Még jó, hogy madárnak néznek! – kritika A hegyek szigete című filmről

Hogy a leendő nézők minden kétségét eloszlassuk, érdemes hamar tisztázni: Porumboiu mindent megtesz azért, hogy elcsavarja a közönség fejét – úgy, hogy egy pillanatra sem engedi lazábbra a gyeplőt, amivel minket irányít.

Gilda, a femme fatale fellépésű fiatal nő (Catrinel Marlon), a matracgyáros drogkereskedő Zsolt (Sabin Tambrea) barátnője, ráveszi (rákényszeríti?) a korrupt zsarut, Cristit (Vlad Ivanov), hogy segítsen neki kihozni Zsoltot a bukaresti börtönből. Miután egyedül a magyar nevű maffiózó tudja, hogy hol van a legutóbbi drogüzletből származó millióeurós bevétel, az akcióhoz csatlakoznak a nemzetközi megbízók is. Nehezítő körülmény, hogy a rendőrség megfigyeli az ügy szereplőit, illetve ma már mindenütt kamerák kereszttüzében járunk, és a lehallgatás sem egy ördöngösség. Emiatt az akció kiagyalói rafinált megoldást választanak: kommunikációjuk kulcsa a Kanári-szigetek egyikének, La Gomerának kulturális öröksége, a füttynyelv (Silbo Gomero). A nagy távolságból is hallható és az egyes betűket különböző hangmagasságú füttyjelekkel helyettesítő kódolás használata mindenképpen jó cselnek tűnik, főleg Bukarestben. Azonban azt sem szabad elfelejteni, hogy egy olyan szituációban, ahol mindenkinek álca és színjáték a nyilvános kommunikációja, viselkedése, az igazi szándékok sem ismerhetők meg egykönnyen.

Porumboiu erre az egyébként érdekes, de egyáltalán nem különleges sztorira építi rá azokat a sajátos megoldásokat, amiktől minden cinephilnek felgyorsul a pulzusa. Filmes idézetek? Megvan. Váratlan fordulatok? Nem is kérdés. Kép, hang és cselekmény szerves egymásba olvadása? Abszolút. Apró, elhintett információmorzsák, amiktől idővel minden kicsit mást jelent? Pont erre vártunk!

Rögtön az első jelenetekben észrevehetjük, hogy Porumboiu virtuózan zsonglőrködik azokkal az elemekkel, amikből végül egy film kerekedik.

A legapróbb részlet is lényeges lehet – a rendező minden lehetőséget megragad, hogy gazdagabbá tegye a látottak jelentését.

Így kapnak fontos szerepet például az egyes zenei témák, amelyek nemcsak hangulatfestésre szolgálnak, de önálló asszociációkkal is bővítik a képek értelmezését: az első jelenetben Iggy Pop Passengere szól a háttérben, miközben a Cristi La Gomera szigetére kompozik. De természetesen a vizuális eszköztár is többszörös jelentéssel gazdagodva kerül vászonra. A hegyek szigete nem táplálja magáról azt az illúziót, hogy a semmiből érkezett volna (vagyis tud a filmtörténet létezéséről), Porumboiu pedig örömmel kacsint a nézőre: utalásai túllépnek az egyszerű tisztelgésen. Inkább olyan összenézésekről van itt szó, ami két filmértő között zajlik, pontosan értve az egymás mondataiban rejlő többértelműséget.

A gazdag tartalomnak és a megfelelési vágy nélkülözésének köszönhetően A hegyek szigete igazán élvezetes és élvezhető mozgóképes anyag, ami boldogan kezd játékba a közönségével.

Persze elsősorban azokkal a nézőkkel, akik maguk is szeretnek játszani, és élvezik, hogy játékban vannak.

Porumboiu számos ismerős narratív eszközt felhasznál a noir-nak nevezett filmtörténeti előzményből, bár a sok színes és napfényes jelenet mindennek ellenére hat. Nyugodtan eljátszhatunk a gondolattal, hogy ehhez hasonlót alkotnának a Coen fivérek, ha kelet-európaiak lennének. A szemünk előtt pergő kavalkád pedig megerősíthet akár abban is, hogy a homogén kulturális elemek napjaink globális falujában már nem monolit tömbökként, hanem az észlelésünkben felvillanó ízekként jelennek meg.

Végül mindezek az okoskodások mit sem számítanak már. Az utazás szó szerinti és átvitt értelemben is véget ért, és ahová eljutottunk együtt, ott már nem lényegesek a közben tett felfedezéseink, a meghallott harmóniák, az elemek összecsendülése, a megfelelő szögből nézett részletekből összeálló furcsa kép. Ott már csak arra érdemes figyelni, hogy ahová érkeztünk, az több, mint amire számíthatunk. És ahhoz, hogy nyerhessünk bármit is, előbb fel kell áldoznunk mindent – tekintet nélkül arra, hogy a jobb sorsra sosincs garancia.