Farkaskölyök esete a Denevérlánnyal – kritika a Jojo Nyuszi című filmről

Christine Leunens regényének (Cellába zárva) szabad adaptációjában marginális szerepet tölt be a pszichológiai természetű fő konfliktus, amely szerint a padlásszobában rejtőző zsidó lánynak hazudik a szövetségesek győzelméről a Hitlerjugend eszméivel fertőzött főszereplő gyerek. Waititit ugyanis jobban izgatja maga a nemzetiszocializmus, sőt a mindenkori diktatórikus rendszerek természetrajza.

A rendezőnk – Chaplin (A diktátor) vagy Lubitsch és Mel Brooks (Lenni vagy nem lenni) előtti főhajtásként – nevetségbe hajlóan abszurd jelenségként tételezi a fasizmust: a Jojo Nyuszi azt mutatja meg a gyerekek agymosásán keresztül, hogy a II. világháború zsarnoki eszmerendszere hogyan képes a világukat jószerivel ismeretlennek tartó kicsiket tetszőleges irányba formálni.

Waititi szatírája a totális emberi inkompetencia gúnyrajza.

Leegyszerűsített, komédiába illő, sőt egészen konkrétan a valóságtól elrugaszkodott, rajzfilmszerű tanokat vésnek a gyerekek agyába – a vérszívó, ember alatti sorba züllött, rémekként bemutatott zsidók nemcsak egy rassz démonizálásáról szólnak, de a hazug, ellenfelei lejáratásáért önzésre vetemedő hatalomról is regélnek. A rikító színű jelenetekben és a The Beatles I Want to Hold Your Hand című számának német változatára snittelt híradófelvételek, valamint Riefenstahl-beállítások halmában ugrándozó főszereplő fiú, a tízéves Jojo (Roman Griffin Davis) pontosan ennek az áldozata, így Waititi egyetlen lábba álló hitleri tőrrel, testközelben robbanó gránáttal színesített ziccert sem hagy ki a csúfolódásért.

A rendező arról is tudósít, hogyan számol le Johannes, a kis Farkaskölyök a belé nevelt rideg parancsokkal, ekképpen a Jojo Nyuszi a nevelődéstörténetek paneljein is jól mulat, de egyéb rejtett tartalékai is akadnak.

Hősünk édesanyja, Rosie (Scarlett Johansson) ugyanis a Stauffenberg-féle jó németek háziasszony-képviselőjeként már a humanizmus zászlóvivője, aki bár tisztában van gyereke menthetetlennek tűnő fanatizmusával, becéző szavakkal, odaadással képes őt a földön tartani. Az anyakarakter révén a film olykor komoly tónust ölt: Waititi ilyenkor mellőzi a fekete humort, presztízsdrámákba illő sorai valóban rávilágítanak a fajgyűlölet riasztó voltára. És noha e szatíra legfőbb tézise az agyonharsogott „a gyűlöletből csak a szeretet jelent kiutat” lózungban merül ki, a direktor egyáltalán nem maszatolja el Jojo és a padláson bujkáló zsidó lány, Elsa viszonyát – nincs erőltetve az indokolatlan romantika, a rendező mással lep meg. Farkaskölyök és az összekuporodásra kényszerült Denevérlány kapcsolata eleinte pszichológiai játékként realizálódik: Elsa rögtön észreveszi a Jojóba nevelt hitleri idiotizmust, így le tudja járatni őt, afféle Waititi-szócsőként gúnyt űzni belőle, míg a náci fiú eleinte képtelen az iróniára, mindent halálosan komolyan gondol, így levélhamisítással, a lányhoz közel állók halottnak nyilvánításával, vagyis lelki erőszakkal próbál hatni rá.

Burleszkekből rémlő arcjátékokkal (például Jojo és Rosie asztali vitáját tánccal, német akcentussal, egymásra meredéssel, korommal mázolt tekintettel, papahiánnyal) és fizikai humorban gazdag cselekményével a Jojo Nyuszi a hatalom „érettebb” képviselőit, a felnőtteket is szapulja. A szuperhős-uniformisba bújó, csodafegyvert eszkábáló, valójában iszákos, ügyetlen kapitány (Sam Rockwell) és a felettese parancsára kutyák helyett német juhászokat toborzó alárendeltjének betétjei mindent elmondanak arról, hogy a Hitleren röhögő, a Führert képzeletbeli barátként játszó – így szerzői kommentárral élő – Waititi mit gondol az elnyomásról, de a film nem áll meg itt. Idővel nemcsak Rosie önt lelket a fiába, hanem Elsa is felfedezi Jojóban az oltalomra váró gyereket, sőt a címszereplő is nyitni kezd a lány felé – a zárt, merev gondolkodást hirdető nemzetiszocializmus így cserélődik toleranciát hangsúlyozó barátságeszményre, mire Waititi is nyeregbe kerül, és a legváratlanabb pillanatokban, őszinte hitelességgel vet be könnyeket, fájdalmat, vagy titulál önfeláldozónak egy addig rongy karaktert.

Így érvényesül szatíraként a mű: a legjobb pillanatokban nevet a fasizmuson, sőt univerzális értelemben a gyűlöleten, de nem válik poénok kizárólagos füzérévé, és akkor nő be a feje lágya, amikor – a Jerry Lewis jegyezte The Day the Clown Cried vagy Az élet szép nyomdokain haladva – a fordulópontok, a karakterek sorsának alakulása igazán megkövetelik.

A Hétköznapi vámpírok triviális mozzanatokra húzott, paródiát apróságokban felfedező anti-vámpírkomédiája után az új-zélandi fenegyerek ismét csúcsformát fut: a Hitler-délibáb sajátos és vicces megtagadásakor és a szövetségesek győzelmével támogatott, David Bowie-féle Heroes felcsendülésekor teljes a katarzis – örömmel látjuk, amint Farkaskölyök és Denevérlány egy szabad világban, társakként perdülnek táncra.