Egybeköltött gyűjtemény: kritika az extrodæsia című enciklopédiáról

Az enciklopédiát meg kell írni. Mert valahol középen – a házipor és a csillagködök között – az anyag rezgése életté formálódik: cselekvőképes elemek, alanyok lesznek belőle. Ha ezt a csodát figyelmen kívül hagyjuk, akkor mindent szem elől vesztünk. A végtelen csak a végessel összefüggésben jöhet létre, e kettő dialektikájának abszolút esetlegessége azt is jelentheti, hogy minden szükségszerű.

„A komplex rendszerek pontosan az instabilitásukból élnek.” A kötet előszavában – amiből az idézet is származik – a filozófus Losonczi Márk a pénzügyi világ példájával teszi ezt a jelenséget szemléletessé: ha a tőke kiszámítható volna, az ugyanúgy gátolná a működését, mintha teljesen kiszámíthatatlan lenne. Egyszerre kell tehát hogy mindkettő legyen. Ettől működik. Az enciklopédiát meg kell írni – akkor is, ha a munka eredménye antienciklopédia lesz.

Az extrodæsia abban az értelemben legalábbis biztosan az, hogy meglévő fogalmaink stabilizálása helyett éppen azok szétzúzását hajtja végre, és paradox módon ezáltal megerősíti őket.

Az enciklopédiát meg kell írni, hogy – parafrazeálva az előszó már hivatkozott oldalának egy másik szöveghelyét – önnön ingatagságát affirmálja.

Az enciklopédia az extrodæsia esetében nemcsak eszme, de forma is. A kötetben prózaversek és tudományos szövegek sorakoznak egymás mellett szócikkszerűen, kultúratudománnyal foglalkozó fiatalabb és már ismertebb tudósok, alkotók tollából – a szerzők között ott van a kötetdebütáns Bordás Máté is, akárcsak az esztétaként és költőként is nagyra tartott Nemes Z. Márió. A szövegeket pedig egy képzeletbeli táj térképének részletei egészítik ki. Ez a diverzitás folytatódik a könyv határain kívül, hiszen a vállalkozás túlnyúlik a lapokon, és installációk, ismeretterjesztő foglalkozások alakjában burjánzik szét, amelyeket az xtro realm nevű csoport, az enciklopédia ötletgazdái és gondozói szerveznek. A kötet összegyűjti és a maga módján rendszerezi, pontosabban nem-rendszerezi az egyre ingatagabb alapokon nyugvó kortárs lételméleteket.

A gyűjteményben a valóságok szüntelen keverednek, átjárhatók, felülírhatók, s ennek megfelelően az emberi tapasztalat is a materialitásba beágyazottként, azzal szükségképpen kölcsönhatásban lévőként írható le. Nincs a valóságok között hierarchikus viszony, a kő vagy az asztal épp olyan érvényes létező, mint az ember.

Ember és állat, természet és kultúra, gép és élőlény határai elmosódnak olyan hibridek létrejöttével, mint „a mélyhűtött embriók, a rádiós / nyomkövetővel ellátott bálnák, a természeti rezervátumok, / az ózonlyuk, a nukleáris hulladék vagy az AIDS” (hibridek). Elmosódnak, de nem szűnnek meg, csupán bizonytalanná válnak ahhoz, hogy a segítségükkel autonóm kategóriákat lehessen alkotni.

A kötetben tárgyalt elméletek az ember egyeduralmát két irányból is támadják. Egyfelől arról szólnak, hogy a világ egy közös tudat, ami mindent áthat, ezért képes az ember olyan egyetemes kijelentéseket tenni, amik nem problematizálják saját emberi mivoltát; másfelől ennek kritikájaként a filozófus Immanuel Kant magában való létezőjéből kiindulva azt állítják, hogy az ember – lévén csak egy a sok valóság közül – nem lehet képes megérteni a világ egészét, mert annak nagy része visszahúzódik előle (van is egy szócikk a kötetben, ami erre reflektál, a címe: visszahúzódás). Valahogy úgy lehetne elképzelni legpontosabban ezt, ahogyan csak egy bizonyos hangtartományban képes a fülünk a hangok érzékelésére.

