön)feladás végső soron egyívású.

Ebből persze a legtöbbet Lengyel Ferenc profitál a címszerepben. Kertész olyan hős, akit lánya és volt felesége révén kísért a múltból visszaverődő régi élete és a felelősségvállalás hiánya, ő mégsem vágyik arra, hogy bármiféle szimpátiát ébresszen az emberekben. Szerethetetlen alak, aki – mint többször hangoztatja – „senkinek nem tartozik semmivel”. Büszkeségébe még az sem fért bele, hogy belássa pocsék angol nyelvtudását és emiatt félreértett, szakmaiatlannak ható rendezői döntéseit.

A fentiek ellenére a rendezés helyenként szenved a színpadiasságtól: Topolánszky a szereplőkkel szájbarágóan kimondatja, épp mit éreznek. A didaktikusságot fokozzák az olyan nyelvi anakronizmusok, amik nyilvánvalóan a mai republikánus mentalitás kritikájaként kerültek a filmbe, viszont ormótlanul kilógnak a ‘40-es évekből. A „make America great again” vagy az alternatív tények emlegetése váratlanul kizökkenti a nézőt az amúgy nagyon alázatosan és korhűen felépített fiktív világból. Topolánszky főleg kistotálokban fogalmaz, amik nagyon jól kézre állnak neki, viszont több helyen érdektelen hosszú beállításokkal, ritmustalan körsvenkkel és ügyetlenül elszórt vizuális gegekkel fáraszt.

A megbicsakló tévéfilmes formátum dacára a CURTIZ veretes munka, aminek épp abban rejlik az erénye, hogy nem átfogó hollywoodi tablóban, hanem kicsiben, érző-lélegző karakterekben gondolkodik, még ha olykor le is lepleződik a fikciója. A film mentes a mélylélektani elemzésektől, de Kertész szélsőségekből építkező jellemét sikerül mindig annyira mozgásban tartani, hogy érdemes legyen még egy ilyen kiállhatatlan fráterrel is összezárva lenni másfél órát.