A felvilágosodástól az elidegenedésig – kritika a Martin Eden című filmről

Jack London 1909-es, Martin Eden című regénye a szerző korabeli világképének tükre: A vadon szava, a Tengeri farkas és a Fehér agyar kritikai hozsannái után London gyorsan ráunt új társadalmi státuszára, a Martin Eden pedig csodálatosan reflektál színeváltozására. Noha az 1914-es és 1942-es filmváltozatok utáni legújabb adaptáció Amerikából az I. világháború előtti Olaszországba helyeződött, Pietro Marcello alkotása szintén a regény vezérfonalát követi, hű átirattá válva.

Míg a hagyományos bildungsroman, azaz fejlődésregény a főalak nehézségeit, majd a kemény munkáért, áldozathozataláért járó jutalma megszerzését regéli el, a Martin Eden továbbgondolja a témát, és összetetten vizsgálja címkarakterét. Marcello drámája látszólag kliséket vonultat fel. Tájmetaforából bomlik ki az osztályellentét: a matrózként dolgozó Eden (Luca Marinelli) réveteg tekintettel bámul a messzeségbe, véletlenül csöppen a tehetős Orsini család birtokára, mivel ütlegeléstől menti meg a família egyik tagját. A festmények, szobrok, antik szekrények halma új világot nyit ki a hős számára. Gyorsan tegyük hozzá, a Martin Eden rögtön a felütéssel igyekszik túllendülni önmagán:

Alessandro Abate és Francesco Di Giacomo operatőrök szürkében, kékben úszó asszociatív, roncsolt, olykor modern tárgyi miliőjű vágóképekkel utalnak a karakterek lelki világára.

Ennek ellenére vitatható a vizuális ötletbörze, hiszen a film ügyesen vezetett cselekménye, príma színészi alakításai vagy biztos kézzel írt forgatókönyve egyértelműsítik a London-átirat legfőbb témáit. Kezdetben az eszméléssztorik bejáratott fogásait látjuk: a szegény sorból való Eden a felső tízezerbe szeretne bebocsátást nyerni, miközben belehabarodik Elenába (Jessica Cressy), a vagyonos família lányába. Innen nézve a Martin Eden óda a művészethez, pontosabban az irodalomhoz és a költészethez. A fő figura a nyelvtanban, romantikus szómágiában, történelmi ismeretekben lel rá szociális felemelkedésének zálogára. A rendező pedig annak rendje és módja szerint tűzpróba alá veti az éhhalál szélén álló Martint, ahogy maga London is tette A vadon szava városi közegből kiszakított, a havas természetben alfakutyaként domináló Buckjával. Martin végül révbe ér, ékesszólóan fogalmaz, remek pennájú lesz, és leveti szociális béklyóit.

A játékidő nagyjából első órája után tárulnak fel a sztori mélyebb rétegei: ahogy Jack London, úgy az olasz rendező is bátran meri kritizálni a korabeli társadalmat, valamint annak politikai berendezkedését.

Sőt, Marcello rendkívül aktuálissá is meri hangolni a felvetéseit. Az alapmű „individualizmus kontra szocializmus” oppozíciója ugyan érintetlen marad, mégis jóval erősebben visszahangzanak Eden nézetei: önállótlanok a felvilágosultak, akik magukat liberálisokként definiálják, ám burzsoá dogmák mögé bújnak, ahogy a szolgaerkölcsöt birkákként követő szocialista munkások is. A Martin Eden második fejezetében, a mű újabb vezérgondolata szerint az individualizmus nyom sokat a latban, az egyénnek – Herbert Spencer filozófiája nyomán – önmagát kell megvalósítania. E nekifeszülés jóval őszintébb, sőt felvilágosultabb és kevésbé képmutató az arisztokraták divatból szajkózott nézeteinél.

Csakhogy a Martin Eden nem ezen a ponton, hanem a zárófelvonásban táltosodik meg igazán: az Aranypolgár fordulópontjait vagy a Luchino Visconti-féle A párduc beállításait idéző utolsó, felemelkedés–bukás narratívájú harminc percben kiderül, mivé válik a befutott, vagyonra-státuszra szert tevő ember. Drámai súlyt kap, ahogy az immár becsült, irodalmi rangú Eden önmagától és szeretteitől idegenként legyint mindarra, amiért küszködő fiatalként a szívünkbe zárhattuk. A mozi egyik kulcsa a Dean vagy Delon férfi isteneit felelevenítő Luca Marinelli zseniális alakítása, aki nem véletlenül zsebelte be a tavalyi Velencei Filmfesztivál legjobb férfialakításért járó Volpi-kupáját. Mind a százharminc perc gyönyörű karaktertanulmány egy mélyről induló proletárról, aki úgy tűnik, racionalistaként elkerüli a burzsoázia és az ünnepelt művészrang morális fertőit.

Így aztán annál jobban szíven üti a nézőt, ahogy a rokonszenves karakter sutba vágja az őt meghatározó etikát, a színész pedig tökéletesen ráérez e negatív, Jack London által is megtapasztalt jellemváltozás ívére.

Edent otthagyják a szerelmei, a világ forrongani kezd, a karakter tudása, karizmája, pénze értéktelenek. Marcello többek között a főszereplő vagyonos és pincérnőként dolgozó mátkája reakcióját is ábrázolja, rámutatva, hogy Eden a hierarchia egyik állomásán sem érzi otthon magát. Bár átvonul a színen Russ Brissenden (Carlo Cecchi), a sablonos mentorfigura – sőt, a rendező elköveti azt a hibát, hogy egyik szakaszról a másikra ugrál átkötés nélkül –, Marinelli játéka a három felvonás adott kulcspillanatában mindig remekül érzékelteti, hol tart az éppen antihőssé váló főszereplő. Ez pedig hatalmas bravúr. Így érdemes művészi regényt (Künstlerromant) celluloidra vinni: a didaktikus Mű szerző nélkül lel ellentétben a Martin Eden unikális hanggal bír, nem ragad le a saját történetsémájában, nem vázlatként mismásol, hanem az első rezdülésétől az utolsóig ügyel központi karakterére. A lírai realizmusba kóstoló, verőfényes, rejtélyes, nyitott befejezés pedig csak a hab tortán – azon túl, hogy talán a megváltás ígéretét is elhozhatja a címalaknak.