Amerikai techistenek – kritika a Devs című sorozatról

Alex Garland regényíróként kezdte a pályáját: a hátizsákos turizmus visszásságait sötét thrillerben kiforgató A parttal lett ismert. Igazán azonban forgatókönyvíróként futott be, amikor megírta Danny Boyle -nak a zombifilmekbe friss vért csepegtető 28 nappal későbbet. Készített még pár filmet a brit mozi fenegyerekével, aztán önállósította magát. Megírta, majd meg is rendezte a 2010-es évek egyik legsikerültebb sci-fijét, az Ex Machinát, később pedig a Natalie Portman főszereplésével készült biohorrort, az Expedíciót. Garland az elgondolkodtató zsánerfilmek specialistája, amikben a tudomány és a filozófia alapkérdéseit csavaros thrillerekben, súlyos erkölcsi dilemmákkal terhelt sci-fikben tárja elénk.

Különleges műfaji koktélja mára védjeggyé vált, de a színfalak mögött nem alakult felhőtlenül a pályafutása.

A kortárs Hollywood, amely már szinte csak és kizárólag sok száz milliós kasszasikerekre áldoz pénzt, nem tudott mit kezdeni Garland középköltségvetésű zsánerfilmjeivel, amelyek természetüknél fogva kicsit nehezebben találják meg a közönségüket – ha viszont megtalálták, könnyen kultstátuszba emelkedhetnek. A rendező viszonya nem volt problémamentes a stúdiókkal: a teljes alkotói szabadságot keservesen, de mindig kiharcolta magának, ugyanakkor a filmjei nem jutottak el annyi emberhez, amennyihez megérdemelték volna. Az Ex Machina mögül kihátrált az amerikai forgalmazója (nálunk is csak a Titanic Filmfesztiválon vetítették), az Expedícióban csalódott a Paramount, és inkább lepasszolta a Netflixnek, miután Amerikában és Kínában megbukott a mozikban, a Dreddet pedig nem megfelelően reklámozta, és így sikerre sem tudta vinni a Lionsgate.

Ezen a trendet változtathat most a Devs, amellyel Garland megint pályát módosított: filmről a tévére nyergelt át, amely mégiscsak otthonosabb terep a számára, hiszen egy nyolcórás sorozatot hasonló narratív technikával kell felépíteni, mint egy nagyregényt. Az HBO-n futó techthrillerben Szergejt, az ambiciózus programozót felveszik egy technológiai vállalat titkos fejlesztési részlegéhez, ahol egy olyan kvantumszámítógéppel kellene dolgoznia, amely a múltat és a jövőt is képes modellezni. Az még talán nem – vagy csak enyhe – spoiler, ha eláruljuk: Szergej a Psycho hősnőjének sorsára jut, és a Devs mindössze fél óra után főhőst vált, hogy a barátja rejtélyes eltűnése után nyomozó Lilyt kövesse, aki a volt fiúja, Jamie segítségével próbálja leleplezni, mi folyik a rejtélyes vállalatnál.

A Devs a felszínen egy csavaros thriller a gátlástalan Szilícium-völgyről, amely a lehető legjobb időzítéssel reagál az elmúlt években lezajlott kiábrándulásra. A nagy techvállalatok körüli rajongás (gondoljunk csak az Apple-termékeket övező szeretetre) manapság átadta a helyét az aggodalomnak, hogy ezeknek a cégeknek elképesztő tőke és hatalom összpontosul a kezükben, amellyel kontroll és felügyelet híján könnyedén visszaélhetnek (például a Facebook körüli botrányok és Mark Zuckerberg szenátusi meghallgatása is erről szóltak).

„Az emberek félnek a techvállalatoktól, Forest. Rettegnek. Az AI hatvan százalékos munkanélküliséget fog okozni. Az Instagram miatt szarnak tűnik az életük. A Twitteren mindenki gyűlöli őket. A Facebook lerombolta a demokráciát. Kihasználják magukat. Szükségük van magukra. De már nem szeretik magukat” – hangzik el a sorozatban a sommás vélemény, amely a paranoiathrillerek legszebb hagyományait felélesztve hátborzongató és izgalmas sztoriba dolgozza bele ezt a közhangulatot.

Közben viszont a Devs tétje egészen más, hiszen Garland célja az, hogy olyan alapvető filozófiai kérdéseket feszegessen, mint hogy létezik-e egyáltalán szabad akarat, vagy hogy a cselekedeteink mind előre meghatározottak-e.

