A muszlim milleniál, aki sehol sincs otthon – kritika a Ramy című sorozatról

Amikor az autobiografikus sorozatok trendje elindult, még nagyon újszerűnek hatott, hogy valaki ennyire közel engedi magához a nézőket – jobban elmélyedhettünk például egy elvált, középkorú, kétgyermekes komikus életében (Louie). Azonban ahogy megszaporodtak az ilyen típusú sorozatok, néha akarva-akaratlanul is feltűnt, hogy ezt már láttuk valahol. Persze mindenkinek az élethelyzete más és más, sokféle válaszlehetőség van arra, hogy a készítők bemutassák, hogyan lehetünk például jó szülők, de ha az adott mű nem tud valami egészen új nézőpontot adni számunkra, akkor oda a varázs, és inkább másfelé fordulunk. (Részben talán ezért nem tudott igazán sikeres lenni a The Jim Gaffigan Show sem.)

A Ramynél is fennállt ez a veszély, hiszen pont a műfaj egyik úttörője, a zseniális Master of None is hasonló premisszából indul: a főhős egy fiatal, privilegizált helyzetben lévő, második generációs bevándorló férfi Amerikában. Sok tekintetben a Ramy a Hulu Master of None-ja, azonban kár lenne egymáshoz hasonlítgatni a kettőt. A közel azonos kiindulási pont ellenére ugyanis Ramy Youssefnek sikerül egyedi hangot megütnie, és olyan új perspektívákat bemutatnia, ami miatt a sorozat megérdemli, hogy saját jogán beszéljünk róla.

A főhős a vallását aktívan gyakorló muszlim hívő, ez pedig igen nehezen fér össze egy Y generációs fiatal életvitelével.

Nem iszik, nem drogozik, rendszeresen látogatja a mecsetet, imádkozik és tartja a vallási ünnepeket (néha a saját szabályai szerint). Mindemellett Ramy haladó gondolkodású, tehát már nem követi a szülei konzervatív világképét – igaz, egyfajta önvallomásként elismeri, hogy saját környezetében néha passzív szemlélőként támogatja azt. Sőt, előfordul, hogy maga sem mentes ezektől a beidegződésektől.

Ramy életébe akkor kapcsolódunk be, amikor beüt nála egy kisebbfajta egzisztenciális válság. Nem talál magának párt, akivel leélhetné az életét, miközben a közösségében a korabeliek már mind házasok, családosok. Néhány sikertelen próbálkozás után a barátai unszolására beadja a derekát, és megkéri anyját, hogy kerítsen neki egy rendes muszlim nőt, akivel megállapodhat. Ez lesz a sorozat egyik mozgatórugója, ami pedig elvezet minket a Ramy legfőbb erősségéig.

A főhős önmagán keresztül mutatja be generációjának és közegének azon témáit, amik nagyon jól kiemelik, mennyire gyökértelen nemzedékről is van szó.

Az egyik oldalon az otthonról hozott kulturális örökség áll, a másikon pedig a nyugati világ adta végtelen lehetőségek közötti őrlődés. Ez végigkíséri az évadot, amely így akár egy tipikus felnövéstörténetbe is torkollhatna, de szerencsére itt jön képbe a fekete humor.

A sorozat rendkívül bátran nyúl olyan témákhoz, amik nem csak az adott vallási közösségében számítanak kirívóan negatív megítélésűek (pl. házasságtörés), sőt, a történet a vége felé kifejezetten olyan tabukat dönget, amelyekről ritkán esik szó a tömegkultúrában. Az alkotók kíméletlenül szembesítenek azzal, mennyire képmutató is tud lenni a magát progresszív gondolkodásúnak beállító Y generációs fiatal, ha mondjuk, a férfi-női szerepekről vagy éppen egy véres forradalom megítéséről van szó.

Kifejezetten jót tett a sorozatnak, hogy a szokásosnak mondható nyolc epizód helyett tizenkettőt rendeltek be, ugyanis így kaptunk két olyan részt, amikor elmozdul a fókusz a címszereplőről. Ezekben a részekben Ramy anyja és húga állnak a középpontban. A sorozat egészéhez hasonlóan ezek is egyszerre szólnak általános problémákról, például hogy mit kezd magával egy anya, ha kirepülnek a gyerekei, vagy hogy milyen lánygyereknek lenni egy fiútestvér mellett. A Ramy az ilyen szituációk által informatívan mutatja be a kulturális különbségeket is, azaz hogy mi minden más egy muszlim családban. Az anyát játszó Hiam Abbass ráadásul brillírozik a rá szabott epizódban, ami kétségkívül a sorozat egyik csúcspontja.

A másik kiemelendő epizód is jól mutatja, hogy mennyire adja magát a téma annak ellenére is, hogy eltérő nézői háttérrel távolinak tűnhet. Valószínű, hogy aki tudatánál volt, emlékszik arra, mit csinált 2001. szeptember 11-én, amikor hírt kapott a terrortámadásról és az ikertornyok ledőléséről. Generációk életét meghatározó élmény, mégis viszonylag ritkán merül fel bennünk, hogy milyen lehetett azt muszlim kiskamaszként átélni. Az egyik pillanatban még olyan hétköznapi dolgok zavarnak, hogy nem tudod pontosan, mit jelent maszturbálni, a következő nap viszont már a barátaidnak kell bizonyítanod, hogy nem vagy terrorista. Érdemes kiemelni, hogy akárcsak az anyára koncentráló részben, itt is kiemelkedő alakítást láthattunk, ezúttal a fiatal Ramyt megformáló Elisha Henigtől.

A már említett színészi villanások ellenére azonban a casting terén kicsit alulteljesít a sorozat. Senki sem lóg ki bántóan, azonban kevés az igazán erős pillanat. Talán még az apát megformáló Amr Wakedet érdemes megemlíteni, de szegényt sikerült olyan gyengén maszkírozni, hogy néha a legfeszültebb pillanatokban is csak arra tud gondolni az ember, hogy „tényleg szép, ahogy arról beszél, milyen volt otthagyni az óhazát a gyerekek jövője érdekében, de annyira látszik, hogy valójában nem is kopasz”. Néha a ritmustalanság is jellemző a sorozatra, ami talán a tizenkét résznek köszönhető. Itt-ott érezhetően lötyög a narratíva: előfordulnak történetszálak, amelyeknek nincs igazán sok funkciója, azonban a közeg és a hangulat megteremtéséhez még ezek is hozzátesznek.

A Ramy a nevettetés téren hozza a kötelezőt, amit egy dramedytől elvárunk. Többnyire az abszurd és a már említett fekete humorral operál, ami nagyon jól illik a sorozat hangvételéhez, és jól tudja oldani a drámai feszültséget, stabilan szállítva az epizódonkénti egy-egy hangosabb felnevetést és nagyobb elvigyorodást. Alapvetően azonban nem a humora teszi emlékezetessé a sorozatot. Az évadfinálé meglehetősen nagy kérdéssel hagy minket magunkra, amire a hamarosan érkező második sorozatból remélhetőleg választ is kapunk. Addig pedig pont fel lehet zárkózni, ami mindenképpen ajánlatos, mivel a mai sorozatos aranykorban is kuriózumnak számít Ramy története.