Azzal, hogy az imént vázolt feltevéseket egyenlő hangsúllyal érzékelteti a kötet – hiszen egy enciklopédiában jó eséllyel nincsenek hierarchiák –, elbizonytalanítja az olvasót. Az ember egyeduralmát megdönteni nem csak azért fontos, mert ezáltal egy igazabb valóságképet kapunk, hiszen itt igazságról beszélni meddő dolog. Ahol nem lehet szilárd állításokat tenni, ott a mindennapi hasznosság válhat a tettek szervezőelvévé. Az extrodæsiában összegyűjtött lételméletek célja megmenteni az emberiséget a kihalástól azáltal, hogy elpusztítjuk az emberiséget mint eszmét. Maga a kötet e céllal kapcsolatban nem mindig fogalmaz egyértelműen. Az apokalipszis/a túlélő antropológiája szócikkben például egy olyan emberképről olvashatunk, amelynek lételeme a negativitás. Ha nem kap anyagot, amit elemésszen, önmaga ellen fordul, míg a dinoszaurusz szócikk az elbukás lehetőségéből kiindulva látja definiálhatónak az ember(ség) fogalmát.

A kötet előszava szerint az „egyik szócikkről a másikra, az egyik vizuális betétről valamely prózaversre ugrás nem két elem közti mechanikus váltás, hanem teremtő összekapcsolás”. A líraibb szócikkek azonban inkább célzottan az elméletekből és az ezek segítségével kirajzolt szemléletből táplálkoznak. Érdekes kísérletek, amelyek egy, az összefonódottság tudatában lévő alannyal operálnak. Az anyagáramlás című szócikk különösen szép vállalkozás, az anyaság emberséget meghatározó kategóriáját bontja le a gyász liminális terében, bizonytalanná téve, hogy humora gúny, fájdalom vagy nem is humor egyáltalán: „A házi por halott emberi hám. Anya tele / van veled a szoba. (...) bennem a jércét a pajoron át megjárt / csicsókán keresztül sodródó melyik elem kérdezhetne / rá kategóriádra, aki pusztán a csomóstér góca voltál / az anyag vonulásában?”

Sajnos az ilyen szövegek többsége nem teljesít jól, s ezért csupán az új szemléletben meggyökerezni kívánó akrobatamutatványnak tűnik.

Mindenképpen érdekes vállalkozás a vers szubjektív természetét ekkora objektivitással ütköztetni egy embertelenített lírai én megkonstruálása érdekében. A kötetet azonban az elbizonytalanítás koncepciójáért és annak megvalósításáért inkább lehet magasztalni, mint külön-külön az egyes szócikkekért.

Mindazonáltal az extrodæsiát nagyon nehéz kritizálni, hiszen azt mégsem lehet felróni neki, hogy elbizonytalanít önmagával kapcsolatban – mert ez kimondottan a célja is. A kritika kritikájának kritkáját kritizálni már meddő vállalkozás, hiszen ezeket a műveleteket a könyv kimondatlanul is elvégezi önmagán. Amit talán ki lehet emelni, az az, hogy milyen finoman használja az elbizonytalanítás eszközeit. Mire egy szócikk sodorni kezdene, hirtelen ritmustörés vagy logikai bukfenc áll be: „A fény folyamatos, a víz pillanat. Habbá bomlik a hullám, permetté a hab. Megránt az égitest, leválik a be nem ágyazódó élet. Elhal a sodrás, fellélegzik a test” ( kiáradás három égitesten). Vagy amikor már azt hinnénk, hogy értjük a működését, egy egészen rendhagyó szerkezetű alkotással szolgál. A vizuális betétek és a szövegek kommunikációja is átgondolt – a kép nem válik szöveggé, a szöveg nem válik képpé. A betűrend determinizmusa, a válogatott szövegek ad hoc jellege (sok olyan szócikk van, ami egymást tautologizálja) ugyanúgy elbizonytalanít, mint a prózaversek és tudományosabb részek közötti határátlépések.

Mert mindez ugyanúgy jelenthetné egy koncepció elhibázott megvalósítását, ha a kötet nem jelentené ki magáról, hogy feltett szándéka „rossznak” lenni. Ez mindenképpen bátor dolog. De vajon ez mentesíti a bírálat lehetősége alól? Nem tudni. És ezzel a könyv el is érte a célját.

extrodæsia – Enciklopédia egy emberközpontúságot meghaladó világhoz

Typotex, 2019