A Tigriskirály meztelen, és élvezi – kritika a Tigrisvilág című sorozatról

Nem véletlen, hogy a Netflix sokat próbálkozik a doku-reality műfajjal, hiszen ez az egyik legtökéletesebb formula a binge-watchingra, azaz a „darálásra”, amikor egymás után több epizódot is megnézünk az adott tartalomból. A Gyilkosfaragás (Making a Murderer) volt az első nagyobb siker, azóta pedig rengeteg hasonló alkotást találunk a streamingszolgáltató felületén, melyek közül több is népszerű volt [Én mindent beismerek (The Confession Killer),Ne szórakozz a macskákkal (Don’t Fuck With Cats)], de a Tigrisvilághoz hasonló sikert eddig semmi sem hozott a Netflixnek a dokumentum-sorozatok piacán, és ez nem véletlen.

Az biztos, hogy maguk a készítők se gondolták, mekkora sztoriba tenyerelnek bele. Hogy fordulhat elő Amerikában, hogy egy éppen mérgeskígyót vásárló férfi csak úgy mellesleg elbüszkélkedik az ott lévő stábnak, hogy mit vett épp? A rendező kamerával követi a férfit, aki kinyitja a furgonja ajtaját, amiben egy hópárduc lapul. Ez a faj erősen veszélyeztetett, alig él már a vadonban, a fickó mégis úgy mutatja meg, mintha csak a sarki boltban vette volna.

Hogy lehet az, hogy jelenleg a vadonban körülbelül négyezer tigris él, míg a legalacsonyabb becslések szerint is minimum ötezer példányt tartanak fogságban csak Amerikában?

Ezek a kérdések vezették el Rebecca Chaiklint és Eric Goode-t Joe Exotichoz, a Tigriskirályhoz Oklahomába.

Joe Exotic elsőre tökéletesen beleillik abba a sztereotípiába, amely a déli államok amerikai white-trash szubkultúrájáról eljut hozzánk. Azonban ő semmilyen szempontból sem egy átlagos Joe. Magánállatkertet vezet, amelyben több mint kétszáz tigris, egyéb nagymacskák és vadállatok találhatók. Joe két, nála jóval fiatalabb férfival él házasságban, akikkel rózsaszín inget és cowboykalapot viselve keltek egybe, a Tigriskirályt pedig messziről beazonosítható szőkére festett Bundesliga-sérójának köszönhetően. Emellett Joe countrylemezeket ad ki (igaz, azóta kiderült, hogy nem ő énekel ezeken), internetes tv-show-ja van, imádja a fegyvereket, a robbanószereket és persze a nagymacskákat. Ha pedig mindez nem lenne elég, rögtön az elején megtudjuk, hogy jelenleg börtönben ül, mivel állítólag bérgyilkost fogadott, hogy megölje az egyik riválisát.

Amíg azonban hét epizód alatt eljutunk a végkifejletig, egészen elképesztő történetekre derül fény. Joe Exoticon kívül sokan működtetnek magánállatkertet az államokban, ám akadnak olyanok is, akik keményen fellépnek a nagymacska-tulajdonosok ellen. Az egyik ilyen ellenálló Carole Baskin, aki azért lobbizik a döntéshozóknál, hogy ezek az állatok ne lehessenek magánkézben, ne tenyészthessék őket, és ne kereskedhessenek velük. Ez a konfliktus pedig egyre inkább elfajul: Joe Carole iránti utálata nem ismer határokat. Azonban az is kiderül, hogy nem ennyire fekete-fehér a kép: Carole Baskin is egy parkot üzemeltet, ahol mentett nagymacskák élnek, de korántsem biztos, hogy az ottani állatok jobb körülmények között vannak tartva Joe tigriseinél.

Többek közt épp a kizsákmányoláshoz kapcsolódik a sorozat egyik legerősebb tézise.

Pár nárcisztikus, egoista üzletember hasznot húz az általuk üzemeltetett park személyzetéből, ám legfőképp az ott élő állatokból (ez alól pedig Carole Baskin sem kivétel). Szinte már szektaszerűen épülnek fel ezek az állatkertek, ahol éhbérért vagy éppen ingyen dolgoztatják az alkalmazottakat, akik kezdetben az állatok iránti szeretetük miatt csatlakoznak, majd hamar függőségi viszonyba kerülnek a tulajdonosokkal: elviselik a rossz körülményeket, az alacsony fizetést és a tényt, hogy nem mehetnek szabadságra. Ez pedig egészen szélsőséges helyzetekhez is vezethet, például a dolgozók főnökük kérésére mellműtétnek vetik alá magukat, csak hogy pihenhessenek pár napot, majd a főnök ágyasai legyenek. A recept minden esetben hasonló: könnyen befolyásolható, rossz anyagi helyzetben lévő fiatalok kerülnek a parkokba, akiket aztán függőségi helyzetbe taszítanak. Bárki szabadon távozhat, de ahogy egy valódi szektából, úgy ezekből az állatkerti közösségekből sem teszi senki.

