Családi körben – kritika az Élősködők című filmről

A hazai közönség elsősorban a Gazdatest és a Snowpiercer rendezőjeként ismerheti Bong Joon-ho nevét, de a távol-keleti mozgókép kedvelői nehezen mondhatnak nemet arra, hogy legújabb munkájával is próbálkozzanak. Kezdetben csupán apró momentumok alapján sejthető, hogy az Élősködők nem az, aminek mutatni akarja magát, később viszont ezt egyértelműen a tudomásunkra is hozzák az alkotók.

A legnagyobb kihívást talán a film műfajának meghatározása jelenti: a vígjátékként induló, szatírának mutatkozó darab éppen azon a ponton válik súlyos társadalmi kérdéseket az asztalra kipakoló drámává, amikor a helyzetkomikum kirobbanását várjuk.

A történet két család mindennapjait tárja elénk. Egyikük a luxuskörülmények között élő Park-dinasztia, kiknek otthona a város egy magaslati pontján, gyönyörű, napfényben fürdő kert ölelésében található. Az ő ellenpólusukat jelentik Kimék: nem gazdagok, sőt munkanélküliek, az otthonnak nevezett félszuterén lakásuk pedig valóban a város legalja. A két família közötti kapcsolat üzleti alapon jön létre. Elsőként a Kim apuka fia kerül alkalmazásba a Park-villában mint házitanító (angol korrepetitor). Rajta keresztül érkezik a következő családtag, és így tovább, persze úgy, hogy a rokonságról Parkék semmit sem tudnak. Ebből az „átverésből” bontakozik ki a szatirikus történetszál, amiről sokáig azt feltételezzük, hogy a sztori velejét adva fog kiteljesedni – remek szórakozást ígér a nézőnek.

A fordulópont a már említett helyzetkomikumi csúcsponton érkezik el, ahonnan elindul az átvitt értelemben vett alászállás a társadalom sötétebb bugyraiba. De ez a leereszkedés nem csak szimbolikus: nagyon erős képi megoldásokkal tényleges, fizikai mozgásokat bemutatva is nyomatékosítja a rendező. Innentől pedig lavinaként omlanak az események. Bong Joon-ho ezzel a filmmel mindent bepótolt (mindenért kárpótolt?), ami például a Snowpiercerből hiányozhatott sokak számára. Az már kiderült róla, hogy van érzéke a képekhez, sőt azt is tudtuk, hogy ügyesen szövi a szálakat, jó érzékkel választja meg nemcsak a beállításokat, de a narratív fordulatokat is. Azonban mindez eddig ritkán töltődött meg igazi tartalommal.

Az Élősködők képi megoldásai talán még kifinomultabbak az előző filmekhez képest, még inkább a helyén van minden apró részlet. A színészi alakításokra ezúttal sem lehet panasz – bár ehhez javasolt a feliratos változat megtekintése. A fordulatok mindig fenntartják az érdeklődést, de a rendező még jobban megdolgoztatja a közönséget a műfaji váltást követően azokkal a kérdésekkel, amiket nekik szegez. Ahogy haladunk a végkifejlet felé, úgy váltakoznak bennünk a megállapítások a karakterekkel szemben: ki mit érdemelne, kit és milyen szempontból ítélhetnénk el, és talán a legfontosabb: valójában kikre is utal a cím.

Bong Joon-ho filmjének különlegessége, hogy könnyedén játszódhatna akár a Rózsadombon vagy Mexikóvárosban is – csak néhány helyi jellegzetesség kicserélésére volna szükség.

Éppen ezért nem lehet már vidám a második fele, ahol eltűnik a szatíra, ahol már nem tudjuk kinevetni a másokat, hanem bekövetkezik a felismerés, a szembenézés, valamint a késztetés a kérdések sürgető megválaszolására. Lehet, hogy éppen nem vagyunk sem Kimék, sem Parkék magyar megfelelői, mégsem szabadulhatunk azoktól a struktúráktól, amelyek akár valóságos térbeli, akár konstruált társadalmi elkülönülést hoznak létre ugyanúgy Budapesten is, ahogy a filmbéli dél-koreai városban. Ezeken pedig már nincs kedvünk nevetni, hiszen nem is viccesek egyáltalán.