A legnagyobb vetélytárs mindig olyasvalaki, aki nem létezik – kritika a Szerelemre kattintva című filmről

Filmre vinni az online ismerkedést egyáltalán nem egyszerű, mivel egy csomó chatelést kell valahogy vizuálisan izgalmassá tenni. Emiatt nem sűrűn készülnek mozgóképek a témáról, pedig manapság az emberek a virtuális térben töltik a legtöbb időt, a randik nagy része is online köttetik. Safy Nebbou Szerelemre kattintva című filmje – mely Camille Laurens francia író Who You Think I Am című regényének adaptációja – igazi hiánypótló darab. Egy ötvenéves nő, Clara (Juliette Binoche) Facebook-társkereső kalandjain keresztül mesél a modern magányról, annak előnyeiről és hátrányairól, az öregedésről és a szeretetéhségről.

Ha a cím hallatán egy könnyed romantikus vígjátékra számítunk, csalódni fogunk – az alkotás komoly lélektani dráma, számos csavart rejt, főszereplőjével könnyedén tudunk azonosulni, hiszen valamilyen szinten mindannyian szerepek mentén élünk, minden helyzetben más „álarcot” viselünk.

Clara irodalmat tanít az egyetemen, két kamasz fiú édesanyja. Férje elhagyta egy fiatalabb nőért, és szeretője is dobta. A problémák elől a virtuális világba menekül: létrehoz egy hamis profilt a közösségi hálón Claire néven, amelyben huszonnégy évesnek adja ki magát. Online profilját lopott képekből építi fel, így akarja elcsábítani a huszonéves Alexet (François Civil). Kedélyesen flörtölnek, barátkoznak, majd a kapcsolat egyre komolyabbá, szenvedélyesebbé válik, és Claire egyre veszélyesebb terepre téved. Facebook-alteregója történetét pedig egy pszichológusnak meséli el.

„A netes randizás népszerűségének oka (és előnye) az, hogy első látásra egyszerűbbnek tűnik, és főként szorongásmentesebb, mint egy személyes ismerkedés. A legtöbben zavarba jövünk, ha megtetszik valaki, élőben esetleg a feszültség miatt nem tudjuk olyan jól kifejezni magunkat, mint amit elvárnánk, vagyis nehezebb jó képet mutatni magunkról, mint egy monitor mögé bújva, ahol gondosan kiválogathatjuk a legelőnyösebb fotóinkat, mellétehetjük a frappánsra faragott bemutatkozást, és százszor átfogalmazhatjuk a begépelt üzeneteinket”

– magyarázza a jelenséget Mayer Máté pszichológus, párterapeuta. A szakember szerint sokan azért is választhatják az ismerkedés ezen módját, mert nem elégedettek önmagukkal, a külsejükkel vagy bizonyos tulajdonságaikkal, esetleg szégyellik is azokat. Ezekre kínál erőfeszítésmentes gyógyírt a virtuális világ.

Clara a korával és teste változásaival nincs kibékülve. Amikor ráébred, hogy a virtuális térben gyakorlatilag az lehet, aki akar, és annyi idős, amennyinek írja magát, egy kicsit kinyílik számára a világ: valóban kezdi elhinni, hogy ötvenévesen sem kell lemondania a vágyairól. Kivirul, ruhatárában világosabb színű darabok is helyet kapnak, többet mosolyog, kevesebbet szorong.

„Amikor regisztrálunk a netes társkereső oldalon, mi adjuk meg az adatainkat, ezért lehetünk pár centivel alacsonyabbak vagy magasabbak, könnyebbek vagy nehezebbek, de akár fiatalabbak vagy idősebbek is, mint a valóságban. Ha azonban, mint a filmben, egy hamis alteregót építünk föl – azt, aki lenni szeretnénk –, akkor virtuálisan megkaphatjuk az életben hiányzó figyelmet a számunkra vonzó emberektől, de be is zárjuk magunkat ebbe a steril, digitális térbe”

– hívja fel a figyelmet Mayer Máté. A szakember úgy véli: jellemzőbb, hogy a férfiak laza flörtöt, míg a nők inkább komoly kapcsolatot keresnek, ami nagyrészt egy kultúrából fakadó különbség, és elsőre ellentmondásnak tűnhet, ám jó, ha tudjuk, hogy szinte minden szerelem könnyed ismerkedéssel kezdődik. Alapvetően minél érettebb egy ember személyisége, és minél mélyebb a testi-lelki önismerete, minél inkább elfogadja és szereti magát, annál bátrabban és felszabadultabban mer belépni a párkeresés világába, és annál inkább tudja is élvezni azt.

Clara a való világban nem tudja felölteni a vágyott külsőt, a személyes találkozást így inkább kerüli. Véget nem érő online beszélgetésekre szánja az időt, egy kapcsolat ábrándját építi ki fejben. Mayer Máté úgy véli:

„Ha egy Clarához hasonlóan hamis világban élő személy egyáltalán eljut a randevúig, nagyot csalódhat, mert azt tapasztalhatja, hogy élőben még sincs meg a vonzalom. Ilyenkor persze még bízhatunk abban, hogy kialakult a chatelés során a »lelki kapcsolat«, és a belső szépségünk majd elvarázsolja a randipartnert, de az az igazság, hogy ha nincs meg a kémia – vagyis a fizikai vonzalom – két ember között, akkor bármilyen nagyszerűek és szimpatikusak is egymás számára, abból legfeljebb barátság lehet.”

A rendező végig fenntartja a figyelmet, a film témájához illően érett és fajsúlyos, látványvilága egységes, kidolgozott, egyedi, művészi igényességgel megkomponált jelenetek jellemzik. A forgatókönyv fordulatos, a karakterek – Clara, Alex és Dr. Catherine Bormans – sokrétűek, szerethetőek és jó értelemben véve szánnivalóak. Clara figuráját a rendező nagy gonddal rajzolja meg: Juliette Binoche szinte bármit el tud játszani, képes arra, hogy könnyed, romantikus szituációkból egy pillanat alatt váltson át mély karakterdrámába. Huszonéves nő módjára bulizik, kamaszosan elpirul, ha bókolnak neki, és érett asszonyként süllyed depresszióba. A zene játékos, idilli, repetitív. A feszültséget viszont nyomatékosítják a szereplők arcáról adott közelik. Az időjárási elemeknek és az évszakoknak is megvan a maguk dramaturgiája: a főhős lelkében dúló viharokra, a kellemetlen emlékek visszaidézésére barátságtalan időjárás (eső, köd) erősít rá, míg a gondtalan, szerelmes periódusokat napfényes képek jellemzik. Remek ötlet volt a rendezőtől, hogy több jelenetben is használ tükröket, tükröződő felületeket. A tükör a valóság és az ember viszonyának mutatója, az emberi hiúság, női(e)s(s)ég és a szépség szimbóluma, így ez a motívum tökéletesen rímel az önmagával harcban lévő, alacsony önértékelésű, folyton más arcát mutató Clarára.

A Szerelemre kattintva egy nagyon is ismerős világba kalauzol: oda, ahol alig van fizikai érintkezés a szereplők között, ahol az okostelefon, a zölden világító chatablak, a laptop, a fülhallgató és a Google az ember legjobb barátja.