A techvállalat főnöke, Forest meg van győződve róla, hogy a világ determinisztikus, és az emberek csak a szabad akarat illúziójával rendelkeznek, mert amit annak vélnek, az valójában a neveltetésük, az örökölt gének és a személyiségük összeadásából következik. Ez alapján tervezi meg a kvantumszámítógépét is, amellyel a múltat és a jövőt modellezné a big data (azaz egy komplex, bonyolult adathalmazt feldolgozó technológiai környezet) segítségével. Nem a világot akarja megreformálni, hanem saját magát felmenteni a felelősség alól: ha ugyanis a fizikai világ előre meghatározott cselekvések láncolata, akkor az egyénnek sincs erkölcsi felelőssége, hiszen nem cselekedhetett volna másképp – így Forest sem felelős a felesége és a kislánya haláláért.

A Devs az erkölcsi nihilizmus kérdését járja körül: mennyiben őrizhető meg a morál egy determinisztikus világban? Eközben viszont teret enged más interpretációknak is, elsősorban Hugh Everett sokvilág-elméletének, miszerint a világunk minden pillanatban új világokra hasad a döntéseink alapján. A sorozat lényegében az Ex Machina kistestvére: a két mű a tudomány és a technológia két eltérő vágyálmát fogalmazza meg. Míg az Ex Machina egy olyan techgururól szól, aki Istent játszik a technológiával, és öntudatra kelt egy robotot, a Devs egy szakember története, aki Istent teremt: egy mindenható és mindentudó kvantumszámítógépet. Hasonló a film és a sorozat narratív felépítése (egy techcég jelentéktelen dolgozója bekerül a legbelsőbb körbe, és ott nyomozni kezd a vállalatvezető titkos dolgai után), az álmodozóan szürreális hangulatuk, a kamarajellegük és a vallási szimbolikájuk is (mindkettő Éva-allegória).

Ugyanakkor Garland mostanra magabiztosabb kézzel rendez, gördülékenyebben működteti a suspense-t, és az Ex Machina erényeit magasabb szintre emelte – miközben az Expedíció hibáit kiküszöbölte.

Az Expedíció eredeti húzása az volt, hogy nem a mi képünkre teremtett, emberszerű alient, hanem egy hihetően másvilági lényt vonultatott fel, ugyanakkor a történet sajnos csak metaforikus szinten, a gyász és a depresszió allegóriájaként működött. A Devs viszont a techcégek árnyoldalait felvillantó paranoiathrillerként és agyalós sci-fiként egyaránt kiváló – ráadásul a vizualitása is lenyűgöző. Már maga a kvantumszámítógép is olyan, mint egy aranyozott steampunkszobor, a cég épületének környezetét meg mintha a 2001: Űrodüsszeiából importálták volna a Stonehenge-szerűen elrendezett, szintén aranyozott rudakkal és egy óriási, a vörösfenyőerdőből kimagasló szoborral. Mindez már az első epizódban biztosít minket arról, hogy itt bizarr és nem rendjén való dolgok történnek.

A képi világhoz különleges kísérőzene is dukál, amely egyházi kórusénekeket öltöztet furcsa elektronikába, máskor Steve Reich-szerzeményt keresztez eszkimóénekkel – mintha egy másnapos ambientbuliból egy templomi szertartásba csöppennénk. A szürrealizmussal nemcsak azt éri el Garland, hogy felhívja a figyelmet a techcégek ellenőrizetlen tevékenységének veszélyeire (hiszen a fejlesztési részleg éles ellentétben áll San Francisco realisztikusan ábrázolt városával), hanem azt is érzékelteti, hogy ő milyen költőinek és szépnek látja a tudományt. Ahogy ugyanis egyre beljebb kerülünk a titkos fejlesztési részlegbe, és egyre többet tudunk meg arról, hogyan is működik a kvantumszámítógép, a képi világ egyre varázslatosabbá, álomszerűbbé válik, és a rendező – elképzelése szerint – így leszámol azzal a közkeletű nézettel, hogy a tudomány valami száraz és unalmas dolog.

A sorozat különös hangulata még napokig, hetekig velünk marad, de a Devs azért is izgalmas vállalkozás, mert összetett szerepeket oszt kivételesen tehetséges színészekre. A jobbára vígjátékokból, például a Városfejlesztési osztály című zseniális szitkomból ismert Nick Offerman a techcég rezignált főnökét játssza, aki megtévesztően tud együttérző és kelletlenül könyörtelen lenni; az Ex Machina néma robottáncosaként megismert Sonoya Mizuno a konokul a saját útját járó Lilyt tölti fel perzselő intenzitással; Zach Grenier pedig a techcég biztonsági őréből farag banálisan ördögi figurát, aki afféle bürokratikus, letudandó munkaként végzi a cég ellenségeinek erőszakos eltakarítását.

A legjobb szerep azonban kétségkívül az író-rendező Alex Garlandé, aki tökéletes harmóniába hozta mindazt, amiért munkáit kedvelni lehet, és most a stúdióval sem akadt konfliktusa: az egykori regényíró új otthonra lelt a csúcskorszakát élő amerikai televíziózásban.