A sorozat szereplőiről az is sokat elárul, ahogyan állataikkal bánnak. Torokszorító pillanatokat tartogat a Tigrisvilág, hiszen bepillantást nyerhetünk abba, hogy milyen körülmények között tartják a nagyvadakat, ami persze a park közönségét mit sem érdekli, amíg készülhet pár bébioroszlánnal pózolós kép a közösségi média felületeire. A cukiságfaktor az egekben – csakhogy ezek az állatok hamar megnőnek, és onnantól szinte értéktelenek. Ellenben egy kifejlett nagymacskát rengeteg pénz etetni, és ugyan a filmesek nem találtak erre közvetlen bizonyítékot, de több mint gyanús, hogy nem mindegyikük öregkori végelgyengülésben múlt ki Joe parkjában sem.

Hogy mennyire szól ez a sorozat az állatokról? Ha valaki miattuk vágna bele, akkor inkább ajánlanánk valamelyik gyönyörű David Attenborough-természetfilmet. A Tigrisvilág a műfaji kereteket feszegetve sokszor inkább egy valóságshow-ra hasonlít, de pont ez teszi befogadhatóvá a szélesebb közönség számára. Ez persze semmit sem von le az érdemeiből, sőt: Rebecca Chaiklin és Eric Goode műve épp attól zseniális, hogy több szinten is működőképes. Simán nézhető azok számára, akik csak valami agyradírra vágynak, és hüledezni akarnak azon, hogy milyen emberek élnek Amerikában, miközben vállon veregethetik saját magukat, hogy „én azért ennél különb vagyok”. A sorozat olyan szempontból törekszik az objektivitásra, hogy mindegyik, egymással szemben álló oldalt bemutatja (igaz, sokszor még így is sugalmaz, főleg Carole múltjával kapcsolatban), emellett pedig hatásosan értekezik az olyan, már említett komolyabb témákról is, mint például a kizsákmányolás, a kártékony exhibicionizmus vagy a toxikus maszkulinitás.

A rendezők tisztában voltak vele, hogy melyik platformra készül a Tigrisvilág, és ügyesen csöpögtetik az információkat pont úgy, hogy az egyes epizódok végén a néző máris kattintson a következőre.

Ennek ellenére azonban nem sikerült igazán feszesre vágni az anyagot. Majdnem mindegyik epizódra igaz, hogy bőven lehetett volna rövidebb. Sokszor újra és újra ugyanazt az információt ismétlik, máskor pedig teljesen irreleváns emberek megszólalásait hallhatjuk, minden különösebb cél nélkül. Valószínű, hogy ezt az okozhatta, hogy maguknak a készítőknek is menet közben alakultak át a céljaik, azzal párhuzamosan, ahogyan nyilvánvalóvá vált számukra, mi hullott az ölükbe. Így aztán elképzelhető, hogy nem mindig volt minden történetszálhoz megfelelő és elegendő nyersanyaguk. És bár sikerül kimerítően körüljárni egyes témákat, sajnos sok esetben csak a felszínt kapargatja a sorozat. Persze ezt nem feltétlenül a készítők hanyagsága okozhatta, sőt, talán egy esetleges második évad reményében hagytak kifejtetlen kérdéseket a végső vágatban.

Ám ha folytatás végül nem is készül majd, a Tigrisvilág befejezése így is több mint kielégítő, sőt katartikus. Az utolsó epizódban egy archív felvételt látunk a fiatal Joe Exoticról, amiben arról beszél, hogy nem szabadna ezeket az állatokat tenyészteni, a helyük pedig a vadonban lenne. Ezek a képsorok újrakeretezik az eddig látottakat, és különösen erőssé teszik azokat az egyébként is megrendítő jeleneteket, amikor az épp napvilágot látott kistigriseket egy hosszú kampóval rángatják ki a ketrecből az anyjuk mellől, hogy minél hamarabb pénzt termeljenek. Elképzelhető, hogy a készítők öniróniát véltek felfedezni ebben a kettősségben, hiszen ez valamennyire rájuk is igaz. Rebecca Chaiklin és Eric Goode arra keresték a választ, hogyan lehetséges, hogy csak Amerikában több tigris él fogságban, mint az egész bolygón szabadon. Azonban, akárcsak Joe, menet közben ők is letértek az útról. Ez persze az ő esetükben nem feltétlenül baj, hiszen nagyságrendekkel több emberhez juttatták el a sorozatban felszínre hozott problémákat és égető kérdéseket akár az USA nehézkes, inkompetens törvényhozását, akár a fogságban tartott nagymacskák helyzetét illetően.